Bad Religion – True North

A három évvel ezelőtt megjelent The Dissent of Man kapcsán nehéz volt eldönteni, hogy Graffinék mit akartak, hiszen talán életpályájuk legdallamosabb punk lemezét rakták le az asztalra (szembemenve az eggyel korábbi New Maps of Hell „keményebb” kitekintésével), amely a nyitótételt (The Day That the Earth Stalled) és a Wrong Way Kidset leszámítva nagyon sok középtempós, kifejezetten gyenge dalt tartalmazott. A True North szerencsére kiküszöbölte a csorbát, jelentősége a The Process of Beliefhez mérhető (poszt-Stranger Than Fiction időszak), hiszen a helyzet ugyanaz: a lemezről-lemezre történő lejtmenetet akadályoz meg azzal, hogy amit eltaknyoltak a The Dissent of Manen, azt most a dallamos hardcore melegágyán és kései ’80-as és a ’90-es évek elejére való részleges visszarepüléssel újraformálják. Ez az oka annak, hogy bármennyire is untig hallott már a „Bad Religion-hangzás”, Greg Graffin definitív hangja és az elmaradhatatlan himnikus kórusok, az albumot a tetőfokig fokozott nosztalgiafaktor mellett nem csak a fáradhatatlan hangulat, de a jó dalok is jellemzik, nem is kevés számban, ami az elmúlt tíz évben csak ímmel-ámmal volt elmondható egy Bad Religion-lemezről. A True North címadó dalában felveszi az erkölcsi/politikai irányadást, ráadásul megkísérli a hallgatót bevezetni arra a régi sulis Bad Religion témahasználatra, amely a ’90-es évek elején jellemezte a bandát: rövid, tömör dalszerkezetek, védjeggyé váló Graffin vokálharmóniák. Ugyan a zenekar nem teszi rá újra teljesen a kezét a Suffer/No Control kettősre, de a True North tételeinek jelentős részén érződik a retrospektív hozzáállás, a banda minőségi korszakainak újragondolása. A lemez legjobb dalai fürdenek az öntudatos nosztalgiában, egy rajongónak garantáltan hidegrázása lesz az olyan daloktól, mint a Robin Hood in Reverse, a Dept. of Fales Hope, vagy a Land of Endless Greed. Sőt,  a fentebb említett okok miatt érezni többek között a Nothing To Dismay-en, a The Islanden, a Vanity-n a No Control hagyatékát, de akár említhetjük a Stranger Than Fiction elemeit idéző Hello Cruel Worldöt, és még sorolhatnánk bátran a számokat, ez csak pár példa. Összességében kijelenthető, hogy ahogy tavaly a Pennywise, úgy idén is nagy eséllyel öregrókák fogják uralni az év végi punk listákat. Ez az analógia már csak azért is izgalmas, mert a bandával nagy barátságban lévő Pennywise gitáros Fletcher Dragge tavaly már elkotyogta, hogy néhány baráti beszélgetés során Brett Gurewitz atyaúristent a mi top 20-as éves toplistánkat is megjárt All or Nothing inspirálta a True North régi sulis dalainak megírására. Ha a zenészek között ez mindig így történne, akkor kijelenthetjük, hogy túl sok probléma nem lenne a mai zenei színterekkel (a punkkal meg főleg). Ez pedig simán egy jó lemez, az elmúlt kicsit több mint tíz év közepes/gyenge soranyagai után pedig nagy meglepetés és ez a szerkesztőséget is nagy boldogsággal tölti el. 8/10