KoRn – Untouchables

Rögtön kezdésként nem csak a korong, hanem az egész KoRn univerzum egyik legnagyobb himnusza veszi kezdetét a Here To Stay képében, aminek a Hughes Brothers (A Pokolból, Éli könyve, Veszélyes elemek) által rendezett videóklipje még tovább emeli a dal elévülhetetlen érdemeit. (A fenti hivatalos videó mellett érdekességképp a cenzúrázott verzió is elérhető ide kattintva.) A folytatásban érkező Make Believe pedig tökélyre fejleszti a már az Issues-on megkezdett hangulati játszadozásokat, különleges hangokkal történő kísérletezgetéseket, miközben a lassan hömpölygő pátosz teljes egészében bekebelezi a hallgatót. Félelemre viszont nincs okunk, mert bár többnyire a lassabb tempó a mérvadó, azért vannak pörgősebb tételek is. A Blame pusztító kezdése például rögtön magasabb fordulatszámra kapcsol, miközben Fieldy csattogó basszusjátéka egész biztosan elégedett mosolyt csal minden rajongó arcára. A Hollow Life ismét a monumentális, atmoszférikus vonalat erősíti egy olyan gigarefrénnel megkoronázva, amibe még az ég is beleremeg. A Bottled Up Inside egyértelműen az Issues korszak hozadéka, amit a szintén Hughes tesók által megklippesített sláger, a Thoughtless követ. A félúton érkező kissé vontatott Hatingben Jonathan újfent nagyokat és emlékezeteseket énekel, miután a sejtelmes hangulatú, rockos One More Time tökéletes felvezetés az abszolút slágernek, a félelmetesen erős atmoszférájú Alone I Breaknek. Egy igazi ballada, de persze nem a megszokott fajtából. Igazi telitalálat, nem hiába készült klip is hozzá. Éles váltásként robban be az Embrace, aminek indítása és verzéje a legdurvább, legmocskosabb pillanatokat szolgáltatja az Untouchables-ön. Nem található meg az album cenzúrázott verzióján a rendkívül fogós Beat it Upright, alighanem a finoman cizellált szövegének köszönhetően, ami a Life is Peachy K@#Ø%! című tételére hajaz. Ami viszont ezután következik, az maga a kánaán! Az erős ipari hatásokkal felvértezett Wake Up Hate kezdése hallatán valami iszonyat elborult alternatív techno partiban érzi magát az ember, ahol előbb csak a füstöt lehet vágni, majd később az ereket is Jonathan Davis elkínzott énekére. Egy igazi fura darab, de ez az elektronikusság sokkal jobban áll még a mai napig a zenekarnak, mint amit mostanában csinálnak… Már többször többféleképpen hangot adtam afféle szerelmemnek, ha van egy igazi grandiózus befejező nóta egy-egy lemez végén. Nos, itt rögtön kettő is akad, hiszen mind zeneileg, mind szövegileg a katarzis legfelső tartományait döngeti az I’m Hiding és a No One’s There kettőse, bennük olyan kitörésekkel, amik megrendíthetetlenül teszik fel az egész teljesítményre a koronát. Egy órányi minőségi és megunhatatlan zene, ez az, amit nyújt az Untouchables, ami mit sem veszített frissességéből az elmúlt 10 év során. A fent emlegetett rockopera érzetet pedig remekül alátámasztja a 2002-ben kiadott dvd-jük, amit természetesen akár a youtube-on is meg lehet tekinteni.

A tökéletes megszólaláson kívül dicséret jár a szép borítóért is, ami minden bizonnyal sok rajongó falán ott díszeleg a mai napig. A szövegek pedig, mint ahogy oly sokszor már korábban, ez alkalommal sem okoznak csalódást. Rengeteg emlékezetes sor, együtténeklésre sarkalló strófa található lényegében az összes szerzeményben. Kiemelni nehéz is lenne egyet-egyet, tényleg érdemes legalább egyszer végigolvasni az egészet. Akkoriban azért még nem volt olyan mindennapos dolog, hogy a megjelenés előtt három hónappal már kikerüljön a világhálóra egy még maszterelés előtt álló verziója a lemeznek, én pedig jól emlékszem, hogy az összes haverom már javában hallgatta is azt, miközben remegve vártam a dátumot, hogy eredetiben megvásárolva a cd-t kezdjem meg az ismerkedést e remekművel. Ahogy az már az írásból nyilvánvalóan kitűnhetett, a lehető legnagyobb megelégedettséggel hallgattam akkor is és hallgatom még most is az albumot. Mindig nehezemre esik rangsorolni, ha az első 6 korongról van szó, de a szóban forgó alkotás mindenképpen a legjobbak között foglal helyet a listámon. Pedig az eladások egyébként jócskán elmaradtak a várttól, amiért a zenekar nyilván a kiszivárgott kalózpéldányt okolja. Csak összehasonlításképpen: míg az Issuesból 11 millió darab talált gazdára a mai napig, addig az Untouchables-ből „mindössze” 4 millió.

Az lemez nótáinak megírása idején már az összes tag túlesett egy váláson, a mértéktelen partizás pedig a napi rutin részévé vált, miközben a feszültség a bandán belül egyre csak nőtt és nőtt… Kibéreltek három hónapra négy hatalmas házat Arizonában, hátha egy kis környezetváltozás inspirálóan fog majd hatni. Az egyiket Munky és Head osztotta meg egymással, itt történt az érdemi munkák nagy része. David háza volt a legfőbb parti lakosztály, Fieldy-é pedig a másik legőrültebb bulihelyszín, ahol még egy sztriptízrúd is volt felállítva, ami nyilván nem maradt kihasználatlanul. Jonathannél is volt egy stúdió, ahova Head még át tudott menni (ők ketten voltak elvileg csak józanok) a számokon dolgozni. A megjelenést követően a turnéra már külön buszokkal indultak, mivel addigra mindenkinek elege lett a másikból, így viszont legalább azt csináltak, amit akartak a koncertek előtt és után a privát járműben. Igaz, ezzel együtt lényegében az összes pénzük el is ment az utazásokra, úgyhogy financiálisan nem volt igazán nyereségesnek mondható az a turné, ami alatt ráadásul gondolkodóba estek a tagok, hogy kirúgják Fieldy-t az elviselhetetlen természete és drogproblémái miatt. Ez utóbbi végül nem történt meg, viszont a másfél évvel később érkező folytatás, a Take a Look in the Mirror volt az utolsó alkotás az eredeti felállással. De az már egy másik történet része…