Kinek tud örömet okozni egy System of a Downnal beoltott modern metal(core)-lemez?

Shavo Odadjian azon tagok közé tartozik, akik akkor is elfoglalják magukat, amikor főzenekaruk, a System of a Down alkotói szempontból nem éppen aktív – egy egyszeri kivételtől eltekintve immáron több mint 15 éve. Na jó, kit akarok becsapni, hisz’ mindenkinek megvannak a saját „hobbi” projektjei: Serjnek ott a szólókarrierje, Daron a Scars on Broadwayt egyengeti, amiben egy ideig érdekelt volt a dobos, John is, aki manapság leginkább azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy mekkora oltás- és BLM-ellenes trumpista. Kinek mi ugyebár. Meg persze itt van a basszer, aki eddig leginkább DJ-zéssel, illetve egyéb (főleg hiphopos) projektekbe bedolgozással kereste a kenyerét, de az talán mindenkinél látszik, hogy a System elég hírnevet és kapcsolatot hozott a konyhára ahhoz, hogy mind a négyen vígan ellavírozzanak az – annyira talán nem népszerű – szerelemtevékenységeikkel az anyazenekar árnyékában.

Most egy újabb ilyen „szabadidős elfoglaltság” kerül terítékre, ugyanis Shavo csávó már egy ideje pedzegetett egy projektet, amiben elég nehézsúlyú metalcore- és deathcore-zenészek érintettek. A kezdeti infómorzsákból már ki lehetett csipegetni, hogy igen, a zenész visszatáncolt a metalhoz. Mert hiányzott már az életéből, szomjazta a súlyos(abb) taktusokat, meg ilyesmik. Az eredetileg a bőgős nevén futó formációról aztán lehullt a lepel, kiderült, hogy Seven Hours After Violet néven (aminek az akronímája: SHAV) néven mennek tovább, olyan arcokkal, mint Taylor Barber énekes a Left to Sufferből, vagy épp a Winds of Plague gitárosa és dobosa, Michael és Josh. A zenekar aztán nem is olyan hosszú alkotási folyamat után ledobta első, azonos című lemezét, és a 11 dalt hallva érezzük, hogy mi lehetett az elképzelés, azonban a megvalósítás – pont mint nagyjából az összes másik tag egyéb formációinál – nem enged másra következtetni, minthogy

ez egy System of a Down-mellékprojekt, ami eléggé úgy hangzik, mint a System of a Down.

Ez pedig csak azért negatív jelző ebben a kontextusban, mert Shavo kategorikusan kijelentette, hogy nem akar, és nem is fog a Systemre hasonlítani. Nem szeretné, ha az emberek azt hinnék, hogy a főzenekarának vitorlájából próbálja kikapni a szelet. Ami hülyeség. Hülyeség Serj szerint is, meg szerintem is. Ha valaki annyi ideig és annyira nem foglalkozik a metallal, mint ahogy azt Shavo tette, és maximum a már megszokott kedvenc zenekarait hallgatja (a Wikipedia-szócikke szerint ezek a Metallica, a Slayer, a Black Sabbath és a Dead Kennedys), valamint nem nagyon érintkezik a modern megoldásokkal, akkor ha az illető újra riffeket kezd el gyártani, elkerülhetetlen, hogy azok ne olyanok legyenek, mint amiket legutoljára összehozott a legutolsó ilyen kaliberű zenekarának: tehát a Systemnek. Olyan ez, mint a bicajozás, amit időközben elektromos rollerre cseréltél, de attól még nem felejted el hajtani a vasat, ha az élet újra eléd löki.

