2014. január 27.
Szabályosan atomot robbantott január 26-án két brit és két kanadai zenekar a Dürerben, mind a hihetetlenül minőségi játék, mind az összegyűlt embertömeg tekintetében. Előbbit talán nem is kell magyarázni, hiszen az összes banda a progresszív metal (él)mezőnyébe tartozik, utóbbi viszont már puszta létével, de összetétele miatt is megérdemli a figyelmet. Sokszínű közönség jelent meg ugyanis a helyszínen, középkorú pároktól kezdve közmondásos metalosokon át a leginkább a Tesseract rackjeiről diskuráló hangszergeekekig, az viszont kizárt, hogy bárki is elégedetlenül távozott. Nagyon erősen indított ugyanis ezzel a bulival az idei klubszezon, még ha akadtak is hibák. Kinél a hangzás bizonyult gyengébbnek, ki kevesebb zenésszel vágott neki a turnénak, de olyanok is akadtak, akik szimplán szalonspicces állapotba kerültek a színpadon (na, vajon kikről van szó), a merchpult meg a korábbi állomások során kifogyott az összes CD-ből. Oké, az alábbiakban csak módjával írunk a merchpultról. De tényleg, ezen az estén abszolút nem ez volt a lényeg.
A teltházas estét a Protest The Hero honfitársainak volt lehetősége megnyitni, akik annak idején tulajdonképpen az alapító-gitáros, Aaron Marshall egyszemélyes projektjeként indultak, a dobok mögé csak valamivel később csatlakozott a viszonylag híresnek számító Anup Sastry, a ritmusgitárosként pedig Lukas Guyade. A kezdeti nyers, djentbe hajló témákat a második lemezen már inkább a progresszív megoldások váltották fel, ez a fejlődés pedig nem állt meg, hiszen ahogy az este folyamán is hallottátok, Mike Semesky – aki ugye a The HAARP Machine zseniálisan jól sikerült bemutatkozását is felénekelte – énektémákkal ruházta fel az In Time dalait, az újabbak pedig már szándékosan ilyen felhasználási feltételekkel íródtak. A zenekar pontban a meghirdetett időpontban lépett a színpadra – ennek talán csak a még sorban állók nem tudtak örülni –, egy gyors Cubase fagyást követően, második nekifutásra belevágtak a dalokba. A hangzás már ekkor teljesen korrekt volt, a srácok pedig hihetetlenül profi módon, lendületesen, és rendkívül pontosan játszották el a számokat: a keményebb részeknek súlya volt, a szólók hangzása egy az egyben a lemezre emlékeztetett, egyedül talán Mike volt olykor kissé halkabb a kelleténél. Persze biztos mindenki jobban örült volna, ha a háttérben szóló sávok helyett mondjuk velük lett volna még egy basszusgitáros, de ez igazából a produkció értékéből ez vont le semmit sem. Elsőként természetesen az Alchemy szólalt meg, amelyet a „vokálosított” Mata Hari követett, de a nemrég megjelent The Escape is tökéletesen demonstrálta a csapatban rejlő lehetőségeket. Láthatóan nagyon jól érezték magukat a színpadon, a közönség pedig már ekkor szép számmal gyülekezett a színpad előtt, szó sem volt az első zenekaroknak általában kijáró ide-oda lézengésről. Valahogy így kellene minden jó koncertnek kezdődnie? Naná. (Földesi Balázs)
A The Safety Fire egyedi hangzása (progresszív metal + math rock, wtf) tarolt a Dürerben, no persze nem azért, mert egyedi, hanem mert üde és dallamos színfoltnak bizonyult az Intervals technikás és a Tesseract hangulatcentrikus döngölése között. Itt nem tapasztalhattunk ugyan olyan laborhangzást, mint a két említett banda esetén, de a szintén pajkosan koszos lemez ismeretében ez senkit nem érdekelt (énekből mondjuk lehetett volna több, állítólag hátul is halk volt). Hangzás terén még az kiemelendő, hogy az Intervals-hoz képest itt felüdülésként jelentkezett a teljes lineup, és hogy emiatt nem szólt egy komplett hangszer felvételről (bár az gyanús, hogy itt is akadtak előre rögzített éneksávok, mert nem nagyon vokálozott senki). A sok „lötyögős” nóta között az új lemez gyakorlatilag egyetlen keményebb dala (The Ghosts That Wait For Spring) olyan jókor érkezett, hogy egyből beindította az este első pitjét illetve a stagedivingot. Mondjuk a lökdösődők miatt megürült küzdőtéren olyannyira nem akart működni a tömegszörf, hogy a záró Old Souls előtt Sean meg is állította a bulit, hogy végre tudjon egy normálisat mókázni a gyerek a nép hátán, akit korábban kétszer is leejtettek. A koncert egyébként remek volt, csak kicsit kapkodós (a Glass Crush végét például le is vágták), de azért megkaptuk a két nagy slágert (Red Hatchet, Mouth of Swords), illetve a Grind the Oceanről is eldörrent egy dal, csak a miheztartás végett. (Bene Gábor)
Az este folyamán Intervals és a The Safety Fire is irigylésre méltó produkciót tett le az asztalra, a Protest The Hero pedig már-már visszatérő vendégnek számít hazánkban, így a legfelfokozottabb várakozás a Tesseract gárdája felé irányult. Hogy miért?
