Tizenöt éves a Life Is Peachy

FELPÖRGETVE: A KRITIKA

A KoRn nagysikerű bemutatkozó albuma után két évvel, 1996-ban újra stúdióba vonultak a srácok, hogy nekilássanak a folytatásnak, amit ugye nem kis várakozás, illetve elvárás előzött meg a rajongók részéről. A helyszín (Indigo Ranch) és a producer is (Ross Robinson) ugyanaz volt, akárcsak az elszántság és a fiatalos hév. Habár a felvételek igencsak rohamtempóban zajlottak (ami nyilván egyenes arányosságban volt a csapat akkori speed-fogyasztásával), valamint több improvizatív téma is felvételre került, az ortodox KoRn rajongóknak a mai napig ez az egyik legnagyobb kedvence az első albummal egyetemben. Ez persze nem véletlen, hiszen több szempontból is egy korszak lezárását jelentette a kettes sorlemez, ugyanis az újabb két évvel később elkészített Follow The Leader a különböző vendégszereplőkkel, rapbetétekkel és hip-hopos attitűddel igencsak megosztotta a szimpatizánsokat.

Tizenöt éves lett a dalcsokor, én pedig tisztán emlékszem arra, amikor a (némi fáziskéséssel ugyan) kölcsönbe kapott másolt kazettát először indítottam el a magnómban. A bemutatkozó lemez addigra már rongyosra lett hallgatva, és bevallom, elsőre én magam se tudtam mit kezdeni ezekkel a sokszor teljesen széttöredezett számszerkezetekkel, helyenként indokolatlannak tűnő dalmegszakításokkal. A nyitány rövid időn belül kultikus védjegye lett nem csak a zenekarnak, de Jonathan Davis énekesnek is. Igazi kuriózum, ahogy végigfröcsögi a Twist alig 50 másodpercét, ami után a Chi (igen, a Deftones basszusgitárosáról kapta a címét) következik, amiben a kaotikusba hajló gitárzajoktól kezdve, a szigorú dob-basszus kiállásokon át a húzós refrénig és az epikus leállásig jóformán tényleg minden benne van, amiért szeretni lehet(ett) a KoRnt. Különleges szelete a lemeznek a szinte teljesen instrumentális Porno Creep, amiben újfent Fieldy és David remek összjátékának lehetünk fültanúi ebben a jammelésre emlékeztető feelinges kis nótában, ami kiválóan felvezeti az album egyik legdühösebb (és a személyes listámon talán örök #1) dalát, a Good Godot. Ha már itt tartunk, a szövegvilágot gondolom nem kell különösebben bemutatni senkinek sem. Továbbra is rendkívül frusztrált és sötét hangulatú az egész lemez, amihez a szövegek is kellőképpen hozzájárulnak. A Mr. Rogers például Fred Rogersnek és az ő gyermekműsorának, a Mr. Rogers’ Neighborhoodnak állít egy nem éppen előkelő emléket. A K@#Ø%! megírásakor pedig az volt a koncepció, hogy minél több káromkodást zsúfoljanak bele a nótába, hogy kiakadjanak az emberek. A No Place To Hide volt az első kislemezes dal, és még Grammy díjra is jelölték. A kislemeznek pedig érdemes még néhány sort szentelni, hiszen két olyan szerzemény foglal rajta helyet, amitől a mai napig kiráz a hideg, ha meghallgatom. Igazi kincsek! Az egyik a Sean Olson, ami a Holló című film második részének, a The Crow: City of Angelsnek a soundtrackjére is felkerült, a másik pedig a Proud, ami a Tudom mit tettél tavaly nyáron filmzenéjeként végezte.

