2017. november 19.
A Bury What’s Left az a ritka side-projekt, ami tulajdonképpen aktívabb, mint a saját szülő zenekarai. A Pencs Tamás gitáros (Absent Distance) és Kéményes Péter énekes (Dreadwolf) alkotta formáció 2014 elején mutatkozott be a közönségnek, azóta pedig egy kiváló nagylemezt (The Fall of Man, 2015) és egy egész sornyi rövidebb anyagot szállítottak le, ezek közül érkezett ma meg a legújabb, a Lost in the Valley of Death című EP, amit itt a Nuskullon lehet először végighallgatni.
A most debütáló anyagot a zenekar még a tavalyi év végén jelentette be, és rövid időn belül két előzetes dalt is megmutattak róla, de aztán a fogaskerekek megakadtak, és hosszas hallgatás következett. Mint Kéményes mondja:
Már a The Fall of Man megjelenésekor voltak számötletek és demók a következő anyagra, viszont sajnos egy orosz számítógépvírus meghiúsította az akkori dalok létezését. Ezt egy kisebb szünet követte, aztán Tomi újra elkezdett dalokat gyártani és szokás szerint igen hamar megérkeztek a demók, amiket közösen leokéztunk és én már mentem is felénekelni a dalokat Tóth Gábor barátomhoz. Viszont a megjelenés azért csúszott ennyit, mert Gabika vett új énekmikrofont és az EP feléneklésének a második szakaszában jöttünk rá, hogy újra kell énekelni az eddig felvett dalokat is, mivel annyival jobban szól az ének az új mikrofonnal (már amennyire a szart polírozni lehet), hogy erős különbség lenne a dalok minőségét tekintve, ha a korábban már felénekelt daloknak a régi verzióját hagytuk volna meg. Az se könnyítette meg a dolgunkat, hogy a digitális artwork kérdéskör a feléneklés közben jött elő bennem, mint ötlet, így plusz idő volt, mire Borbás Bence barátunk megrajzolta a képi anyagot.
Az új kislemezzel a zenekar az eddig jellemző dallamos hardcore-közeli stílus felől egy atmoszferikusabb, néhol már poszt-metalba hajló hangzás felé mozdult el, amit Pencs Tamás frappánsan csak „nyűgmetálnak” nevez:
Minden új anyag előtt van a fejemben valami koncepció, ami nyilván 95 százalékban nem szokott bejönni. Azt hiszem most post-rock-lemezt akartam írni… ez lett belőle. Valóban metálosabb lett a megközelítés, a Fall of Manen is volt már hasonló, meg közben már 8 új dal is zeneileg kész van, és viszi tovább ezt a vonalat. Szóval szerintem ugyanilyen „nyűgmetálra” lehet számítani a jövőben is.
Aki képben van Kéményes munkásságával, annak nyilván nem újdonság, hogy a frontember eléggé borúsan látja a világot, ami a szövegeire is kivetül. Ezúttal a szélesebb társadalmi problémák mellett egy egészen konkrét zeneipari jelenségről is írt egy dalt:
Igyekszem úgy dalszöveget írni, hogy az egyszerre több témát öleljen át. Általában van egy személyes és egy társadalmi probléma ami általában egybefonódik és azt szeretem kiírni magamból. A hármas dal False Gods címet kapta. Arról szól, hogy bizonyos emberek halott istenek maradványain falatozva próbálnak többek lenni annál, mint amik, de ezzel egy illúzióba kergetik magukat, miközben több embert, akikkel elhitetik, hogy ők istenek, még jól át is vernek.
Aki ismer, tudja jól, hogy nem igazán szívlelem azt a fajta hakni zenélést, amit egyesek itthon tribute-ként adnak el. A legfájóbb az egészben, hogy ezt olyan emberek művelik, akiket – amikor épp nem mások dalaival bohóckodnak – szívből tisztelek és szeretek, mert a legtöbbjükkel egyszerre és együtt indultunk neki ennek a metál zenélésnek nevezett átoknak és rengeteg olyan szép emlékem van velük közös ivászatról, világmegváltó beszélgetésekről, közös bulikról, amiket bemocskol az a fajta gyűlölet, ami – ha fogalmazhatjuk így – a két tábor között zajlik. Nekem az egész egy amatőr, Budapest TV / Mónika / Balázs show szintű haknizásnak tűnik és így is élem meg. Más műfajnál elnézem, ha ilyen történik de a metálnál nem. Senki se mondja meg nekem, hogy bárki is hitelesen elő tudja adni azt a dalt ami arról szól, hogy az énekest megerőszakolták, öngyilkos akart lenni, hajléktalanként élte mindennapjait. NEM! A metál zene számomra önkifejezés és terápia. Egyszerűen nem fér bele a hakni.
Van a tribute-ozásnak a stíluson belül normális és elfogadható verziója, teszem azt, amit anno a Kettőnégy műsor csinált, hogy Chi Cheng amikor kómába került, akkor a Deftonest szerető és tisztelő zenekarok és emberek eljátszottak Deftones-dalokat és a koncert során befolyó összeget elküldték a családnak. Szerintem ez az a szint, ahol még belefér a tribute a műfajba. Persze itt előjön egy olyan alap probléma, hogy ki, hogyan értelmezi magát azt a szót, hogy “tisztelet”. Szerintem nem fér bele a mások dalaival haknizás.