Sokat vártunk rájuk. Már sokkal korábban itt lett volna az ideje ennek a koncertnek: évek óta remek anyagokat adtak ki a kezük közül, nagyon hangulatos élő felvételeket és stúdióvideókat láthattunk róluk, de azért mégis így, a színpad előtt bólogatva az igazi. Ezért is adtak el többek között minden jegyet az estére.
Profi zenészek, profi élő teljesítménnyel. Pipa.
Írtak egy rettentően jó albumot. Az Altered State hatalmas közönség és kritikai siker lett, természetesen sok év végi toplistára is felkerült, de mindenki kíváncsi volt, vajon sikerülhet-e ezt az erős atmoszférát élőben is előidézni. A válasz egyértelmű igen, bár a kelleténél egy kicsivel többször kellett a háttérbeli virtuális gitároshoz segítségért fordulniuk – de ezt tudjuk be annak, hogy James Monteith sajnos nem volt jelen az este alkalmával, így a zenekar motorjának számító Acle felügyelt minden gitárokra vonatkozó teendőt. Ezt a kisebb kellemetlenséget egy akkora slágerrel, mint amilyen a Nocturne, könnyedén el tudták feledtetni velünk.
De már előtte is írtak egy rettentően jó albumot. Na persze mindenki kíváncsi volt arra is, hogy vajon a régi, valamivel keményebbnek számító szerzemények hogyan fognak megszólalni az új felállással. Hiába vannak remek számok az új lemezen is, a Deception csilingelő nyitányára mindenkinek megdobbant a szíve, aki legalább néhány tucatszor végighallgatta az első korongot. A hangszeres részleg minden meglepetést nélkülözve hozta az elvárható szintet, de nem is ez volt a valódi kérdés.
Hanem Ashe O’Hara. Az új nagylemezen nyújtott remek teljesítményét élőben is sikerült visszaadnia – már amikor hallatszott az egy emberként éneklő közönségtől –, de a One dalaival is sikerült megbirkóznia, látszólag teljes átéléssel.
Hugh Grant basszusgitáros poszton. Ki ne szeretne egy híres színész játékával szembesülni élőben?
Jay Postones. Zavarba ejtően gördülékeny és minden szempontból kiemelkedő játékával már egymaga elvitte volna az egész koncertet, ráadásul valószínűleg a dobokra voltak a legkevésbé kíváncsiak az emberek. Ennyi poliritmust fejben tartani szép teljesítmény, eljátszani még szebb, Matt Halpern pedig jobb, ha elmegy további furcsa ütemmutatók után kutatni.
Miért nem játsszák a Nocturne outroját? Mert a klipes verzió struktúráját használják élőben, de ettől függetlenül kár érte, hiszen így egy remek részlettel lett szerényebb az egyébként kiváló koncert. (Földesi Balázs)
Talán nem hiszitek el, de a Protest The Herónak küldetése van. Ez pedig nem más, mint a látókörszélesítés és — tudom, szarul hangzik — a könnyűzenei ízlésformálás. A küldetés teljesítése pedig abszolút esélyes, hiszen itthon hasonló stílusú más zenekar (jó, a Dream Theaterön és talán egy headliner Periphery-n kívül) az életben nem generált volna ekkora érdeklődést. Lehet tippelni, hogy ennek mi az oka, a jó dalokon túl egész biztos, hogy a híresen PTH rajongó, és itthon ugye szintén meghökkentően népszerű Subscribe-nak is köszönhetik ezt (persze abba tényleg ne menjünk bele, hogy Bálinték népszerűsége honnan ered). Ami pedig az izgalmas hangzások népszerűsítésénél talán még fontosabb, hogy a PTH, tudatában saját mozgósító erejének és az ezzel járó felelősségnek, mondani is akar valamit. És ezek a hol nagyon egyértelmű (lásd a koncertkezdő Underbite videóját és szövegét), hol árnyaltabb (lásd a komplex társadalmi problémákat, pl. az emancipáció kérdését is feszegető Keziát) üzenetek teszik igazán értékessé a Protest The Herót. Vegyük például Rody dalok közti miniperformanszait, például a „hunk of the day” versenyt, melynek során felinvitálták a színpadra a terem legszexibb férfiemberét, illetve az újfundlandiakról, a torontói polgármesterről vagy a „lepedő” szó jelentéséről szóló történeteit. Ezek a kis szösszenetek olyanok voltak, mint a jó stand-up comedy: amellett, hogy baromi viccesek, még meg is hökkentenek, és egy kicsit növelik azt a bizonyos ingerküszöböt, ami oly’ fontos az életben. A legszebb az egészben pedig, hogy akit egy percig se gondolkoztattak el a hallottak (akadt ilyen?), azok is baromi jól érezhették magukat, hiszen a Protest The Hero talán a legjobb a kortárs bandák közül abban, hogy veszettül szórakoztatóan és komolytalanul tudnak előadni komoly dalokat. Persze fel lehetne hánytorgatni, hogy a vége felé megsokasodtak a hibák (pl. a Blindfolds Aside gitárkiállása), vagy hogy jobban állna a PTH-nak, ha sampler nélkül játszanának, még ha akkor nélkülözni is kéne Jadea Kelly énektémáit, de igazából felesleges. Inkább örüljünk, hogy egy ilyen buli is ennyi embert érdekel Magyarországon. (Bene Gábor)
A lehetőséget köszönjük a Phoenix Music Hungary-nek!
