As I Lay Dying

Az előző évtized leginkább meghatározó metalcore-zenekarai mindig onnan ismerhetők fel, hogy a rajongók többségét annyira megérintette az adott bandák hangzása, hogy számukra innen keltezhető az egész műfaj, (önhibájukon kívül) fittyet hányva a kilencvenes évek tendenciózus mozgalmára. Ugyanígy érdemes azonban megjegyezni, hogy ezek a bandák szintén magukon viselték fennállásuk kezdetekor legnagyobb hatásaik jegyét: és ha itt tartunk, az As I Lay Dyingnak is volt még mit tanulnia, mielőtt a 2003-as Frail Words Collapse-szal gyakorlatilag új időszámítást biztosítottak a metalcore fogalmának.

A KEZDETEK

Azon pedig talán kár is meglepődni, hogy a bandát az akkor épp szertefoszló Society’s Finest-tag Tim Lambesis alapította a dobos Jordan Mancinóval 2000 utolsó hónapjaiban, így februárban már nevet is kaphatott a friss csoportosulás Faulkner klasszikusa nyomán, amit a nyolcvanas évek végén egy igen hangos botrány közepette tiltottak be Kentuckyban. Ugyanis az As I Lay Dyingot túlzottan obszcénnak, Istennel szembefordulónak és erkölcsileg romlottnak találták, mint ahogy később kiderült, anélkül, hogy az erről ítéletet hozó bizottság egyáltalán olvasta volna a könyvet. Ennél pedig több sem kellett a félig görög, félig amerikai keresztény srácnak.

A zenekarra aztán le is csapott a dallasi Pluto Records, ahol olyan zenekarok jelentették meg anyagaikat, mint a Norma Jean-előd Luti-Kriss, vagy később a HORSE The Band. A kapcsolat a Solid State színeit is megjárt Society’s Finest kapcsán jött, így itt jelenhetett meg a banda bemutatkozó nagylemeze, a Beneath the Encasing of Ashes. A kiadvány pedig főképp az ezredfordulós káoszt jelölte meg tulajdon kiindulási alapjaként: a felvétel dalai többnyire disszonanciába és kezdetleges csontdallamokba ágyazódnak, az egyes váltások és feszültségkeltő elemek többnyire a Zao iskolapéldáját veszik alapul, ám attól hangulati tekintetben jócskán el is térnek. Tim nyers és éretlen hangja épp annyira veszik el a suttogásokba vagy ordításokba révedő betéteknél, amennyire a gitártémák ezt engedik, márpedig a nagylemez egészét tekintve kellőképp változatos ahhoz, hogy a korábban csak gitárosként aktív szövegíró olyan acsarkodásokkal is megpróbálkozzon, amit legnagyobb hatásától leshet el. És lássuk is be: az ekkor még nem teljes felállású zenekar, aminek masszív pilléreit egyedül Tim és Jordan jelentették, amihez Evan White dalszerzői ötletei kellőképp erősen passzoltak: a lemezen ő rögzítette a basszusgitár témáit is, ám egy éven belül meg is találták a tökéletes tagot Noah Chase formájában, így már vele készült az az öt új dal, ami a következő szintet jelentette a zenekar számára. Ugyanis az American Tragedyvel megosztott felvétel (melynek érdekessége, hogy a vendég Jeff Forest jóvoltából Unbroken-érdekeltségű formáció hattyúdala volt) átmenetet jelentett az előző évtized nyers és agresszív, szélsőségeket kereső metalcore-hangzása, valamint a svéd dallamos death metal ráhatása között. Mindennek okát pedig Tommy Garcia gitáros felbukkanásában kell keresni, aki a Frail Words Collapse dalszerzésében is oroszlánszerepet vállalt: Evannel egymást kiegészítve kiegészülve tudták összeházasítani a svéd iskolát a meglévő tengerentúli tendenciával, és ez eredményezte azokat a dalokat, amelyek a 2003-as, világszintű terjesztést és érdeklődést maga mögött tudó anyag gerincét jelentették.

AZ ÁTTÖRÉS

És így, hogy Timnek már az igen nagy hatású, ám méltatlanul elfeledett Point of Recognitionben sem volt már több dolga a 2002-es feloszlást követően (bár már akkor sem igazán volt érdekelt a zenekarban), teljes erőbedobással az AILD-re koncentrálhatott, miközben Tommy és Evan továbbra is írták az új dalokat, valamint melléjük csatlakozott be az egykori Edge of Mortality-tag Jasun Krebs gitáros, valamint Noah helyére Aaron Kennedy került. Mindeközben a zenekarnak lejárt a szerződése a Plutónál, így Tim feltérképezte a lehetőségeket: a Metal Blade pedig kapva kapott is az alkalmon, ezzel is megnyitva azt a fiatal zenekarokra fókuszáló tendenciát, ami a következő három évben meghatározta a kiadói gyakorlatot.