A folytatásban egy Ice Cube-feldolgozás, a Wicked következik, méghozzá Chino Moreno vendégszereplésével. Eredetileg Jay Gordont akarták az Orgyból, de mivel akkoriban még senki se ismerte a bandát, így esett a választás az aktuális koncertpartner és haverbanda Deftones frontemberére. Egyébként a zenekar hivatalos videókiadványa, a Who Then Now? egy igen érdekes és alapos betekintést nyújt a Life is Peachy munkálataiba. Annak idején nem kevésszer pörgött le az anyag a videómagnómban. Az album egyetlen hivatalos videóklipje, egyben hatalmas slágere az A.D.I.D.A.S. (All Day I Dream About Sex), aminek forgatási munkálatai elég megerőltetőek voltak, hiszen a srácokat eléggé kikészítette nem csak a tény, hogy egy nagy hullazsákban vergődnek, de a kontaktlencséktől lényegében szinte végig vakok is voltak a jelenetek során. Ezt követi egy újabb feldolgozás, a Lowrider (eredetileg War), ami azért a banda humorosabb oldalát is megmutatja a szintén KoRn-védjegy skótdudával együtt. Az utolsó előttiként érkező Ass Itch többek között a nagyszerű refrénje miatt is egy emlékezetes darab, a lemezt záró Kill You pedig aztán minden igényt kielégít. Én, mint az epikus lezárások elkötelezett híve, különösen nagy kedvencként tartom számon ezt a dalt (is), amit egyébként Jonathan a mostohaanyjáról írt. Egy rendkívül sötét, előbb lassan, fájdalmasan hömpölygő, majd sodró lendületű tétel, aminek a végén ismét van kiborulás, torokszorítás, de ezúttal egy szolidabb kiadásban, mint a Daddynél. Az ínyencek számára néhány percnyi csendet követően pedig még a Twist hallható a capella formában.

Ennyi lenne tehát a KoRn második nagy dobása, néhány bekezdésben tálalva. De a hatásairól, örökérvényűségéről még sokáig el lehetne csevegni.  Egy dolog azonban egészen biztos. A debütálást követően sikerült tartani az előzetesen kijelölt igencsak magas szintet, az pedig már csak ízlés kérdése, ki melyiket favorizálja jobban. Jelentősége mellett pedig nem mehetünk el szó nélkül, főleg, ha a modern (nu) metal muzsikákról van szó. Kellett idő hozzá, hogy a szívembe zárjam anno, de megérte a „fáradtságot”, hiszen a mai napig bármikor könnyedén azon veszem észre magam, hogy már megint beragadt a repeat gomb a lejátszómon, miközben a ‘Peachyt hallgatom. (Zahorán Csaba)

SZÉLJEGYZETEK #1: LEMEZBOLTI MÁMOR

A Life is Peachy egy különleges anyag az életemben és mivel előttem Csaba kritikai jelleggel végig is szaladt a dalokon, én inkább a nosztalgiát helyezném előtérbe, ezzel is arra ösztökélve titeket, hogy írjátok le ki, hogyan találkozott eme kultikus klasszikussal. Anno, amikor még apróbb voltam, ötödikes/hatodikos fejjel mindig egy misztikus ködben tetszelgett ez a lemez, mindig egy elérhetetlen valami volt, és ezt az elérhetetlenséget csak jó pár évvel később tudtam orvosolni. Miért? Akkoriban gyakorlatilag minden délutánomat, nyilván a zenehallgatás mellett olyan nagyszerű helyeken töltöttem, mint a Hammer Zenebarlang a Villányi úton (vagy később a Shark a négyes-hatos vonalán), ahol pár barátommal karöltve minden egyes nap végig nézegettük az összes Slipknot-maxi bookletjét, megrökönyödtünk a pulóveres állvány mögötti titkos Marduk plakáton vagy csak tágra nyílt szemekkel bámultuk a Cannibal Corpse: Live Cannibalism díszdobozos változatának borítóját. Tíz/tizenegy éves fejjel ezek nagy élmények, pláne egy olyan világban, ahol az online letöltés még ismeretlen fogalom és nem igazán tudtuk, hogy egy-egy borító mögött épp milyen zene is rejlik.