Emellett Peti ezúttal a haza és a hazafiság kérdéskörét is boncolgatja az egyik új dalban:
A The Weight We Carry Alone Is the Weight We Carry Together számmal egy régi vágyam valósult meg. Amennyire megutáltatta velem a népi motívumokat és a népzenét a magyar szélsőjobb és a Dalriada zenekar, annyira szerettette meg velem ezeket újra Makó Dávid a The Devil’s Trade formáción keresztül. Egyrészről sosem fogom tudni megköszönni neki, hogy fizikailag és lelkileg is rendbe tett az elmúlt években, és még a zenéjével is egy olyan régi béklyótól szabadított meg, amit a műfaj és a népi hagyományokat megalázó népcsoportok hoztak létre.
Ez a dal arról szól, hogy most Magyarországon én hogyan élem meg azt, hogy magyar vagyok, hogy szeretem a hazámat, de gyűlölöm azokat akik irányítják és tönkreteszik, hogy olykor sírva fakadok amikor szembesülök azzal a morális, társadalmi és kulturális szakadékkal ami a magyar népet jellemzi mostanság. Kilátástalanság vidéken és a városban egyaránt. Amíg a vezetőség a zsebét tömi, újabb és újabb generációk nőnek fel úgy, hogy esélyük nincs a kitörésre vagy a tisztességes életre. Nincs múltjuk és ezáltal se jelenjük, se jövőjük. És mégis inkább visszautasítom azt, hogy külföldre menjek, mert ez a hazám. Szeretem. Szeretek magyarnak lenni. Büszke vagyok rá. Viszont úgy érzem, hogy a saját magyarságomat vagy a négy fal között, vagy egy nagyon szűk rétegben kell megélnem, mert az ország nagy részéhez már hiába beszél az ember, nem értik meg. Ülnek a TV előtt, elfáradva, kiégve, az alkoholba fojtott elhaló gondolatfoszlányokat tépi tovább a kormánypropaganda által keltett gyűlölet. Félnek és gyűlölnek. Kéne egy kapaszkodó ami kirántja őket a nyomorból – legyen az anyagi vagy lelki – de már fáradtak. Elfáradtak. Mindenki a halált várja. Egyvalami változik, hogy generációról generációra korábban kezdődik az apátia.
A zenekar az EP hat dalának mindegyikéhez csináltatott egy külön artworköt, amelyeket Borbás Bence készített el. Peti ezzel kapcsolatban így mesél:
Az alapötlet onnan jött, hogy már a The Fall of Man megjelenésekor szerettünk volna egy animált klipet a The Tale of Seven Ravens című dalhoz, de ez anyagi okok miatt elmaradt. Erre az EP-re az összes dalhoz szerettem volna animációs klipet, de ugye az említett anyagi erőforrások hiányában ez is elmaradt. Mivel tudom, hogy több zenész barátom a saját zenekarával képregényt szeretne fűzni a megjelenő anyaghoz, ezért ezt a gondolatmenetet elvetettem, és inkább egy ilyen kis jegyzetfüzet szerű dologban gondolkoztam. A dalok úgyis egy idő- és térutazó ember szenvedését és történetét mesélik el. A terv az volt, hogy az artwork olyan legyen, mint egy könyv, amit a főhős egy alternatív univerzumban talált meg, és az addigi utazásait és párhuzamos élettörténeteit meséli el. Nagy hatással voltak az EP készítésekor rám az olyan animációs mesék mint az Adventure Time, a Rick and Morty, a Gravity Falls, valamint Anakin Skywalker jellemtorzulása is itt-ott visszaköszön ezen és már a korábbi BWL anyagokon is.
Az alaposan kimunkált artwork ellenére a zenekar egyelőre nem tervezi fizikai formában kiadni az új anyagot, bár azt mondják, kellő érdeklődés és igény esetén nem zárkóznak el a dologtól. A további terveket érintő másik nagy kérdés pedig az, hogy fel fog-e lépni valaha is az évek óta kizárólag stúdióprojektként működő zenekar élőben? Nos, ettől sem zárkóznak el, de Kéményes szerint egyelőre nem is nagyom érdemes reménykedni ilyesmiben:
Én személy szerint szeretném koncerten előadni ezeket a dalokat, de ehhez rengeteg dolognak teljesülnie kéne, mivel nekem fejben már összeállt, hogy hány és milyen hangszerrel szólna ez jól élőben, de jelenleg nem sok esélyt adok rá. Ha nyerünk az ötöslottón vagy találunk egy csomó olyan zenészt, aki session jelleggel bevállalja a gigaszopást és a bukó bulit értünk, akkor talán… [nevet]
Addig is következzen a Lost in the Valley of Death EP, ami itt most szabadon végighallgatható, és ha valaki támogatni szeretné a srácokat, a bandcamp-oldalukról le is töltheti az anyagot.