A Frail Words Collapse-nál pedig keresve sem találtak volna a kiadó emberei jobb vérfrissítést a roster tekintetében, hiszen a The Black Dahlia Murder Unhallowed című anyagával azonos rotálásban megjelenő nagylemez úgy tudta a zsebére tenni gyakorlatilag az egész világot, hogy valójában semmi mást nem tett, csak beteljesítette mindazt, amire a zenekar eddig is hivatott volt. A tizenegy számos felvételről hármat már korábban is megismerhettünk jóval csiszolatlanabb formában (a Behind Me Lies Another Fallen Solider a debütön, a Forever és a The Beginning a spliten kapott helyet), a meglévő új dalok pedig épp annak rajzolták ki következetesen a magasabb szintjét, amit a Garcia/White gitárduó korábban elindított. A svéd csontdallamok tökéletes szintézisre léptek a breakdownokkal, a galoppozós jellegű váltásokkal, valamint a debütről átörökített, ám jócskán átalakított disszonanciával, így pedig egy mind tempóját, mind dallamvilágát, mind szövegvilágát tekintve is kellőképp változatos anyagot vehettünk a kezünkbe, ami nem mellesleg időtállóan bivalyerős hangzással (Brad Vance a Metal Blade talán legközelebbi hangmérnöke) rendelkezik. Az anyagot igen hamar siker követte: az eladási listákon túl az MTV is előszeretettel játszotta a 94 Hours és a Forever videoklipjeit, és ez a két dal a promóciós céllal előzetesen megosztott Collisionnel karöltve bőszen hozzá is tett ahhoz, hogy futótűzként terjedjen mind az As I Lay Dying, mind az új(ként bemutatott) hangzás híre.

Ám mindez csak a Shadows Are Security tükrében teljesedhetett ki igazán, hiszen a két évvel későbbi felvételre várt a feladat, hogy legitimálhassa az áttörést. Márpedig a zenekar korántsem a legszerencsésebb hendikeppel indult, ugyanis minden gitáros kivált idővel a bandából, a felvétel idejére pedig hasonló helyzet állt be, mint a bemutatkozó nagylemez esetében: az álomkoncepcióra épülő anyag basszustémáit is az egyik új gitáros, Phil Sgrosso játszotta fel, míg a tiszta énekdallamokat sem a később csatlakozó Chris Norris, hanem a zenekar barátja, Dave Arthur (Kings to You) szállította. Mindemellett nem az ő vendégszereplése volt az egyetlen, hiszen felbukkan az egyes dalokban  Dan Weyandt (Zao), a gitáros Matt Mentley (Throwdown), valamint Jason Moody (No Innocent Victim) is. És épp azért volt szép innen nyerni, mert a Hipa/Sgrosso-gitárduó is hozta mindazt, amit a ‘Collapse előrevetített, így a göteborgi csontdallamok még kimunkáltabbak és teljesebbek lehettek, miközben a disszonancia szinte teljesen háttérbe szorult. A dalszerkezetek új alapokra helyeződtek, a breakdownok fókuszpontokat jelöltek, a dallamos énektémák meglepetése pedig olyan slágereket eredményezett a Meaning In Tragedyn túl, mint a kötelező koncerthimnusz Confined, a The Darkest Nights, vagy a Through Struggle, aminek főriffje két év múlva a hazai Embers zenekar nagylemezén, a The Gods Are Traitorson is visszaköszönt a kiadvány legfogósabb pillanataként.

A SZINTEN TARTÁS SÚLYA

A megjelenést természetesen minden korábbinál nagyobb turnék követték (nem véletlen, hogy a Taste Of Chaoshoz, ahol a zenekar a Deftonesszal és a Thrice-szal turnézott, a kiadó külön megjelentetett egy egyszámos promóciós kislemezt a rádiók számára, ami a The Darkest Nights Andy Sneap-féle újraértelmezését takarta: a dal más befejezést kapott), valamint felelevenítésre lelt a banda bemutatkozó anyaga is. A Metal Blade ugyanis ismét hozzáférhetővé tette a ‘Beneath-dalait, úgy, hogy a banda újra felvette az American Tragedyvel közös split rá eső dalait, majd a dalszerzés fázisát megelőzően, amikor már úgy tűnt, végre megszilárdult a tagság, a basszer Chris Norris kilépett a zenekarból, hogy házasságára fókuszálhasson. Az ő helyére pedig Josh Gilbert került, és vele került rögzítésre a megszilárdulást hozó anyag, az An Ocean Between Us.

