2012. november 1.
Ahhoz képest, hogy a Bond-filmek a mozgóképes történelem talán legnagyobb szériája (50 év, 23 film), minőség tekintetében közel sincsenek az élvonalhoz: bár mindig is népszerű filmek voltak, de szinte minden darab olyan méretű támadási felülettel bírt, amit az eltelt évek csak felnagyítottak, és ez nem csak a fárasztóan önismétlő koreográfiákra, hanem az egyes Bondokra is igaz. Bár akadtak érdekes végletek a majdnem kéttucat filmben, de mégis a régimódú állandóság és monotónia volt az, ami évtizedről évtizedre elavultabbá és begyepesedettebbé tette a sorozatot. 2006-ban kizárólag a rajongóknak a filmekre rímelő csőlátása volt annak az oka, hogy Daniel Craig leszerződését nem egyöntetű ováció fogadta: végre egy somolygásmentes, rideg, modern Bond, aki karakteres, hiteles és ráadásul elődeivel ellentétben bizonyítottan jó színész (Some Voices), mégis mindenki azzal volt elfoglalva, hogy csak automata váltós autót tud vezetni. Figyelem: a cikk fontos spoilereket tartalmaz, elolvasása csak a film megnézése után javasolt!
Kötözködjünk? Sean Connery öntelt ábrázatát két film után már észre se vette az ember a minősíthetetlen színvonal miatt (You Only Live Twice), George Lazenby lelkes, de fájóan jellegtelen ki(nem)sugárzása egy kifejezetten érdekes filmet herélt ki (Connery egyfilmes visszatérése azért bebizonyította, hogy az On Her Majesty’s Service csak véletlenül sikerült jól), Roger Moore kéjes egysorosai és behízelgő stílusa pedig teljesen kinyírták a sorozatot (Live and Let Die, The Man With the Golden Gun, Moonraker, stb.). Timothy Dalton igazi mellékvágány lett: Maryam d’Abo lazán tönkreteszi az első filmet, a bosszúfilmes téma pedig unbondosítja a másodikat, így Pierce Brosnan és Martin Campbell az 1995-ös, kiváló Goldeneye-jal szinte a semmiből hozták vissza a franchise-t, a Tomorrow Never Dies pedig még annál is jobb lett. Ettől függetlenül a 2002-es Die Another Day olyan pocsék (vagy mondjuk azt: bondos?) lett, hogy senki se bánta, hogy ismét új színész jön, pedig ami igazán kellett, az egy vaskos paradigmaváltás, hiszen a Bond-filmek gyermeteg túlzásainak és megmosolyogtató dialógusainak, karaktereinek nem volt helyük a modern akciófilmezésben, ahol Bourne filmek, Inceptionök hódítanak. A Casino Royale, pontosabban Campbell és Craig ezt meghozták: a síelős/kütyüs marhaságokkal szakító, kiváló akciójelenetek, feszültség, erős atmoszféra és a parádés Le Chiffre, aki még Robert Davinál is üdítőbben „kiskaliberű”. Persze az egész semmit nem érne Bond nélkül, aki itt egy igazi bulldog, de mégis megvan benne az elegancia és a csibészség, a vezetésével pedig a film tromfolta is ijesztő tempóban avuló elődeit, hogy aztán egy meggondolatlan döntéssel a szörnyen túlértékelt művészfilmes Marc Forsternek adják a producerek a folytatást, aki mindent el is rontott, amit el lehetett.
A Skyfallnak viszont sikerülnie kellett. Rendbe kellett tenni a frissen újjáéledt Bond márkanevet, és Sam Mendes (American Beauty, Jarhead) rendező karrierjére is ráfért némi polír, hiszen a Revolutionary Road és az Away We Go a középszerűségbe süllyedést jelezték. Ennek megfelelően parádés toborzást tartottak: Craiggel ugye megvolt a tökéletes Bond, a kilencszeres Oscar-jelölt Roger Deakins személyében pedig a világ jelenleg talán legjobb operatőrét is megszerezték, Adele elvállalta a főcímet (ha már felkapott énekesnő, Lana Del Rey talán jobban illett volna az utóbbi filmek újító hangvételéhez), Berenice Marlohe pedig az, aminek minden Bond lánynak lennie kell: gyönyörű, és nem több. A sikerhez már csak egy dolog kellett, az pedig az, hogy ismét A-kategóriás színész játssza a főgonoszt, hiszen a statisztikák szerint az sosem rossz (Telly Savalas, Christopher Walken, Jonathan Pryce, Robert Carlyle, Mads Mikkelsen – mindegyikük filmje jó), és Javier Bardemmel ez tökéletesen sikerült is. Sam Mendes-nek ilyen munkatársakkal valamit nagyon rosszul kellett volna csinálnia, hogy ne az egyik legjobb Bond-film legyen a Skyfall, ehelyett viszont ő inkább valamit nagyon jól csinált, a végeredmény pedig az, hogy a Skyfall az év egyik legjobb filmje lett, a félévszázados Bond eposz megkoronázása, kezdete és lezárása. Az a valami az az volt, hogy Mendes élt a lehetőséggel, és az új éra előzményfilmes felütését Christopher Nolan stílusában bontotta ki: már a két korábbi film is a Batmanhez hasonlóan lett modernebb, sötétebb, realistább és karakterközpontúbb, ám a Skyfall ezt úgy folytatja, hogy nem is a film eseményeiről, vagy szereplőiről szól ez a bő két óra, hanem magáról a Bond-sorozatról.
