2016. május 26.
2015-ben az év legjobb hazai kiadványának választotta meg az Orient Fall első nagylemezét a Nuskull Magazin. A zenekar szerintünk minden kétséget kizáróan megérdemelten hódította el az első helyet, a srácok által életre hívott progresszív metal/metalcore album az utóbbi évek legambiciózusabb magyar albuma volt, ráadásul egy olyan underground bandától, amelyet a 2010-es években végig a legreményteljesebb csapatok között tartottunk számon, és vártuk a beteljesülését. A Fractals végül még annál is jobban sikerült, mint gondoltuk, a lemezről készült, januárban megjelentetett kritikánkban ízekre szedtük, és nem győztük méltatni az anyagot. A fiúk azóta több webkettes felületen is beszéltek a Fractalsról, mi viszont egy teljesen rendbontó, „interjú az interjúban”-szerű beszélgetésre invitáltuk a fővárosi csapatot a most megjelenő „New // Ark” című dalszöveges videójuk kapcsán, ahol nem az egész együtteshez, hanem a zenekar különböző tagjaihoz egyedien szegeztük a kérdéseinket több érdekesebb témában is. Érdemes lesz elolvasnotok a kisfilm premiere mellett!
Több érdekes témavilág is megjelenik a debütáló nagylemezeteken, nekem személy szerint – talán személyes indíttatásból is – az emberben önmagában vívódó két farkas ábrázolása tetszett a legjobban. Ugyan leginkább maga az egyén van a középpontban, de az egyénen is túlmutató kérdéskörök is előkerülnek, viszont néhol talán utópisztikus képeket is ábrázolva a hallgatónak. Mik azok a fontos kérdéskörök, amiket körbejártál a Fractals dalain? Beszélhetünk-e bármilyen filmes, irodalmi, akár science-fiction befolyásról?
A Two Wolves című szám története érdekesen alakult. Talán hallható is, de alapvetően két dal zenei alapja fűződik Erdőhegyi ’Dark Side’ Bálint nevéhez. Az egyik bizony ez. Amikor elkészült, tudtuk, hogy ennek egy pont ilyen rövid és kegyetlen darabnak kell lennie és hirtelen felismerésként ért engem is, amikor rápróbáltam a ma már ismert dalszöveget a demó verzióra és az ritmikailag változtatás nélkül egy az egyben illeszkedett rá. Ez alapból is meghökkentő lenne, de ugye ez a szöveg eredetileg egy ősi cseroki indián tanmese, ami engem évekkel ezelőtt a saját útkeresésem legelején nagyon elkapott. A lényeg, hogy a történet szerint az öreg és bölcs törzsfőnők mesél az unokájának az életről és arról, hogy benne bizony egy durva és kegyetlen harc zajlik, a harcot pedig két farkassal szimbolizálja. A sötét szőrű farkast csupa rossz tulajdonsággal írja le, míg a fehéret csak pozitívumokkal illeti. A törzsfőnök azt mondja az unokájának, hogy bizony benne is ilyen harc dúl és mindenki másban is a világon, mire ő riadtan visszakérdez, hogy mégis melyik farkas fog győzni? Erre azt válaszolja a törzsfőnők, és ez egyben a dalunk tételmondata is, hogy: „The One You Feed!” (’Az amelyiket táplálod!’). Egyszerű, de anno velejéig ható tanmese volt ez és ennek kívántam itt egy méltó és inspiratív emléket állítani. Külön érdekesség, hogy tőlünk teljesen függetlenül ugyanez volt az ihletője a Satelles bemutatkozó lemezének (The Wolf You Feed). Dávidék természetesen jó barátaink, gyakori koncertpartnereink, és amikor megtudtuk egymásról ezt, csak mosolyogtunk, hogy egy közös split lemezen is ki lehetett volna adni (nevetés). Mindenesetre annyi problémám van amúgy, hogy ezt a szép tanmesét ezerféle, olcsó, méltatlan feldolgozásban, átírva, szánalmas illusztrációval ellátva is szoktam látni a legrosszabb facebook megosztós közmondásos oldalakon. Reméljük ez csak átmeneti.
