The Amity Affliction – Chasing Ghosts

A 2004-ben kiadott korai demók után a 2005-ös self-titled és a két évvel később érkező High Hopes EP már meghozta azt a sikert, amelyért a kontinensország legtöbb zenésze a fél karját adná. A slágeres és ütemes dalok a remek dallamos énekkel kiegészülve hamar megtalálták maguknak a célközönséget, így – nem meglepő módon – pillanatok alatt az ausztrál slágerlisták élén találták magukat. Az ezeket követő két nagylemez csak tovább csiszolt a bevált recepten (míg végül a második gitár is megjelent a zenében), a remek hangzás és dalok pedig a csapat népszerűségét is egyre csak növelték, melynek végeredménye egy Roadrunner szerződés lett. Ezalatt jó pár tag megfordult a bandában, ezért az is külön érdekességnek számít, hogy a jelenlegi felállásban egyedül csak a dobos Ryan Burt nem tartozik az eredeti, első felvételek alatt hallható csapathoz. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a hatodik hivatalos kiadványon hangzás terén egy kicsit visszább nyúljanak a gyökerekhez, amely azonban már sokkal kevésbé izgalmas, mint volt mondjuk 5 évvel ezelőtt. Frissnek már egyáltalán nem mondható az egyszerű emocore alapra való ráordítás, főleg úgy, hogy zenei téren a fő dallamokat nem a gitártól, hanem ismét csak a szintetizátortól kapjuk. Ezt a Hands Like Houses okosabban oldotta meg úgy, hogy a második gitár konstans brillírozása mellett a szintetizátor csak kiegészítő szerepet vállal, de mégsem volt elhanyagolható a jelenléte. A The Amity Affliction túl nagy szerepet próbál az elektronikára hárítani, ami sokszor erőlködésbe csap át. Ezt megmenteni látszik Ahren Stringer kiváló dallamos éneke, amely remekül váltja a néhol unalomba fulladó részeket, ez azonban sokszor kevésnek bizonyul a halmozódó breakdownok és gyengébb riffhalmok között. A 2010-es Youngbloodson többször felvillanó metálos témák most a süllyesztőbe kerültek és főként csak a kemény és dallamos részek közti kontraszt okozta pozitív érzésekre feküdtek rá, ami manapság már kevés ahhoz, hogy felül tudjanak emelkedni a színtéren. Persze még így is értékelhetőbb, mint a House vs. Hurricane féle álkeménykedés, de sok emlékezetes pillanat így sem marad meg bennünk az album befejeztével. Kapunk tehát egy olyan lemezt, amely „hozza a kötelezőt”, és egy-két nagyobb slágerrel meg is ajándékoz minket, de különösebb vérnyomás ingadozást nem fog okozni senkinek. Rutinmunka ez, amiben egy kicsit a megfásultság is érződik, de aki a szívén viseli az ausztrál színteret, az bátran próbálkozzon meg a Chasing Ghosts-al, hiszen sokkal gyengébb bandák kapnak nagyobb figyelmet az ottani színtérről. Talán érdemes lett volna megmaradni a kétgitáros felállásnál, mert lehet a Youngbloods sem váltott világot, de jóval szerethetőbb és izgalmasabb volt az összkép ennek köszönhetően.

5/10