Bár úgy tűnhet, hogy a film a Silva nevű, minimum biszexuális (Diamonds Are Forever?) ex-ügynök (Goldeneye?) ördögi terve köré szerveződik, valójában saját létezésének jogosultságán morfondírozgat. Ahogy a 007-es franchise, úgy James Bond is egy kiöregedett, ódivatú maradványa egy régebbi kornak, akinek a szerepe a jelenben erősen megkérdőjelezhető – a film ezt szépen a szánkba is rágja abban a kulcsjelenetben, mikor Bond először találkozik a fiatal és nagyon cyber Q-val, és együtt nézik a Temeraire hadihajó utolsó útja a Temzén című Turner-festményt. Ennek jegyében Bond ötvenéves, jólfésült kultuszát minden eddiginél jobban lebontva a karakter némileg közelebb kerül a nézőhöz, amiben egyformán szerepe van a Bruce Wayne-t idéző háttértörténetnek, illetve annak, hogy Bond úgy marad továbbra is Bond (az a mandzsettaigazítás!), hogy közben a kor igényeinek megfelelően sebezhető. Elbukja a küldetését, túljárnak az eszén, szőr nő az arcán, az orra előtt megölik a nőjét (Goldfinger?), és a főnökét is, amivel Bond a filmtörténelem során először kudarccal zárja a filmet, győz a gonosz. Ez mégsem zavaró, hiszen a film, ahogy írtam, nem erről szól, hanem arról, hogy Bond egy minden eddiginél érzelmesebb és alaposabb történetben bizonyítja saját (és így a 007-széria) jogosultságát, miközben tisztelettel utal vissza korábbi darabokra (főleg a Connery-éra csúcsára, a Goldfingerre, de a Licence to Kill egyetlen értelmes kütyüje is felbukkan), és nem mellesleg összekapcsolja a prequel trilógiát a klasszikus Bond-filmek felütésével: van Q, van Moneypenny, M pedig férfi.
Persze mindez nem sokat érne a közönség szemében, ha elmaradnak a flörtök és az akciók, de felesleges volt aggódni, a kötelező film eleji üldözés is megvan, közben sem fogunk unatkozni, a film végén lévő leszámolás pedig (mínusz a kínosan A-Teamre hajazó csapdaépítősdi) a Casino Royale velencei jelenetéhez hasonló kaliberű. A kulcs ezekben a percekben Roger Deakins parádés fényképezése, aki egy egyszerű verekedésből (Bond vs Patrice, 2. kör) is maximumot tud kihozni, nem is beszélve a Skyfall birtokon játszódó eseményekről – a csúcs az a beállítás, melyben Javier Bardem egy az egyben Heath Ledger Jokereként áll a lángok előtt. Emellett ott van a fent említett sebezhetőség okozta feszültség, mely miatt jóval nehezebben megjósolható az egyes párharcok kimenetele, és háromból háromszor is úgy lepi meg az embert a film, ahogy Bond-darab még sosem. A végeredmény tehát többdimenziós, ami 22-ből pontosan egy alkalommal (Casino Royale) volt elmondható James Bond kalandjairól: a Skyfall-lal kapunk egy gyönyörűen fényképezett, dinamikus, kellemesen földhözragadt, klasszikus Bond kalandot, ugyanakkor viszont egy kiváló és alapos előzményfilmet némi hommage felhanggal, egy kapcsot Bond evolúciója és több évtizedes állapota közt, ami ráadásul minden korábbinál önmarcangolóbb (és metább), érzelmesebb és személyesebb. A hibátlan élményből elvesznek a néhol igen döcögős dialógusok, de ez Nolan trilógiájában is így volt, és ahogy ott, úgy itt is elnézhetők a koncepció nagysága és a film egyéb erényei miatt. Hogy a párhuzammal summázzam a filmet: tíz év alatt a 007-sorozat eljutott a Mindörökké Batman-szerű mélységből (Die Another Day) a The Dark Knight Rises magasságaihoz, ráadásul egy félévszázados történetet kapcsolt össze, mélyített el és emelt új szintre. Egyértelműen minden idők legjobb Bond-filmje.