A legtöbb dalszöveg, amit írtam, természetesen a személyes véleményemre, tapasztalataimra épül, de csak közvetve személyesek. Ahogy korábban igyekeztem is hangoztatni, szerettük volna, ha a zenekar minden tagjának szócsöve lehet a Fractals, és a sok beszélgetés, közös élmény során világossá vált, hogy ez egyáltalán nem is nehezen kivitelezhető, hiszen mondhatjuk, hogy tényleg egy alomból való srácok vagyunk. A dalok általános érvényű filozófiai kérdéseket feszegetnek, társadalmi kihívásokra reflektálnak, igyekeznek utat mutatni annak, aki azt keresi és gondolkodásra sarkallni azt, aki erre nyitott. Sok az önreflexió, de azt gondolom, hogy alapvetően mégis olyan szövegek születtek, amelyek nekem kellően személyesek, mások meg kellően tudnak vele azonosulni és inspirálódni, de mindezt úgy, hogy a közvetíteni kívánt értéktartalom megmarad. Ez egy olyan mérleg, amiben nehéz egyensúlyt találni, de azt hiszem, egy bemutatkozó nagylemeznél irányadó mércével mérve ez jól sikerült.
Vannak természetesen filmes és irodalmi hatások is bőven. A legtöbb közvetett, de olyan nagyszerű gondolkodókat mindenképp meg kell említenünk, mint Thomas Malthus közgazdász, George Orwell író, Hamvas Béla filozófus, és talán első helyen C.G. Jung, a lélek nagy ismerője. A filmes oldalról biztos helye van „Az óceánjáró zongorista legendája” című filmnek (a New//Ark végén található idézet is onnan van) és a jazzes átvezetőnk humoros kezdéséért pedig a „Blues Brothers” felel. Természetesen akad más is, de ők azok, akik a legközvetlenebb módon ihlették ezt az anyagot. Klasszikus sci-fi-vonatkozás most az EP-vel ellentétben szerintem közvetlenül nem jelenik meg, de a Half-Life univerzumot még most is imádjuk (nevetés).
Milyen kihívást jelent egy prog metal számhoz dalszöveget írni? Hogyan érzed, a poliritmika és az éles váltások milyen nehézséget jelentenek egy énekes számára vokáltéma- és dalszövegírás közben? Te milyen tanácsokat tudnál adni egy olyannak, aki nyitott a kérdésre, de még nincsen benne tapasztalata?
Nagy kihívást, az biztos. Nemrég írtam egy dalszöveget a másik zenekarom számára, ami ugye egy kifejezetten rádióba szánt projekt, és magam is meglepődtem, hogy gyakorlatilag rekord idő alatt ott volt a hagyományos dalszerkezetre (!) írt dalszöveg, ritmika és dallam kompozíció. Nyilván mélységében is más ambíciók vezetnek egy ilyen és egy olyan dal esetében, de akkor jöttem rá, hogy ebből a szempontból mennyivel könnyebb lenne egy egyszerűbb zenekarban alkotni. Másfelől meg természetesen szeretem az ilyen kihívásokat és a kontrasztot is, így nekem ez remekül megfelel.
Tanácsot most nem adnék, inkább pár mondatban leírnám, hogy nekem mi a technikám, ugyanis énekes- és habitusfüggő, hogy ki hogy alkot. A szöveg részét úgy szoktam elkezdeni, hogy van egy olyan dokumentum a telefonomon vagy a gépemen, ahol random be vannak dobálva szövegrészletek, kidolgozott, kevésbé végiggondolt ötletek és ezeket szoktam csoportosítani, hogy melyik melyikkel alkot egészet, melyik melyiket egészítheti ki. Ezután kezdem el a dal folyamatos hallgatást és kb. 30 hallgatás után utazás közben kezdem el kitalálni a megfelelő ritmizálást, általában valami kamu angollal, de van, hogy elsőre megvan a szöveg és a ritmika párosítása. Ha megvan nagyjából a ritmika, akkor párosítom, hogy melyik korábban leírt szövegrészhez illik jobban, mitől tud egészében vagy akár némi túlzással kiragadva versként működni.
A Ravenholmos időkben is nagyon ügyesen képezted a hangod, a Fractals viszont minden tekintetben azt mutatta, hogy nagyon sokat fejlődtél. Miben látod ennek a fejlődésnek a titkát? Szerinted hogyan tudja egy metalzenész fejleszteni a hangját?
