A forradalmat önmagunkban kell elkezdeni – Wishes: The Brightest & The Strongest

Három évvel azután, hogy a Wishes berobbant a köztudatba, a hazai dallamos hardcore-mezőny búgócsigája végre újabb anyagot adott ki, ráadásul nem is egyet, hanem rögtön két EP-t, melyek természetesen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A The Brightest és a The Strongest megjelenése előtt több kérdés is felmerült, hogy mégis milyen irányba lehet és érdemes ezt a vonalat továbbvinni, pláne úgy, hogy a srácok már a debütlemezzel is a plafont verdesték. A Wishes tökéletes példája annak, hogy komoly közönséggondozással, élő teljesítménnyel, néha nyűgös, de szívvel-lélekkel megélt vidéki jelenléttel bizony viszonylag rövid időn belül is a hazai színtér egyik zászlóshajójává lehet válni. Mindez természetesen nem működne jól megírt dalok nélkül, melyekből újabb csokrot kaptunk, nem várt színezetben.

Tulajdonképpen borítékolható volt, hogy akármennyire is fáj, az idő előrehaladtával sok gitáralapú banda átáll a rövidebb lemezhosszokra, a kisebb, de inkább sűrűbb megjelenésekre, mivel a mai figyelemhiányos fogyasztói társadalom már nem ül végig egy nagylemezt, lehetnek azon akármilyen jó dalok. Úgy néz ki, ez is lehetett az egyik fő szempont akkor, amikor a Wishes a második albumát inkább kettévágva, kisebb adagokban tette közzé, így maximalizálva az elérhetőséget és az élvezhetőséget. Ha már így alakulnak a zeneipari szokások, kénytelenek ehhez igazodni a zenekarok, ám ezen továbbhaladva a hardcore-csapat jól érzett rá, hogy egy teljes koncepciót is megéri felépíteni az egymást kiegészítő The Brightest és The Strongest lemez(ek) köré. Előbbi inkább hasonlít a debütáló Count Me In hangulatára, már ami a nagyívű dallamokat, epikus hangulatot, összetettebb dalszerkezeteket és derűs atmoszférát illeti. Ezt a tőlük már megszokott vonalat hozták csont nélkül most is a srácok, és bár a máig csúcsnak tekinthető Courage felemelő harmóniáját nem sikerült megugrani, de így is idén magasan az egyik legjobb anyagot pakolták le a stíluson belül. Újra előkerülnek a stílusidegennek mondható, eszelős gitárszólók, a finom váltások, a kifinomult dinamikák. Pont annyi, amennyi kell. Minden pillanatra könnyen lehet figyelni, akárcsak a második felvonásra, a The Strongestre, melynek címe simán lehetne akár The Darkest is. Itt a zenekarnak egy eddig ritkábban hallott oldala jelenik meg, egy jóval sötétebb, feszesebb, ha úgy tetszik metalosabb vonal bonatkozik ki. Sokkal koszosabb és mérgesebb, mint az eddigiek, és épp ezért váratlanul, magyarázat nélkül rúg mellbe. Igazi agresszív riffelések jellemzik ezt az anyagot, mint például a Give ’em Hell nyitótémája, mely egymaga elvinné a hátán az egész részt. Önmagában mind a két oldal rendkívül homogén, talán már kissé túlzottan is, egyben viszont teljesen kiegyensúlyozott, a rövid lemezhosszok miatt pedig könnyen átélhető.

Bár ennyi tapasztalattal a háta mögött nem meglepő, de ezért érdemes megjegyezni, hogy Krausz Pisti teljesen magabiztosan használja ismét a hangját, kiegészítve Major Szabi basszer egyre gyakrabban előbukkanó vokáljával. A dobok továbbra is az eszét adják a produkciónak, a húros szekció pedig a szívét, mely tavaly ugyan sebet kapott, de a Spányik Petit váltó Kemény Andris már az OMC-s live streamben is bizonyította, hogy jó ember került a csapatba. A debüthöz képest a srácok lecserélték a Grenma stúdiót saját gitárosuk, Melis Dani kuckójára, ahol tulajdonképpen minden, a felvétellel kapcsolatos dolog zajlott. Ez a lépés annyira nem bizonyult ballépésnek, hogy a hangzás simán hozza az eddigi szintet, sőt.

Amiről még fontos és érdemes beszélni, az a srácok által képviselt Positive Mental Attitude. Motiváló az a hozzáállás, mellyel egy rendkívül depresszív országban kiállnak, és fiatalok tucatjaiban tudatosítják, hogy miért és hogyan érdemes élni. Hogy egy nihilista, folyamatos önostorozásban szenvedő társadalom soha nem tud egyről a kettőre lépni, amíg észre nem veszi a változás lehetőségét, az apró örömök erejét. Ahogy az egyik legnagyobb író, Dosztojevszkij fogalmaz:

Az ember csak a baját szereti számon tartani, a boldogságát nem tartja számon. Ha kellőképpen számba venné ezt is, azt is, akkor azt tapasztalná, hogy el van ő látva mind a kettővel.

A Wishes továbbra is a legjobb emlékeket idézi fel az ezredfordulós hazai underground aranykorából: a családias légkör, a dallamok, a stílus, a lendület, az „élőben így, vagy sehogy” tempó, hogy elmegyünk vidékre is, és a lelkünket kidobjuk a színpadra száradni. Amikor valaki fizikailag rendkívül sokat tesz bele abba, hogy egy pécsi kocsmában hajnalban tizenkét embernek is eljátssza a dalait, az mindig kifizetődőbb,  mint orrba-szájba tolni a virtuális felületeken a szarrá sterilizált cuccokat. Indulhat a turné, mi készen állunk! 9/10