Gorilla Biscuits

“Next time I’ll try, for the first time in my life. It won’t pass me by.” – énekli Anthony Civarelli a méltán alapműként számon tartott Start Today címadó szerzeményében – amit később a Fall Out Boy is feldolgozott -, és az alábbi, pozitív mentalitás éppúgy beragyogta az igen rövid életű, ám annál nagyobb hatású hardcore banda fennállását, mint a méltán jogutódnak tekintett CIV kiadványait. És hogy minek köszönhető az utókor megbecsülése? Egyrészt annak, hogy a ‘Biscuits is kivette részét a NYHC fogalmának kiépülésében; másrészt pedig annak, hogy a színtér zenekaraihoz hasonló belterjesség mellett a Revelation üdvöskéje sikerrel rugaszkodott el a korszellem zenei kereteiből egy izgalmasabb, addig (jobbára) felderítetlen, friss eszközökkel kiegészült hangzás felé. Egy olyan hangzás felé, mely ha önnön teljességében nem is feltétlenül minősült kiforrottnak, attól még a ’90-es évektől napjainkig számtalan banda lépett rá arra a kacskaringós, és sok labirintussal kecsegtető ösvényre (meghagyva az első lábnyomokat, vagy épp tovaszaladva a már felszabadított úton), melynek alapjait igenis Arthur Smiliosék fektették le.

 

A kulcsszó pedig sosem volt más, mint a lelkesség, valamint az alázat: ugyanis az 1987-ben alapított zenekar tagjai a színtérhez hűen középiskolás barátok voltak, akik szerettek volna az átlagos zenehallgatóknál kicsit mélyebb rálátással forgolódni az undergroundban, ezért amellett, hogy hőseink minden hétvégéjüket a CBGB’s koncertjein töltötték – azt pedig mondanom sem kell, hogy a srácok megveszekedett Agnostic Front-rajongók voltak -, még néhányszor megpróbálkoztak a koncertszervezés ügyes-bajos szerepkörével is, melyben a Youth Of Today két mozgatórugója, Ray Cappo és Porcelly igyekezett segítséget nyújtani a láthatóan lelkes, és a tenni akarás hevétől fűtött srácoknak. Ugyanakkor az alábbi munkakör is csak arra sarkallta Smiliosékat, hogy kezdjék el írni saját dalaikat, melyhez a zenekar basszere Civet képzelte el énekesnek, amihez a későbbi tetoválónak láthatóan nem volt semmi kedve: a koncerteken hol a falat, hol a földet nézte, és jóformán csak egy helyben állt, ami egy hardcore-bandánál korántsem tekinthető előnyös kiállásnak. Ezeken a koncerteken még Ernie Parada, az 1980-ban alakult hardcore/punk banda Token Entry dobosa (egyben frontembere) püfölte a bőröket, amit csak azért lényeges kihangsúlyozni, hiszen benne tisztelhetjük a banda névadóját. Elvégre a még szárnypróbálgató projekt első koncertjéhez – amit egyébként az akkor már Anthony Comunale énekest a Killing Time megalapítására száműző Token Entry legénysége szervezett a srácoknak, motivációs címszó alatt – a promoternek szükség volt egy bandanévre is a szórólaphoz, így Ernie bemondta a Gorilla Biscuits nevet, mely az akkori undergroundban egy igen népszerű, központi idegrendszerre ható telítetlen, szerves depresszáns, a 2-metil-3-ortotolil-4(3H)-kvinazolinon szlengbeli megfelelőjét jelentette. A megnevezés egyébként az Afrikából származó drog nagy méretű piruláira utalt (majomszarnak is hívták a cuccot), azonban egy idő után már senkit sem zavart az, hogy az elnevezés visszaköszönhetett kék pólókon (egy gördeszkázó gorillával, mely idővel emblematikus jelzővé nőtte ki magát), valamint a házilag eszkábált kazettákon, melyek a Gorilla Biscuits első próbálkozásait hivatottak fémjelezni.

 

 

A lehető legolcsóbb szalagokra másolt felvételt egydolláros áron bocsátották az érdeklődők elé, azonban az igen gyér hangzású, teljes mértékben DIY-kiadvány hallatán a közvélemény csak egy újabb Youth Of Today-klónt látott a formációban, köszönhetően a még kiforratlan, és nyílt táptalajból merítő riffeknek, valamint a pozitív, némiképp nevelő üzenettel felvértezett dalszövegeknek. A csalódottság persze módszeres lenyomatott hagyott a zenekar pályafutásában – elég csak elolvasni a First Failure dalszövegét -, ugyanakkor a bandára jellemző optimizmus nem lankadt: még úgy sem, hogy dobos-fronton bekövetkezett a zenekar első tagcseréje, mikor Ernie-t (aki időhiány címszó alatt próbált menekülni a látszólag süllyedő hajóról) az a Luke Abbey váltotta, aki az utolsó hónapokig kitartott a ‘Biscuits mellett (bár való igaz, hogy az utolsó bulikat az a Sammy Siegler püfölte végig, aki egyébként számos korábbi felvételen is közreműködött, mikor Ernie már nem volt a bandában, de Luke még nem lépett be). Így, az új erőre kapó ötösfogat már felfrissült lelkesedéssel kezdhette megírni újabb szerzeményeit, melyek közül egyet, a Better Than You-t már fel is fedezte magának a Revelation Records, így a dal felkerülhetett a kiadó első válogatásalbumára – egyben második kiadványára -, a New York City Hardcore: Together 7″-re, ahol még olyan NYHC-bandák szerepeltették dalaikat, mint a Warzone, a Bold, a Youth Of Today, a Side By Side, a Supertouch, valamint a Sick Of It All. Az összesen 1500 példányban megjelent kiadvány – mely két nyomást, továbbá egy CD-s újrakiadást is megélt – egy csapásra megváltoztatta a bandáról addig kialakult képet: a Gorilla Biscuits a színtér ünnepelt felfedezettjévé – egyben reménységévé – vált, akik a pozitív visszajelzésen felbuzdulva össze is válogatták legjobb tételeiket, hogy azokat felvehessék egy cím nélküli 7″-es kiadványhoz.