Köszönöm szépen, jól esik, hogy ezt mondod. Azt gondolom, hogy a megfelelő alaptechnikák elsajátítása után szinte csak és kizárólag a folyamatos gyakorlás, próbálás az, ami képes előrébb vinni bárkit is az extrém hangképzés területén. A felvételeknél is érdekes volt, hogy azt a dalt, amit először felvettünk (New//Ark) én később egyedül – megfogadva Csongor Bálint tippjeit – ugyanazon a mikrofonon újra felvettem, mert úgy éreztem, hogy a felvételek során már annyira belejöttem, hogy sokkal erősebb lenne a hangom és pár hirtelen jött öletettel is fel tudtam dobni a végeredményt.
Egyébként nálam is érződik, ha heteket, akár hónapokat kihagyok, sőt, kifejezetten. Egy ideális világban legalább heti két próbára lenne szükség, de erre nincs kapacitásunk zenekari szinten sem, pláne ennyi koncert mellett. Mindenesetre igyekszünk. A fejlődés titka az említett gyakorlás mellett pedig csak az lehet, hogy feszegetjük a határainkat. Nem csak gitárosok esetében lehet eltanulni egy-egy kedvencünktől, hogy például milyen új pengetési technikát használ az illető, hanem igenis az énekeseknek is érdemes figyelni az új tehetségekre, az izgalmas új hangképzési, akár effektezési technikákra. Ehhez persze kell alázat, de ha az kellő tehetséggel párosul, akkor az igazi kincs, továbbá az is nagy ajándék lehet, ha egy zenekar egy olyan külső füllel dolgozik együtt, aki nemcsak remek zenei producer, hanem a vele való kommunikáció is gördülékeny. Szerencsére nekem ez megadatott és Bálint ebben már évek óta társam és remélem lesz is a jövőben.
Köztudott, hogy sokan sokféle dolgot csináltok a zenekarban, kérlek mesélj erről pár szót! Mit kell rólatok tudnunk?
Alapvetően olyan srácok vagyunk, akik szeretik a kontrasztot és ennek pedig elengedhetetlen tartozéka a sokoldalúság és a több lábon állás. A dobosunk, Rókusz András orvos, jelenleg PhD hallgató és jövőre kezdi teljes értékű orvosi pályafutását patológus rezidensként. Korábban az Octahedben dobolt, de jelenleg a HEGY nevű projektje az, ami picit jobban fókuszban van, illetve dobol egy blues zenekarban is (The Turnaround). Erdőhegyi Bálint és Horváth Tamás villamosmérnökök és ezen a területen dolgoznak mindketten. Bálint ugye, mint hangmérnök, a hangzások szakértője, és elég sok zenekarral dolgozott együtt, de remélhetőleg ez a szám a jövőben még nőni fog. Tomi is változó gyakorisággal szokott más, könnyedebb hangvételű zenekarokban feltűnni. Gitárosunk, Veszelei Dániel azt hiszem a leginkább zenészalkat közülünk, aki a legtöbb dalunk alapjáért is felel és tényleg kifejezetten tehetséges gitáros. Sok más projektben is eseti jelleggel közreműködik, remixeket készít Damien fedőnév alatt, de pl. legutóbb Kern Andrással dolgozott együtt. Továbbá van egy közös projektünk is The Calyx fedőnéven, azonban ez egyelőre csak hálószobaprojekt, de reméljük, hamarosan megmutathatjuk a közönségnek is. Ami pedig engem illet, én jogász vagyok és az egyik minisztériumban dolgozom, továbbá gyerekkori barátommal, Kedves Péterrel a Belau nevű elektronikus zenei formációban igyekszünk közösen olyan embereket elérni, ahova az Orient Fall révén amúgy én nem jutnék el. Teljesen más fórumokon jelenünk meg.
Bálint, ugye a te ministúdiódban lett feljátszva a teljes húrszekció. Mióta foglalkozol hangmérnöki munkával, illetve hogyan tanultad meg ennek a szakmának az alapjait?
A kezdetektől fogva, mikor elkezdtem gitározni, már minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam a számomra legoptimálisabb felvételi módszert, majd a saját témáimat a lehető legélvezhetőbb megszólalásúvá varázsoljam. Eleinte csak a folyamatos próbálkozás révén fejlődtem, illetve az interneten talált tudást hasznosítottam, és később, pár évre rá döntöttem úgy, hogy ezt magasabb szinten is meg szeretném tanulni. Ekkor elvégeztem az Oktopus hangtechnikai képzését, ez még a legelső 2009-es demó lemezünk megjelenésének idején volt. A képzés remek elméleti alapokat adott, ennek ellenére állítom, hogy a legtöbbet továbbra is a kísérletezéssel tanulok, ez szerintem csak autodidakta módon megy igazán.