Természetesen a cucc csak azért nem hangzik egy kétezres évek eleji szemcsés, bolondos, kísérletezős, alternatív nu metal-káosznak – még az iszonyat 2000s vibe-os borító ellenére is, amit minimum háromszor kellett megnéznem, hogy rájöjjek, mit is ábrázol -, mert Shavo mellett volt itt egy másik agytröszt is a képletben, ő pedig a már említett Winds’-gitáros, Michael Montoya, aki Morgoth (vagy MorgothBeatz) néven producerkedik kb. az összes modern metalbandának az Ice Nine Killstől a Black Veil Bridesig, illetve nem is annyira metal előadóknál is megfordul, mint pl. Machine Gun Kelly vagy Juice WRLD. Tehát mondhatni Morgoth képben van a modern csízióval, a lemeznek is elég jó soundot kreált és vele lett letéve az alapkő is, az első jammelgetések közte és Odadjian közt történtek, illetve ő hozta fel a zenekar ötletét is Shavónak. Szóval mondhatni ezen a ponton Michaelt lassan nagyobb mogulnak érzem ebben az egészben, mint a basszusgitárost. Mindenesetre utóbbi valószínűleg nem szólt a másolós aggályairól a gitáros-producernek, ugyanis annyi keleties sample-t meg beatet pakolt a cuccra, hogy tényleg csak az nem hallja bele a Systemet, aki még soha nem hallott a bohókás örmény-amerikai alapbandáról. Így pedig a végeredmény kicsit olyan,

mintha a SOAD a 2020-as években stabilizálódott volna modern metal(core)-zenekarként. És ezzel még mindig nem lenne alapvetően túlságosan nagy gond.

A végső banánt a terrakottás pitébe azonban az énekes, Taylor Barber rakja be, aki mintha nem is nagyon próbálkozna nem úgy hangzani, mint az öreg Serj. Tény, hogy nem kapunk olyan akcentust tőle, mint egy ciprusi üdülőváros képeslapárusa, illetve az is igaz, hogy Barber az utóbbi időben iszonyatosan felfejlődött vokáltechnikák terén (lásd még az új Left to Suffer-lemezt), mert ha kell, mélyen dünnyög, magasan károg, vagy makulátlan tisztákat hoz, mindezt a tehetségét mégis úgy használja fel, hogy addig csavarja és hajlítgatja a hangját, hogy nehezen tudja velem elhitetni, hogy nem egy kora harmincas éveikben járó milleniálokból álló társulat akarja leróni a tiszteletét egy bizonyos, a fiatal éveiket alapjaiban meghatározó banda előtt. Kicsit olyan érzésem van, hogy Shavo riffötleteitől meg játékától valahogy mindenkit magával ragad a posztszovjet/közel-keleti spiri vibe, meg a transzcendens gondolatátvitel – már ami a zenekar hangzását illeti. Amibe amúgy korrekten beleilleszkedik még mindenkié mellett Alejandro Aranda, vagyis Scarypoolparty gitárjátéka is, aki pár éve az American Idol 17. évadának (jézusom, mi ez, A Simpson család?!) döntőjéig jutott, és ott is bebizonyította, hogy van érzéke a modern (akár bőven popos) dolgokhoz.

Végső soron a Seven Hours After Violet bemutatkozása egyáltalán nem rossz vagy vállalhatatlan, sőt, az olyan dalok, mint a Sunrise hirtelen punkos vágtája, egészen őszinte meglepetést képes kiváltani bárkiből. Egész egyszerűen nehéz elvonatkoztatni Shavo főzenekarától, és szinte tapintható az a küzdelem, amit lefolytat annak érdekében, hogy ezek a hatások ne legyenek fellelhetőek. Pedig ezek a személyiségének részei, amik lényegében már eggyé váltak a játékával. Ez a projekt tehát szinte bizonyosan remek szórakoztatást nyújt majd az elvakult System-rajongóknak, akik pedig egyenesen egy SOAD tribute bandet szeretnének hallani, azoknak lényegében ez AOTY. Nekik még jó hír lehet, hogy a bőgős már javában dolgozik a következő SHAV-anyagon, sőt egy egész multiverzumon zenéstül, képregényestül, mindenestül, amikből kiderül, hogy a szóban forgó Violet vajon egy személy, egy növény, egy szín, esetleg valami teljesen más. Bármi is történjék a jövőben a zenekar körül, nekem hét óra elteltével se fog változni a véleményem erről a lemezről. 7/10