Az első találkozásom a Kornnal a csapat első lemeze volt (2000 legelje fele) és bár a kiadáshoz képest akkor már hat év is eltelt az a másolt, ócska, piros kazettára kiírt pár dal olyan sokat pörgött akkoriban a bűn ronda és egyben gigászi szürke Sony walkmanemben, hogy teljesen tropára is ment. Így többek között ez is, no meg a mániákus gyűjtögetési mániám ösztönzött arra, hogy rendre beszerezem a csapat összes lemezét. A barátaimmal így felváltva vásároltuk fel az Take a Look in the Mirror korongig bezárólag az összes kiadványukat, de mivel nem csak a Korn mosta az agyunkat akkoriban, így nyilván lassan haladtunk és a kultikus Life Is Peachy pedig csak Isten tudja miért, de a fontossági sorrend legvégére került. Így találkozásunk olyan 2003-ra, a Take a Look in the Mirror megjelenésének idejére datálható, noha pár dalt, legfőképpen az A.D.I.D.A.S. címűt már korábban is ismertem hála a 120 DB című műsornak és elődjének, melynek címére már sajnos nem emlékszem. Lényeg a lényeg, találkozásunk aránylag későre tehető, hatása viszont nem maradt el, sőt talán a Korn toplistámon a harmadik helyre is felcsúszott a debüt és a szerintem szintén csúcsteljesítmény Issues mögött. Remélem a csapat minél hamarabb visszatalál a helyes ösvényre, ami jelen esetben – már bocsánat érte, de – a feloszlás lenne. Egy zseniális eredeti felállással történő visszatérő turné pedig legalább akkora élmény lenne mind nekünk, mind nekik, mint a Faith No More esetében. Meglátjuk. (Buzás Krisztián)

SZÉLJEGYZETEK #2: INNEN SZÉP NYERNI

A Life Is Peachy nagysága szerintem abban rejlik, hogy a Korn ezzel tudta bebizonyítani nemcsak a zeneiparnak, hanem úgy általában a rajongóiknak és tulajdon delíriumos mámoruknak, hogy többet jelentenek egylemezes csodánál. Ilyen értelemben pedig egy egész hangzás alapjai, kiforrott eszközei adják magukat az egyes dalokban, ugyanis a kitárulkozó jellegű, hip-hoppal és dubbal elkötelezettebb váltás – ami számomra az igazi Kornt jelenti, de erre később térek vissza – lényegében ezt a pszichopata, félelmet keltő hangulatot vette kiindulási alapul ahhoz, hogy tovább merje gondolni. A Life Is Peachy legnagyobb erénye ilyen formán pedig valóban a megteremtett hangulat, amit minden groove, disszonáns áttét és zavarodott szövegmormolás csak tovább őrjít. Itt kristályosodott ki Davis orgánumának valódi spektruma, arról nem is beszélve, hogy a jelen esetben ösztönszerű témák később tudatossá formálódva is komplexebb dalszerkezetekbe tudták beágyazni mindazt a szorongó és feszültséggel teli hangvételt, amit a Life Is Peachy után százak és százak próbáltak imitálni, többnyire sikertelenül, és ezáltal is megmaradva a végtelen névtelenségben. Épp ezért nem is véletlen, hogy a banda is továbblépett: persze az alapvető dolgok megmaradtak (mint a jellegzetes képi világ, a teljesen felesleges, méregdrága videoklipek és az őrületet imitáló hangvétel, hogy csak szemelvényeket emeljek ki), de egy új kibontakozásnak lehettünk tanúi, mely azt a megosztó visszajelzést indította útjára, mely a mai napig együtt jár a Korn nevével. Mindemellett úgy gondolom, hogy az Untouchables dalcsokráig bezárólag egy valódi folyamat zajlott le – a ’Take a Look számomra már épp annyira volt paneles, amennyire még szerethető –, és e nélkül nem is igazán tudnánk még jobban felértékelni a Life Is Peachyt. Épp ezért illik megbecsülni a Korn utolsó igazán egyöntetű sikerét, ami paradox módon gyakorlatilag ahhoz vezetett, hogy megjegyzendő maradhasson a stílus alapbandájának neve, ezzel is adva még pár évet a nu-metalnak, és úgy általában annak a miliőnek, amiben ők voltak a legjobbak. (Bali Dávid)

SZÉLJEGYZETEK #3: LIFE WAS PEACHY