Nagyon hosszú ideig tartott a Fractals felvétele, nagyjából mikor volt az a pont, amikor úgy éreztétek, hogy kezd a finisbe érni az anyag? Hangmérnökként mi volt a legnagyobb kihívás a Fractals keverése során?
Amikor már sorra lettek meg a számok, amin senki nem akart változtatni, újra felvenni, mindenki elképzelésének megfelelt és magáénak érezte, akkor éreztük csak, hogy kezdünk a végéhez érni, de ez sokat váratott magára. Úgy éreztük, hogy, ha már ennyi ideje húzódik és ennyi munka, energia és pénz van benne, akkor megpróbáljuk tökéletesre csiszolni a végeredményt és kihozzuk a maximumot magunkból.
Az élő dob keverése mindenképp kihívás volt számomra, hiszen a cél az volt, hogy egyszerre legyen erőteljes, modern hangzású, ugyanakkor a dobosunk, Rókusz András finom játékai is kellő dinamikával benne maradjanak. A dobtól függetlenül is néha tényleg nehéz volt és nagy küzdelemként éltem meg, amikor ennyi sáv szólt egyszerre és kihívást jelentett megtalálni az egyensúlyt, hogy mindegyik kellően átjöjjön, sőt párszor jobbnak is láttam kivenni egy-két plusz réteget a nagyobb jó érdekében.
Több vendégénekes is beszállt, hogy kiegészítsék a Fractals dalait, velük hogyan oldottátok meg a felvételeket?
Az énekfelvételekben, mint azt nyilván tudjátok már, Csongor Bálint segítségére hagyatkoztunk és a sávok többségét vele vettük fel, de a történethez hozzátartozik, hogy Krisztián a dalok egy elég releváns részét egyedül vagy a zenekar egyik tagjának segítségével vette fel, de a vendég énekesek kapcsán tény, hogy mindig a Bálinttal közösen dolgoztunk. Miért? Mert ő az, aki tapasztalatai révén képes mindenkiből kihozni a maximumot. A New Ark kórusbetétje is külön jó példa erre, amikor páran barátok összeverődve (pl. AWS, Perfect Pill) próbálták felénekelni az adott részt, amit csak a Bálint volt képes igazán hatékonyan és profin levezényelni.
A fraktálok mondhatni a komplexitás jelképei – te mikor csöppentél bele progresszív metal világába, mely lemezek szolgálták az első lépéseket?
Azt hiszem, a Tool lehetett az első progresszív zenekar, amit tényleg megszerettem, de igazán a The Human Abstract bemutatkozó kiadványa, a Nocturne volt az első nagyon meghatározó lemez, ami elindított ezen az ösvényen. Majd 2008-ban több számomra nagyon fontos korszakalkotó album is megjelent, amiket a mai napig imádok és megadták a további löketet. Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül: Textures – Silhouettes, After The Burial – Rareform, Protest The Hero – Fortress, The Contortionist – Apparition (EP), The Faceless – Planetary Duality, Meshuggah – ObZen.
Az utóbbi években már tényleg elképesztő hangzásvilágú lemezek jönnek ki. Mint hangmérnöki füllel rendelkező hallgató, számodra melyik zenekar megszólalása jelenleg a szakma csúcsa, illetve kit tartasz a legjobb hangmérnöknek, akivel szívesen együtt is dolgoznál?
Nehéz kiemelni egyet, mert tényleg hihetetlen hangzású anyagok jönnek ki napról napra, és ízlés kérdése is ezek megítélése, de a Within The Ruins albumai mindig is nagyon erőteljesen szólaltak meg számomra, főleg az Elite. A legújabb Cattle Decapitation vagy az Architects is nagyon üdítő hallgatnivaló ilyen szempontból. Kicsivel természetesebb hangzásban meg a The Ocean Pelagial lemeze az, ami le szokott nyűgözni hallgatásról hallgatásra.
