Chelsea Grin – Evolve (EP)

A gitároscsere tényéből lehetett arra következtetni, hogy majd most übertechnikás/überprogresszív zenekar válik majd a Grinből. Nos, aki ezt várta, az csalódni fog, mert nem kerültek olyan elemek az Evolve-ra, amelyek Jason korábbi csapataira hajaznának, viszont ha már tavaly megemlítettem, hogy sokkal jobban játszanak Winds of Plague-et, mint a Winds of Plague (főleg azért, mert az öntömjénezés náluk kimarad), akkor most még inkább erre a mondatra kell helyeznem a hangsúlyt, mert itt bizony erre a vonalra feküdtek rá, illetve az is  elég sokat nyom a latba, hogy Alex Koehler (az új stylist mellett) megtalálta az énekhangját, így próbálva színesíteni ezt az öt dalt. Ami azt illeti, valamiféle fejlődés ennek köszönhetően van is, mert egy kicsivel sikerült izgalmasabbá, dinamikusabbá tenni a Chelsea Grin zenéjét, a The Second Comingban és a Lilithben is vannak érdekes pillanatok,  előbbi kifejezetten üdítő, és több emlékezetesebb pillanatot tartalmaz, mint az egész My Damnation. És azt is meg lehet figyelni, hogy azok a tételek az erősebbek, amelyeket telepakolták a srácok szimfonikus betétekkel, vagy elektromos effektekkel,  mert még a Don’t Say, Don’t Tell is egy elég erős darab, sőt, az öt közül a legjobb. A S.H.O.T. és a Confession viszont eléggé ingerszegény, mindkettő egy elég hasonló breakdownnal indul, ami elég kellemetlen emlékeket ébresztett bennem, amik a Carnifex The Diseased and The Poisoned-jéhez kötődnek.

Már tavaly sem volt ezzel probléma, így itt sem tartottam attól, hogy valami ordenáré hangzással elrontják az anyagot, de erről szerencsére szó sincs. Bár nem csap oda az Evolve annyira, mint az új Whitechapel, vagy a tavalyi év talán legbrutálisabban megszólaló anyaga, a Fit for an Autopsy debütje, de a stílus standardjeit sikerül hozni: A gitár hol djent-esen feszes, hol döngöl, mint egy légkalapács. Az effektek is a helyükön vannak, és bár elektromos betét is van az EP-n, de nem dubstep, úgyhogy mindenki megnyugodhat. Ami pedig még nyugtatóbb hatűsú, hogy a Jason Suecof (Whitechapel, August Burns Red, TBDM) által kevert korongon tényleg sikerült fejlődni, bár nem olyan sokat, hogy a Chelsea Grint az egekbe magasztaljuk, főleg úgy, hogy a már párszor felemlegetett Whitechapel most tolta ki az év eddigi legjobb deathcore albumát (bár az igazat megvallva nem volt olyan nagy a konkurencia). De ezzel a kiadvánnyal – és a hamarosan érkező újrafelvett dalokkal – ismét felkelthetik az emberek érdeklődését, bár az is igaz, hogy ha egy picit többet ülnek rajta, akkor talán ütősebb is lehetett volna a végeredmény.

6/10