2024. július 11.
Egy zenekar életében általában rizikós lépés, ha a zenészek kitessékelik az ajtón a frontemberüket, pláne ha egy totál ikonikus, jóformán egy műfaj kabalaarcának számító valakiről van szó, aki nélkül lehet, hogy rövid távon jobbnak tűnik az élet, de simán benne van a pakliban, hogy egy ilyen döntés csak hónapokkal később fog visszaütni. Mint ahogy a jelek szerint a Thy Art Is Murdernél is történt. Úgy tűnik, az ausztrál deathcore-banda CJ McMahon kirúgásával a saját biciklije kerekébe is beleszúrta a botot, és habár sikerült zakózás nélkül továbbgurulniuk, azért mostanra látszik, hogy nélküle bizony nem mennek akkorát, legalábbis ami a nagyközönség érdeklődését illeti.
Amikor tavaly ősszel először jártak nálunk az új énekesükkel, Tyler Millerrel, már akkor is elég szellősen voltunk a Barba Negra nagysátrában, idén pedig már a negyedakkora Blue Stage-re is simán befért a buli, sőt még ott sem lett teltház. Ehhez mondjuk alighanem hozzátartozik, hogy tavaly a lineup is sokkal erősebb volt, hiszen egy Whitechapel + Fit for an Autopsy + Spite kombó nemcsak mennyiségre, de ázsióra is simán üti a mi környékünkön igazán népszerűvé sosem vált Fit for a King és a japán újonc Knosis párosát, akik ebben a körben elkísérték hozzánk Andy Marshékat. Még szerencse, hogy ennek ellenére mindegyik banda elég keményen odatette magát, sőt.
Az estét nyitó keleti formáció hivatalosan a Crystal Lake-ből tavalyelőtt lelécelt Ryo Kinoshita énekes szólóprojektje, ami élőben egy trió formáját ölti, és hát az a nagy helyzet, hogy
ezek hárman akkorát mennek, mint más bandák öten se.
A zenéjük elég eklektikus, alapvetően valami kísérleti metalcore-nak lehetne nevezni, kissé ADHD-s módon megvalósítva, tehát simán előfordul, hogy egy percen belül több, homlokegyenest ellenkező műfajba is belekapnak az arcok. Nagyrészt persze a vehemens kalapálás meg a breakdownok dominálnak, de ezek mellé simán elfér a deftonesos érzelgés meg a random elektronikus zörgés is. A főhős, Ryo hol gitározik, hol rappel, hol mikrofon nélkül ordibál, hol meg lazán leugrik a pitbe pogózni, miközben a halászsapkás Moro szanaszét alázza a dobcuuccot, és a raszta basszta és szintibűvész Kosuke is komoly ütőkártya mind a hangszerelés, mind a kirobbanó színpadi jelenlét terén. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egy ennyire újonc csapat helyből ennyire lehengerlő is lesz, de innentől kezdve simán szurkolok a Knosisnak, hogy nőjék csak ki magukat minél jobban, mert ez tényleg nem mindennapi produkció.
A texasi Fit for a King legutóbb öt éve, az As I Lay Dying vendégeként járt nálunk, még a régi Barbában, és most is nagyjából ugyanazt tudom mondani rájuk, mint akkor:
klisécore, de faszán előadva.
A műfaj összes kötelező kelléke fel van itt vonultatva: alagsorba hangolt riffek, falbontó breakdownok, nagy tételmondatok, meg persze a kötelező dallamos refrének, amikből a doboson kívül mindenki kiveszi a részét. A srácko színpadi kiállására nem lehet rosszat mondani, Ryan Kirby kellőképp rátermett frontember, de mégsem ő a legnagyobb karakter a bandában, hanem leginkább a druszája, Ryan O’Leary viszi el a hátán a bulit – ő meg tipikusan az a megállíthatatlan búgócsiga kategóriás metalcore-basszer, aki ha épp olyanja van, úgy megpörgeti maga körül a hangszerét, hogy az vagy tíz kört tesz meg körülötte lendületből.
A konstans magas energiaszint mellé a srácok az este legizmosabb hangzását is felvillantották, és tényleg tényleg tök jó, hogy a Barba Blue Stage ilyen szempontból elég megbízhatóvá vált az idei évre. Az 50 perces műsort a három legfrissebb lemezükről válogatták össze, nyilván a legutóbbi The Hell We Create tételeit fókuszba állítva, de kaptunk egy zsír új, még premier előtti, és amúgy elég szigorú trekket is (Technium), a legvégén a God of Fire-t pedig Ryo Kinoshitával együtt hőbörögték el, pont, mint a stúdiófelvételen. Hatásos finálé, az egyszer biztos.
Valószínűleg a Thy Art Is Murdertől a legutóbbi lemezbemutatós, frontembert megismertetős produkció után senki nem számított semmi meghökkentő plot twistre, és hát szögezzük is le gyorsan:
ez konkrétan nettó ugyanaz a buli volt, mint a tavalyi, csak kicsit leskálázva,
tehát kisebb színpadon, emiatt kevesebb lámpával, meg lángszórók nélkül. A látványvilágot leginkább a színpadon uralkodó félhomály határozta meg, amiből csak nagy néha látszottak ki a zenészek (leginkább egy-egy gitárszóló vagy dobkiállás alkalmával), az “újonc” Tyler Miller meg ezúttal sem vitte túlzásba a showmankedést, csak néha dobott be valami felvezető szöveget, és az is többnyire kimerült az előzenekarok éltetésében meg hasonló kötelező körökben, mielőtt a banda elkezdené aprítani a soron következő számot rendíthetetlenül, gépies precizitással, agyradír módra. Közben pedig megint le lehetett vonni a két, egymásnak némileg ellentmondó konklúziót, miszerint
Tudom, ugyanezen rugóztam tavaly is, de hát ez most tényleg az a szitu, amikor az előző körhöz viszonyítva egyszerűen semmi újat nem lehet elmondani, mivel a banda sem mutatott az égvilágon semmi újat. Még a számlista is centire megegyezett az októberivel, félig Godlike lemezbemutatás, a másik fele meg a 2010-es évek besztofja, pontosan ugyanabban a sorrendben, mint legutóbb. Szóval ez tényleg annak a zenei megfelelője volt,
mint amikor lemegy a film a tévében szombat este, főműsoridőben, aztán jövő csütörtök éjjel megismétlik a kettesen, és lám, nahát, minden mozzanata másodpercre pont ugyanakkor, pont ugyanúgy történik – a nézettség meg a közelében sincs az első adásnak.
Ha valakinek legutóbb bejött, amit a Thy Art’ adni tudott élőben, annak valószínűleg most is, akinek meg nem, az erre a körre valószínűleg már be sem fizetett – nyilván pont ezért lettünk egy kisterembe lefokozásnyival kevesebben. Érdekes lesz figyelemmel követni, hogy innen vajon vissza tud-e még kapaszkodni a zenekar a ranglétrán, vagy végleg beszorulnak az alsóbb polcra.
Fotók: Barba Negra