Némileg eltérő stílus, mint amin általában dolgozni szoktam, de Kurt Ballou (a Converge gitárosa) az egyik legjobb hangmérnök szerintem, nagy öröm lenne vele dolgozni valamin. Teljesen más a munkamenete, mint nekem, nála a felvétel technikáján van nagy hangsúly, amit profi szinten művel, a hangzás java már ott végleges és a keverés tényleg csak egy klasszikus egyengetés, míg én teljesen „inthebox” dolgozom, nincsenek külső eszközeim, sok minden a felvétel után dől el, hogy hogyan fog szólni, milyen plugint válasszak a gitároknak, és így tovább. Pont emiatt lenne érdekes számomra és nagyon nagy tapasztalat lenne ilyen irányba is nyitni, de egyelőre nincs meg a megfelelő eszköztáram és helyem erre. Reméljük a jövőben ez változni fog.
Honnan jött a dimenziók ötlete? Érdekes, hogy mindegyik ilyen tételnek mennyire más a hangulata, a Second Dimension – A Controversial Fracture az egyik legkísérletezősebb dal az anyagon, amely főleg terád van kisarkítva. Itt mintha jazzes témákkal jamelnétek – a te játékodra úgy általánosságban a metálon kívül milyen stílusok voltak hatással?
Szerettünk volna egy zeneileg változatosabb lemezt írni, éppen ezért kezdtünk különféle stílusokkal kísérletezni. Az album tagolása miatt döntöttünk a négy dimenzió mellett, melyek szándékosan eltérőek mind hangzásban, mind stílusirányzatban, így hát megengedtünk magunknak egy jazzes hangulatú dalt is, még ha ez meglehetősen el is üt a lemez többi dalától. A többiek is, de személy szerint én is nagyon sokféle zenét hallgatok metálon kívül, és ezekből rengeteget lehet meríteni. A napi gyakorlás alkalmaival is igyekszem több műfajban is kipróbálni magam, illetve a basszuskíséreteimet is ezekből tanulva igyekszem úgy megírni, hogy az adott dalunk hangulatába egyedileg illeszkedjen.
A progmetal bandák között már egyre többen használnak az alap négy húrnál több húrral felszerelt basszusgitárokat, te hogy állsz ehhez az egész jelenséghez? Szerinted kellően ki lehet használni egy négynél több húrral felszerelt basszusgitárt vagy a négy húr is elegendő ahhoz, hogy valaki színvonalas progresszív zenét játszhasson?
Négy húron is bőven lehet nagyon nehéz és érdekes témákat játszani, nem kell feltétlenül ehhez öt-hat húros basszusgitárokat vásárolni. A progresszív zenét játszó bandák általában mélyre is vannak hangolva, ennek pedig elengedhetetlen velejárója, hogy a gitárok meg is tudják szólaltatni ezeket a frekvenciákat, ezért több húros, hosszabb nyakú hangszereket kell beszerezni. Mi is meglehetősen mélyre vagyunk hangolva, ezért van szükség részemről feltétlen öthúros basszusgitárra és a srácok részéről héthúros gitárokra. Azt gondolom, hogy a legtöbb zenekar nem a négy húr elégtelensége miatt, hanem csak a mély hangokért vesz magának többhúros basszusgitárt, de ezzel persze semmi baj sincsen.
Amikor elkezdtél basszusgitározni, illetve pontosabban progosabb témákat játszani, mely előadókat hallgattad leginkább, mely bandák számait gyakoroltad legtöbbet, hogy a műfajban gyakorlatot tudj szerezni? Mely basszusgitáros témái jelentették eddig a legnagyobb kihívást számodra, illetve szakmailag kit tartasz a legképzettebb bőgősnek a műfajban?
Legnagyobb hatással a Protest the Hero 2008-as Fortress c. lemeze volt rám, pontosan a nehéz, gyors, izgalmas basszustémák miatt. Szakmai fejlődésemet is jelentősen befolyásolta ez a lemez, ugyanis gyakorlatilag az egész albumot megtanultam akkoriban. Több The Dillinger Escape Plan-, Textures-, Fellsilent- vagy éppen Sikth-dalt próbáltam megtanulni gimnazista koromban (több-kevesebb sikerrel), mert kifejezetten olyan zenéket kerestem, amiket kihívás volt eljátszani. Magyar frontról a Subscribe és Superbutt első egy-két lemeze volt rám nagy hatással, amelyekről szintén igyekeztem a lehető legtöbb dalt megtanulni. Személyt nem tudnék olyat megjelölni, akit a legképzettebbnek tartok, mert a műfaj tele van jobbnál jobb bőgősökkel, akiktől folyamatosan lehet tanulni, de sok példaképem van.
