Bullet For My Valentine – Temper Temper

Érdemes ezért egy pillantást vetni az érme másik oldalára is, ami – még ha egyébként a bevezető sorok pozitív kicsengésűek is igyekeztek maradni – például az olyan dalok esetén, mint amilyen a Riot is, lemondó apátiába süllyeszti az átlagos recenzort: mit üzen ez nekünk 2013-ban? Ez lenne a brit színtér egyik legnépszerűbb metál zenekara? Már a Scream Aim Fire sem volt érdekfeszítőbb annál, hogy éppen a Shogun vagy valami más volt-e abban az évben a kevésbé rossz Metallica b-oldal, beleértve ebbe a Death Magnetic-et is, de akkor még mondhatta valaki, hogy nem vállalhatatlan a dolog, azért lehet róla mazsolázni ezt-azt. Ugyanakkor a Fever totális érdektelensége után most itt van a Temper Temper, ami a retro heavy, illetve thrash hatásokat úgy önti dalok formájába, hogy az a lehető legkínosabb klisék összes ismétléses permutációinak interpretációja legyen szűk negyvenöt percben, ráadásul egyetlen megjegyezhető pillanat nélkül: véregyszerű dalszerkezetek; béna, de legalább többször visszatérő gitárriffek; ostoba dalszövegek; egysíkú refrének stb. Amennyiben a Temper Temper tele lenne azonnal a hallójáratokba ragadó slágerekkel, vagy magával ragadó groove-okkal, senki nem kérné rajtuk számon a fantáziátlanságot, ehhez képest azonban a deklaráltan húzó nótának íródott címadó a leginkább zavarba ejtő szerzemény az egész korongon. Becsületére legyen mondva, Matt Tuck mindent bevet az énekdallamok fogós elővezetése érdekében, de karakteres hang, illetve minimális kreativitás hiányában inkább csak erőlködik, ami már a Truth Hurts környékén lankadásra készteti a hallgató érdeklődését. Ha összevetjük ezt példának okáért a másfél évvel ezelőtti City of Vultures-szel, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy amit itt hallunk, az sem zeneileg, sem pedig szórakoztatás szempontjából nem üti meg a minimumot reprezentáló mércét, ennek következtében pedig az „egynek elmegy” skatulyához is könnyűnek találtatik. Nem véletlenül érezhették úgy, hogy muszáj lesz új szöveggel ismét rögzíteni az eddigi legsikeresebb szerzeményüket, a Tears Don’t Fall-t, ami azt is figyelembe véve több mint szomorú, hogy egyébként nagyítóval sem találhatunk az albumon egyetlen önálló ötletre visszafejthető hangfoszlányt sem. A déjá vu ellenben annál gyakrabban kerülgeti az embert, akár önismétlésről, akár egy diszkréten elejtett Killswitch Engage nyúlásról beszélünk éppen. Nos, ha úgy tetszik, mindez – a két-három valóban fülsértő tételt leszámítva – nyilván nem a hallgathatatlan kategória, hanem „csak” a szimplán dögunalmas, akárcsak a tavalyi Axewound project, de ez a lényegen nem változtat. Hol vannak manapság az olyan slágermetál lemezek, mint amilyen The Serpent vagy a Sirens voltak? Inkább tegyétek fel valamelyik Iron Maiden klasszikust. 3,5/10