Az Adam D. produceri közreműködése mellett rögzített anyag ugyanis új időszámítást hozott a zenekarnak, lévén az As I Lay Dying jóformán teljesen háttérbe szorította és elfeledte svéd gyökereit: helyette egyfajta retrothrash-közeghez nyúlt, ami jócskán merített a Metallica és a Slayer hagyatékából (bár ez az akkori tendenciában egyáltalán nem számított nagy újdonságnak), sőt, egy-egy virgánál még a Trivium hatása is befigyelhet (Forsaken), mindenesetre nagyon úgy tűnt, hogy a Sgrosso/Hipa-gitárduónak elege van a göteborgi metalcore-ból, ennek jegyében pedig teljesen új karaktert öltött magára a zenekar. Mindemellett a tempóval, a hangulatokkal és a dallamos énektémákkal való játék is új határokat feszegetett: a lemezen megjelent a zongora, Josh hangszíne több refrénben is valós csúcspontot kerekített ki az egyes dalokban, és végtére is be kellett látni, hogy a banda még ebben a közegben is képes megalkotni az év slágerét, hiszen ezért a címért teljesen joggal szállt ringbe az An Ocean Between Us, a The Sound of Truth, valamint a This Is Who We Are is, de a győztes végül az I Never Wanted lett, amit Adam D. jelenléte sem moshatna le magáról, míg a dal klipje tökéletesen rímel a Dying In Your Armsra is. A felvétel ugyanakkor kissé megosztotta a rajongókat, bár a két nagylemez között megjelent DVD, az alábbiakban végignézhető This Is Who We Are kárpótolt minden kételkedőt:

És eddigre már biztossá vált az is, hogy a hirtelen thrash-esedés hátterében Tim Lambesis állhat, hiszen idő közben egyre több időt fordított újdonsült humorprojektjére, az Arnold Schwarzenegger előtt tisztelgő Austrian Death Machine-ra, valamint produceri munkálatai is egyre inkább megszaporodtak, mindemellett a megszilárdultnak tekinthető felállás elkezdte írni az új nagylemez dalait, amely szerencsére azt is igazolta, hogy az As I Lay Dying esetében kettesével érdemes figyelni a kiadványokat. Ugyanis amíg a Frail Words Collapse dalcsokrát a Shadows Are Security teljesítette ki, addig az An Ocean Between Us thrash metalos alaphangulatát a The Powerless Rise összhatása igazolta a leginkább, lévén a kiadvány egyenes folytatása volt a két évvel ezelőtti váltólemeznek. Az ott megszokott riffek megmaradtak, ahogy Adam D. is örömmel ült vissza a produceri székbe, és így lényegében a zenekar sem árult zsákbamacskát. Egészen annyira nem, hogy amíg a nemzetközi kritikák a progresszió kiteljesedéséről és a zenekar legjobb anyagáról beszéltek, addig a közönség bizonyos része megfáradt önismétlést látott a lemezben, és ezt az álláspontot saját kritikánk is osztotta. Persze Chad énekdallamai itt is felteszik a pontot a végképp körbeszegecselt i-re, és jó dalokkal is találkozunk, hiszen az Anodyne Sea, a gonosz módon ereszkedő Without Conclusion, valamint a Parallels (érdekes, hogy a három dal egymást követi a lemezen) megmaradnak az útókor számára, ám összességében egy kevésbé izgalmas anyaggal volt dolgunk, amiről ha igazán akar az ember, az elfogultság hevében tud szépeket mondani, de valójában az előző négy nagylemez tükrében valahogy már nem működött annyira az összhatás, mint korábban, és így a kiadvány is tét nélkülivé vált.

“TALK TO THE HAND!”

Ahogy korábban említettem, 2008-ban Tim új projektet indított Austrian Death Machine címmel, amelynek keretein belül mindannyiunk Schwarzija előtt szerette volna leróni tiszteletét. A bandában minden hangszerért ő felelt, kivéve az Ahnold-imitáló hangokért, amit az egykori Destroy The Runner-tag Chad prezentált, továbbá a gitárszólókat is különféle zenekarok gitárosai játszották fel az adott dalokban (All Shall Perish, Daath, Darkest Hour, Living Sacrifice, Unearth, Death By Stereo, stb.). A képlet egyszerű: fogj meg egy Schwarzi-idézetet (a legtöbbet megtalálod ebben a gyűjteményben), írj hozzá egy, a nyolcvanas éveket idéző thrash-riffet, valamint kérd meg egy barátod, hogy nyomjon rá egy szólót. Ebből a metódusból eddig két nagylemez és egy karácsonyi EP (A Very Brutal Christmas) született: mindet összeköti a Brutal-szó használata, míg a második nagylemez, a Double Brutal egy komplett feldolgozáslemezt is tartalmazott (Judas Priest, Misfits, Agnostic Front, stb.), melynek funkciója nem feltétlenül akadt az “életműben”, mindenesetre így jött ki a cím üzenete. A projekt persze nem áll meg, elvileg már készül is a harmadik sorlemez Keep it Brutal címmel. Getúdacsápő!

httpvh://www.youtube.com/watch?v=GbtlPCbhVGw