Szinte azt lehet mondani, hogy a Fractals írásával párhuzamosan nőttetek fel. Nagyon sok ideje készült már ez a lemez, és mint az egyik alapító tag, mindent megéltél már a bandával, amit meg lehetett. Az évek során milyen mértékben változtak a dalok ahhoz képest, hogy először elkezdtétek felvenni a dalokat még több mint két éve?
Megteltek élettel. Míg régebben a zenei történetmeséléssel még csak próbálkoztunk, addigra az albummal sikerült megtalálnunk a saját utunkat, vele önmagunkat, és mindentől függetlenül azt érezzük, hogy jó felé haladunk.
Ha a Fractalsról ki kellene emelned egy dalt, akkor mely tétel megírásával töltötted a legtöbb időt, milyen szempontokat tartottál fontosnak az írás közben, hogy érvényesítsd őket?
Az album egyik legmeghatározóbb száma születése pillanatától számomra a New Ark. Bár a lemezen szereplő összes dalnál érezhető volt a megfelelő „workflow”, mégis itt tapasztaltam meg igazán, hogy egy gondolatmag, méghozzá egy modernkori özönvíz-látomás, hogyan alakul át zenévé és teljesedik ki az elképzelés egy kerek egésszé. Ez a dal hosszú élettörténettel bír, de azt hiszem ezzel az interjúval egybekötött szöveges videó premierével végleg révbe ér, ami azért is nagyszerű érzés, mert Rivasz Gergő egy olyan animációt rakott le az asztalra, amely méltó a dalhoz. Hasonlóképpen ugyanannyi munka van benne, és ezért nem győzünk hálálkodni.
Melyik az a dal, amelyet az élő produkcióban a legszívesebben adod át a közönségnek?
Egy koncerten mindig az a legizgalmasabb, hogyan kezdődik el. Szerintem ott dől el minden. Épp ezért választottuk az album hetedik számát, a Le Grande Armée-t a mostani koncertjeink nyitószámának, mert megvan benne az a nyers erő, ami egy fellépés beindításához kell.
Ez egy kicsit érdekesebb kérdés, de mit jelent számodra az, hogy valami progresszív?
„Azt jeleni, hogy nincs semmi ellenállásunk, nem tagadunk meg semmilyen álláspontot vagy kapcsolatot. (…) Semmi ellenállás ne legyen az elmédben. Légy szabad a fejedben, cselekedj szeretetből, és tedd azt, amihez kedved van.” – Thaddeus Golas: A lusta ember útikalauza a megvilágosodáshoz
Az Ascend to the Throne volt a Fractalsig az egyik legelismertebb számotok, amit mondhatni egymagad írtál meg. Hogy jött az, hogy a nagylemezre mégis átdolgozzátok? Sőt, az is, hogy Csongor Bálint is beszálljon?
Minden ember az életének egy adott szakaszában megvannak az akkori korlátai, amiket jobb felismerni. A 2011-es Where the Pressure of Duty Leaves Off / The Challange of Excellence Begins megjelenésekor nem éreztük még magunkat késznek arra, hogy énekkel együtt adjuk ki ezt a számot, viszont a nagylemezre mindenképpen át szerettük volna menteni ezt a meghatározó darabot a múltunkból. Csongor Bálint felkérése a zenekar számára egyértelmű volt. A 2011-es kislemezünk óta az éneksávokat nála vesszük fel, így szerencsére nem csak a zenéjén keresztül, hanem személyesen is megismerhettük egymást. Nem csak az megtisztelő számunkra, hogy énekel a dalban, hanem az is, hogy ez számára is adta magát és ő is saját büszkeségei között könyveli el.
Egy egész progresszív lemez megírása és stúdióban való felütése után mindenképpen felvetülhet a kérdés, hogy szerinted milyen specifikusabb tudásra, különböző technikákra van szüksége egy dobosnak ahhoz, hogy ebben a műfajban érvényesülhessen?
Szerintem a legfontosabb az, hogy legyen nyitott minél több műfajra és ezeket legalább alapszinten tudja is játszani. Sosem lehet tudni, hogy milyen irányba visz a zene, milyen témákat írnak a gitárosok, bármikor szembejöhet egy váratlan váltás és akár teljesen eltérő műfajú részletek is követhetik egymást. Amúgy is egy dobosnak (meg persze bármilyen más hangszeren játszó zenésznek is) csak jól jöhet, ha több különböző műfajban is kipróbálja magát, mindenből lehet valamit tanulni. Ezen kívül pont az említett váltások miatt nagyon jó barátságban kell lenni a metronómmal. Rengeteg műfaj szól jól (vagy akár sokkal jobban) lemezen és élőben is metronóm nélkül, de a hozzánk hasonló zenékben, főleg ha effektek is mennek a koncerteken muszáj metronómra dobolni és pontosnak lenni a tempóváltásokkor is.
