Muszáj az elejétől kezdeni. Volt valaha egy Skycamefalling nevű metalcore-zenekar, akik nagyon jók voltak. Mármint korai Poison the Well-szinten jók. Egy strongarmi fordulattal a zenészeik egy része egy új énekessel, bizonyos Douglas Robinsonnal együtt új bandát alapított, ami The Sleeping név alatt kilenc éven át az új évezred egyik legjobb alternatív rockbandája volt, és kiadott legalább három jó albumot. Miközben feloszlottak, Robinson új projektbe kezdett, ami ex-SCF-tagok nélkül is meggyőzte azt a kevés embert, akikhez eljutott, hiszen 2012-ben egyszerre tudott felmutatni egyedi hangzást és óriási slágereket.
Abban a négy dalban már több mint egy éve kereshetnénk a hibákat, de teljesen felesleges, ugyanis az Out of the Sky EP gyakorlatilag tökéletes (nem is tudtuk megállni, hogy egy dalt meg ne mutassunk róla), de annyira semmi sem lehet jó, hogy ha egy évvel később egy tizenöt számos lemezt jelent be a zenekar, akkor nyugodtak maradjunk. Nagyon kevés banda próbatermében születik ennyi jó dal pár év alatt, ráadásul a Night Verses még nem bizonyított nagylemezen, szóval maradt az aggódás, meg a reménykedés, hogy 3-4 dalról majd kiderül, hogy csak átvezető.
Ez nem történt meg, a Lift Your Existence egy 70 percnél hosszabb album, tele négy perc feletti számokkal. Az ijesztő rész viszont csak most jön: egyik sem töltelékdal. Pedig a rutinos hallgató lélekben a lejátszó elindítása előtt, már a letöltendő file méreténél elkönyveli, hogy ez bizony túl hosszú lesz, aztán meglátja a 15 dalt, és fel is készül a csalódás élményére. Ez nem progresszív metal, nem is poszt-rock, itt nincsen metróépítés tempójával haladó légkörteremtés, nincsenek figyelmet fenntartó műfaji határsértések és geekámító technikázások. Ebből 15 dal nem lehet érdekes. A mindenható Converge tavaly feleekkora játékidőt nem tudott megúszni töltelékérzés nélkül, akkor mégis ennek a névtelen bandának hogyan sikerülne? Húsz év múlva várhatóan nekik sem fog, de ez a jó a fiatal csapatokban.
Mernek és kitartanak. A Night Verses zenészeit láthatóan nem zavarta az, hogy az egyedi hangzásra való törekvésük nem egyeztethető össze a komolyabb népszerűséggel, amit az EP fogadtatása is jelzett. Az sem törte le őket, hogy mikor hónapok után végre énekest találtak maguknak Tilian Pearson személyében, ő szinte azonnal ott is hagyta őket. Jól jártak, és nem csak azért, mert így nem kell azt hazudniuk neki, hogy jók a szólódalai, hanem azért is, mert Douglas Robinson egyszerűen sokkal jobb énekes a Dance Gavin Dance frontemberénél. Az ő teljesítménye az egyik, ami nem engedi a játékidőt beleszólni az élvezhetőségbe, hiszen nem csak remek hangszínnel bír, de a Sleeping legjobb pillanatait idéző dallamokat hoz szinte minden dalban.
Robinson mögött mellett pedig olyan kiváló trió áll (progresszív rock felhangok egy gitárossal, azért ez se mindennapos, fel is merül a Fall of Troy emléke), akik tényleg minden tételben csúcsra járatják magukat. Különösen igaz ez az óriásit játszó dobosra és a gitárosra, akik a váltásaikkal és stílusos témáikkal már az EP-n is sajátos világot teremtettek az enyhén matekos, progresszív érzésű alternatív rockból és a poszt-hardcore-ból. Ez a világ nem pusztán a sajátjuk, de teljesen ki is ismerték, fogós pillanatok sorát tudták benne megírni, és a lemezt nyitó slágerek után sem fulladtak ki, ráadásul egyszer sem léptek ki a hangzásukból, de a hallgatót azért sikerrel kiszedik a komfortzónájából.
Ma mindenki 30-35 perces lemezeket akar, mert figyelemhiányosan hallgat zenét, és mert kb. ennyi van a jobb bandákban is, ha valaki hosszabbat ad ki, az megvágott tracklisttel végzi a lejátszóban. De nem a Night Verses. A lemezt pl. egy kétrészes, tízperces opusszal zárják, ami végig érdekes, szórakoztató, zenészsárgító (arról a bónusz csattanóról pedig nem is szóltunk, hogy ez talán az első Kris Crummett-lemez, amit nem lehet rögtön egy másik Kris Crummett-lemezhez kapcsolni). Az év legerősebb bemutatkozása, amiről sajnos már most üvölt, hogy ez lesz az év legkevésbé értékelt albuma is. 9.5/10