X-Men: Az elsők

Elvégre a First Classhoz képest lényegében csak a hatvanas évek miliője jelent direkt kapcsolódási pontot az eredeti minihez, megtartva annak karakterfejlődéseit –_az edzéseken keresztül -, valamint a könnyedebb és humorosabb hangvételt, aminek eredményeképp a cselekmény csak annyira veszi komolyan magát, amennyire szükséges. Ez főként azoknál a belső, utalásértékű félmondatoknál jelenik meg, amelyek mintegy összeforrasztják Az elsők végkifejletét a trilógiával, a hangvétel komolyságáról pedig kellőképp gondoskodik a történelmi beágyazottság, valamint a párhuzamos konfliktusok lineáris kibontakozása, amik nemcsak előre viszik az elrugaszkodásának köszönhetően teljesen szabadelvű, ám hiánytalan cselekményt, hanem lehetőséget adnak a minden korábbinál mélyebb betekintéshez arra vonatkozóan, hogy az X-Men látszólag kétpólusú küzdelme lényegében kényszerből örökölte meg tulajdon végletességét. Ehhez tökéletes alapot szolgáltat a felfrissített Magneto-emlék a zsidók haláltáborából és a nácik közegéből, hiszen külön szálként figyelhetjük egyszemélyes bosszúhadjáratát, lefedve Erik teljes jellemfejlődését, és a film talán legnagyobb csavarja mégis abban mutatkozik meg, hogy tán észre sem vesszük, de az utolsó negyven perc szikrázó és teljes katarzist –_egyben következetességet_– biztosító eseménysorozatáig valójában neki drukkoltunk a néha talán aránytalanul is gyenge jellemnek ábrázolt Xavier helyett.

A náci alapbeágyazottság pedig a First Class dimenzióján túl életre hívja a (képregények szintjén később bemutatkozó) Hellfire Clubot is, ami ugyan eredményez némi elvonatkoztatást az egyes karakterek és szerveződések eredetét illetően is (elég csak a főgonoszként bondi eleganciával brillírozó Kevin Bacon által megformált Fekete Királyra, azaz Sebastian Shaw-ra gondolni, aki milliomosként egyetlen klubban szervezi utópista ellenállását, de az is önmagáért beszél, hogy Cyclops helyett testvére, Plasma bukkan fel a vásznon), ám ez egyáltalán nem zavaró a végső összhatás fényében. Hiszen adott egy olyan, teljes mértékben hiánytalan moziélmény, ami egyfelől kapcsolódik a következményekhez mind verbális utalások, mind zenei alapok terén –_Henry Jackmant nem kell félteni, dinamikus és emlékezetes cue-kkal teli filmzenét írt -, másfelől önálló filmként is kinövi az előzmények ragasztó funkcióját, és rendet tehet azokban a fejekben, akik egyszerűen információk híján nem értették a trilógia egyes darabjait. Ilyenkor persze jogos a kérdés, hogy az egyes, ha úgy tetszik, nem hitelesen ábrázolt karakterek mennyiben válnak hozzáférhetővé, ám ez mindenképp másodlagos kérdés, elvégre Az elsők úgy hozza létre a szükségszerű szétszakadást a mutánsok köreiben, hogy mindezt fokozatosan vezeti be, átrendezve a már meglévő ismereteinket, és felértékelve a képregény szintjére mindazt, amit a Marvel talán legszövevényesebb és legizgalmasabb belső univerzumáról tudni érdemes. Ugyan a játékidő fényében nem mindenkire jut arányosan kellő figyelem, ám a stáb mégsem esett bele abba az arctalan hibába, amit a Transformers második részében ömlesztve és jellemtelenül tapasztalhattunk, így akik valóban fontos szerepet kapnak a cselekmény kibontakozásában és előrelendítésében, álljanak bármelyik oldalon is (és végezzék bármelyik oldalon is), mindent megtudunk ahhoz, hogy a film elérje képregényi funkcióját: a szabadságjogi együttérzést a mutánsok meg nem értettségével és kitaszításával szemben, aminek kapcsán a film végig játszik nézője érzékeivel és érzéseivel. És valójában ez teremti meg a filmélmény maradéktalan élvezetét is, hiszen a szemünk előtt növi ki magát egy teljesen új világrend, ami épp a történelmi beágyazottság szempontjából, valamint a hatvanas évek teljes leképzésének érzéséből válik tapinthatóvá. Ehhez persze kellett az is, ami a First Class képregények legnagyobb erénye: maga a kiképzés, amiből épp annyit látunk, amennyi szükséges, és szerencsére az összhatás ügyesen lavírozik a közhelyek és a valós tragédiák között –_ilyen szempontból nyilván Erik és a parabolaantenna mozgatása vált kulcsjelenetté, de a csapat többi tagjának kontrollbeli elsajátítása is kiváltképp rugalmas volt a képregénybeli viszonyításhoz képest. Számomra a legkellemesebb meglepetés Beast kibontakozása volt, ahol ugyan a végső átalakulást követően a karakter ordított volna egy batmani szigorú szinkronorgánumért, ereje és nagysága így is elvitathatatlanná vált.