Rengeteg zenekar igyekszik midi dobot használni, korábban ti éltetek ezzel a lehetőséggel, most viszont stúdióban doboltátok fel a dalokat. Nagyon nehéz és egyben költséges is egy élő dobfelvétel elkészítése. Neked mi a véleményed a midi dob használatról és úgy összességében a midi dobról?
Én személy szerint sokkal szívesebben hallgatok élő dobos lemezeket. Más kérdés, hogy igazán igényesen megcsinált midi dobbal is iszonyú jól tudnak szólni zenekarok, gondolok itt pl. korábbi Animals as Leaders- vagy Tesseract-lemezekre. Az a fontos, hogy ha már egyszer midi dobot használ valaki, akkor vegye a fáradtságot és ügyeljen az eljátszhatóságra és főleg a dinamikára, ezért szerintem az a legjobb, ha a midi dobtémákat vagy dobos írja vagy valaki olyan, aki alaposan felkészül a témából és nem csak egyszerűen beírja az ütéseket a programba.
Az Octahedben is bőven kísérleteztetek, több progresszív és matekos elemmel is találkozhatott a hallgató, amikor pörgette a dalaitokat. Milyen tapasztalatok voltak azok, amiket az Orient Fallba átmentettél a korábbi zenekarodból?
Már az Octahedben is igyekeztünk néha más műfajokból is meríteni a metálon kívül, így főleg az a tapasztalat jött jól, hogy már korábban is kellett egy számon belül elég különböző hangvételű dobtémákat összekötnöm. Az az igazság, hogy nagyon sok hasonlóság nincs a két zenekar között, ráadásul jó ideig zenéltem párhuzamosan is a kettőben, és emiatt törekedtem is rá, hogy más stílusban doboljak a két zenekarban, nem akartam ugyanazt csinálni kétszer. Ráadásul az Octahedben együtt írtuk a számokat és teljesen szabad kezem volt, az Orient Fallban viszont a gitárosok dobkezdeményekkel együtt írják meg a számokat. Beletelt egy kis időbe, amíg ráéreztem, hogy hol érdemes meghagynom nagyjából az ötleteiket, és hol írhatom át őket teljesen, de végül sikerült egy elég jó egyensúlyt megtalálni.
A Third Dimension – Windfall Diagnosisról személy szerint trip-hop előadók sora jutott eszembe, szinte mondhatni beateket játszottál, ez a kísérletezés pedig az albumzáró Infinite Dimension – The Glacial Havocban is visszatér. Hogyan álltok a bandán belül az elektronikus zenével?
Igen, igyekeztem trip-hoposra venni a szóban forgó dalt, egy darabig gondolkodtam, hogy maradjon-e rajta csak a midi dob (ahogy a The Glacial Havocban végül maradt is), de volt néhány ötletem, kísérleteztem kicsit a stúdióban, és a végeredmény annyira tetszett mindenkinek, hogy megmaradt az élő dob, csak kicsit elektronikusabb hangzásúra keverve. A legkevesebb elektronikus zenét ettől függetlenül biztosan én hallgatom a zenekarból, főleg Vesz kísérletezik sokat ilyesmivel, az említett két számot is ő írta, de a többiek is sok különböző elektronikus vonalat szeretnek. Ez azért is nagyon jó, mert így a hagyományosabb hangszerelésű számokban megszólaló effektek is izgalmasak, változatosak, és mindenki részt tudott venni a keverésükben.
Nemrég bemutatkoztál a HEGY című projektben is, amelyben leginkább a poszt-rock és a poszt-metal keveredik egymással. Ha sorba állítanának benneteket a bandán belül olyan szempontból, hogy ki mennyire nyitott zene ízlésileg, akkor hogyan helyeznéd el a többieket és magadat?
Nem tudnék sorrendet felállítani, szerintem mindenki tényleg egyformán nyitott zeneileg, ráadásul mindenki tud olyan hatásokat hozni, amit a többiek nem feltétlenül, ettől is lett sokszínű a Fractals.