 

 

Az 1988-ban rögzített kiadványhoz – mely az akkor épp fénykorát élő Demo2 Studiosban került rögzítésre – a nagy felhajtásnak köszönhetően a zenekar megnyerte magának a színtér akkori csúcsproducerét, az Agnostic Front első kiadványai felett is bábáskodó Don Fury-t (aki a későbbiekben a Shelterrel, a Quicksanddel, a Side By Side-dal, a Sick Of It Allal, az Inside Outtal, valamint a Glassjaw-val is dolgozott), ami garancia volt a minőségre. Így az előzetes számítások be is jöttek: a Gorilla Biscuits megfelelt az előzetes elvárásoknak, a 7″-es kiadvány pedig slágertermékké nőtte ki magát a Revelation Recordsnál. A hét – kompaktlemezes újrakiadás során már tucatnyi – szerzeményt felkaroló kiadvány nemcsak a közvélemény megbecsülésére volt garancia, hanem a minden korábbinál nagyobb turnék lebonyolítására is: így a (már hivatalosan is) hardcore/punk üstökös két ízben is körbejárhatta Európát (bár való igaz, hogy a második turné már a feloszlás előtt volt), valamint egy amerikai koncertkörút is megvalósult, ahol már jóformán kész is voltak az ekkor már készülő tényleges bemutatkozás, a Start Today szerzeményeinek vázlatai. A 14 tételt alig 24 percbe sűrítő nagylemez felvételei elődjéhez hasonlóan szintén New Yorkban, a Demo2-ben történtek, ám ezúttal a zenekar egy közeli barátja, Donny F végezte a keverési munkálatokat.

 

 

A lemez végleg kiragadta a Gorilla Biscuits legénységét a NYHC-színtér reménységei közül a vezéralakok piedesztáljára, amit a több, mint 100000 elkelt példány mellett (és ez csak a CD-kre vonatkozik, hiszen a ‘Today volt a kiadó első olyan kiadványa, mely kazetta és bakelit mellett már kompaktlemezként is napvilágot látott) az a zenei szabadság eredményezett, ami a hardcore nyers és tiszta – egyben pozitív tartalmú – üzenete mellett a punk énekdallambeli kacérkodásaiból, valamint enyhén humoros töltetéből (majomhangok utánzása; szájharmonikás betétek; harsonás lemezindítás stb.) formálódhatott igazán a tagok szájíze szerint. A kiadvány alapmű-értékét nem vitatja semmilyen ellenérv sem: ugyanakkor keserű iróniával szolgál a tény, miszerint a zenekar igazi startja egyben a történet végét is jelentette, hiszen az 1991 körül már új dalokat is játszó banda sosem készíthette el a tervezett második nagylemezét, amiről az utókor csupán egyetlen szerzeményt ismerhet, mely Distance címre hallgat (ám mondanom sem kell, hogy az alábbi nóta is egy nemhivatalos bootleg-felvételen foglalt helyet). A Gorilla Biscuits szinte észrevétlenül tűnt el a színtérről – ilyenkor a basszusgitárnál a korábban említett Porcelly, a doboknál pedig Sammy Siegler ült -, kerülve a nagy patáliákat, valamint a nyilvános önsajnálatot: és ez az alkotói hitelesség megtartása mellett azért bizonyult pozitív tényezőnek, hiszen az 1994-ben debütáló utód, a CIV így hasonló magabiztossággal – ám zeneileg más spektrumon – lépkedhette tovább elődjének útját. Így, ha a tagok nem is mentek szét a szélrózsa minden irányában (bár a zenélés mellett mindenki vállalt civil munkát is), attól még a várva-várt összeborulás csak 1997-ben következhetett be első ízben, amikor a CBGB’s-ben jótékonysági koncertet szerveztek a Warzone-énekes Raybeez családjának.

 

Nyolc évvel később a hely megmentéséért álltak színpadra Anthony-ék, amitől aztán a srácok ismét kedvet kaptak a zenéléshez. A RevelationWalter Schreifels jegyzeteivel kiegészítve, valamint újrakeverve – ismét piacra dobta a Start Todayt egy ünnepi díszkiadásban, amit egy nyári turné követett, megspékelve egy két új dalt tartalmazó 7″-es bakelittel (amiből állomásonként csak 20 darabot adhattak el a terv szerint), valamint egy Paul Frank által tervezett, szintén limitált pólómintával (valamint ugyanebben az évben még egy remixet is megéltek a Threat c. film betétdalához). A világhírű divattervező (és grafikus) ezután csatlakozott a srácokhoz a 2007-es Európa-turnéhoz is, hogy speciális díszletet tervezhessen a színpadokhoz, ám a nagy intenzitás hevében a srácok több interjúban is hangsúlyozták, hogy nem terveznek új nagylemezt. A helyzet azóta változatlan – bár a koncertek száma jelentősen megcsappant -, ugyanakkor egy dolog biztos: a Start Today révén a Gorilla Biscuits örökre beírta magát a hardcore/punk történelemkönyvébe, és ezt soha, senki sem fogja elvenni tőlük.