Ami nyilván külön érdekesség a történelmi és nézőpontbeli konfliktusok között, az Xavier és Erik ellentmondásos barátsága, hiszen éppen közös irányultságú küzdelmükből vált megfoghatóvá, hogy egymást kiegészítve válnak valóban legyőzhetetlenné, ám eltérő élettapasztalataik és az abból fakadó álláspontjuk mégis elválasztják magukat a másiktól. Utóbbi éppen a zárójelenetekben kap igazán hangsúlyt, hiszen addigra már a kémtörténeti hangvétel (amiben valljuk be, Emma Frost jelenléte és tevékenysége is oroszlánszerepet vállalt), valamint a harcjelenetek okozta izgalom is átvált a személyes hangvétel terepére, ám Erik itt tapasztalt viselkedése, valamint sorsának megpecsételése –_aminek eredményeként Xaviert is X Professzorrá teszi_– erős párhuzamokat von mind grandiózusságát, mind hangsúlyos hatását tekintve a Sithek bosszújának végkifejletével. Ez pedig a filmek azonos funkciójában és érzelmi színezetében is tetten érhető, ám itt nagyobb hangsúly kerül az érdemi letisztultságra, ami domináns szervezőerővé növi ki magát a film egészére vonatkozva is. Mondom ezt úgy, hogy az érzelmek természetesen így is megnyilvánulnak a filmben, ám csak épp szükségességük szintjén illetve: Mystique sebezhetősége a trilógiában tapasztalt szilárdsággal szemben talán a leginkább meglepő karakterfejlődés az X-Men univerzumának egészét tekintve, de a frissen toborzott mutánsok a sajnos szótlanul hagyott, személyi őr funkcióban tetszelgő Azazellel és Riptide-dal szembeni kiszolgáltatottsága is kellően vibrált ahhoz, hogy hirtelen kelljen őszintén állást foglalni. Emiatt is szerencsés a sakkmotívum időszerű bevezetése Xavier és Erik beszélgetéseiben, hiszen a film is erre megy rá: egy folyamatos és végeláthatatlan sakkjátszmára, amelyben ha akarjuk, ha nem, mi is épp annyira cseréljük az oldalainkat fekete és fehér között, amennyire az egyes karakterek is rákényszerülnek, mert szürke nincs sem a táblán, sem a valós életben.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy az X-Men: Az elsők nem csupán teljesítette a rá rótt feladatot azzal, hogy rendszerbe szervezzen egy látszólag keszekusza, és így gyökértelennek tetsző univerzumot, hanem feltehetően 2011 legértékesebb és legizgalmasabb szuperhős-tematikájú képregényadaptációjává lépett elő (még a CGI alkalmi gyengeségei, valamint a Banshee szempontjából újfent, bár képregényből kiinduló mostoha névfordítás mellett is), hiszen legyünk őszinték: a Marvel Studios idén minden produkcióját olyan előzménynek szánja, amelyek önmagukban nem biztos, hogy megállnak a lábukon tulajdon alárendeltségük feszes szorítása miatt, a DC pedig annyira erőlteti a CGI-t, hogy talán épp abba fog belebukni. Ha pedig ez nem lenne elég, mondjuk ki a szikár tényeket: minden idei képregényadaptáció zsákbamacskát árul, mert ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy mit várhatunk és mit fogunk kapni, ám ezekkel szemben az X-Men a meglévő prekoncepciónkat is sikerrel írja felül, és tulajdon merészsége –_amellyel több képregény-univerzumot és korában egymástól távol eső elemeket von össze sikeresen egy teljesen, teljes értékű új kontextusban_– kellő lendületet és izgalmat szolgáltat ahhoz, hogy úgy emlékezzünk meg róla, mint egy méltó és emlékezetes kezdetről, ami már önmagában is hasonló szellemiségű folytatásokért kiált.