Wanted

A film részletesebb megismeréséhez egy kicsit vissza kell menni az időben, ráadásul nem is egy szálon, így engedtessék meg nekem, hogy a szálat, amit most eldobok, a következő bekezdésben már 2003-ban, Skóciában, egész pontosan Coartridgeben, majd pedig 2004-ben, Moszkvában vegyem fel. A két eseményhez köthető személyek ugyanis igencsak döntő szerepet játszottak abban, hogy a Wanted az idei nyár egyik leginkább várt filmjévé avanzsáljon.

A képregények terén jártasabb olvasók egyből kitalálhatták, hogy az első évszám-helyszín páros kire/mire vonatkozik: ekkor öltött füzetet Mark Millar egyik ötlete, a Wanted, mely hamar kultstátuszt követelt ki magának a szuperhősös képregények közt. J. G. Jones jellegzetes rajzai Millar ellenállhatatlan stílusával, a rendhagyó történettel, a létező személyekről mintázott főkarakterekkel, és a kultfilm-párhuzamokkal sikerre, és ebből fakadóan filmadaptációra volt ítélve.
Ekkor jött a képbe Timur Bekmambetov, aki 2004-ben egy filmtörténeti mérföldkővel lepte meg a fantasy műfajának rajongóit: az Éjszakai Őrséggel. Ennyi pénzből ugyanis ilyen látványvilág előállítására addig nem volt példa, Sergei Lukyanenko hazájában rendkívüli népszerűségnek örvendő könyvtrilógiájának első filmváltozatát ugyanis 4 és fél millió dollárból hozta össze az orosz mester, majd pedig két év múlva ugyanennyiből hozzálátott a következő rész elkészítéséhez is, mely ugyan nem kapott olyan jó szakmai fogadtatást, mint az első rész, de újfent tarolt az orosz kasszáknál.

A két ember neve pedig Mark Platt producer gondolatai közt találkozott, aki elvetette az előzőleg felmerült minisorozat ötletét (ami ugyan alkalmas lett volna a 6 kötetes képregény történetét nem összecsapottan, és hűen megjeleníteni, ám a költségvetés a tizede sem lett volna), de megtartotta a célbavett R besorolást a tervek közt, ami — érzésem szerint — létfontosságú volt az alap lelkének megőrzéséhez. Hogy miért?

A képregény

Millar a Wanted képében meglehetősen érdekes koktélt alkotott, mind a szereplők, mind a történet tekintetében, de kezdjük utóbbival. A mű főhőse Wesley Gibson, irodai aktakukac, másodállásban pedig egy rakás szerencsétlenség, akit a legjobb haverjával csal a barátnője. Nap, mint nap elviseli zsarnokoskodó főnöke baszogatásait, hagyja, hogy belekössenek, hogy semmibe nézzék, ergo egy tartás és karakter nélküli szürke folt a nagyvárosok társadalmának szennyes lepedőjén. Ergo a külsőre Eminemről mintázott srác ’99 három nagy filmje közül kettőnek, a Fight Club Narrátorának, és a Mátrix Mr. Andersonjának a nyomában éli az „életét”.
Ám már rögtön az első füzet elején megmutatja nekünk Millar, hogy itt bizony komolyabb dolgok is történnek, mint egy önnön szürkeségébe belefúló srác: láthatjuk, amint egy ferde(hajlamú) este után csapdába csalnak és lelőnek (kétvárosnyi távolságból)egy bizonyos The Killert (aki gyanúsan hasonlít a fiatalabb Tommy Lee Jones-ra), aki halála előtt természetfölötti fizikális és fegyverhasználati képességekről tesz tanúbizonyságot. Már az illető temetésén láthatjuk a karakterdizájnokon: ez is szuperhősös képregény lesz, hisz jó pár szereplő néz ki úgy, mint aki egy fantasy regényből lépett ki.

Ezután visszatérünk Wesley-hez, akit hamarosan beszervez egy Halle Berry-ről mintázott, Fox névre hallgató gyilkos (hogy foglalkozását prezentálja, gyorsan le is lő egy kávézónyi embert) egy Fraternity névre hallgató szervezetbe, mely szuperfőgonoszokat tömörít magába egész konkrétan. Ahogy a szuperhősök is gyakran tömörülnek szervezetekbe egyes képregényekben, a gonoszok is gyakorta szövetségre lépnek, ez történt most is. Bár egy híres arcot sem láthatunk, de soknak megvan a Wanted-beli alteregója (Joker, Ra’s Al Ghul, Riddler, stb), akik azonban nem harcolnak senki ellen: pár évtizeddel ezelőtt ugyanis kiirtották az összes szuperhőst, így most nyugodtan szervezettbűnözhetnek.
Gyorsan ki is képzik Wesley-t (a kiképzés jelentős része ártatlan emberek megölése), valamint közlik vele, hogy The Killer volt az apja, és a nyomába kéne lépnie. Eztán jön egy kis magyarázat az öt nemzetközi szupergonosz-szervezetről, a kötelező árulás, csavarok, és végül egy elég hatásos befejezés, kiszólással az olvasónak.

Összességében tehát a Wanted egy a szuperhősök világába töltött Fight Clubnak mondható, mely ugyan leült néhol (olyankor, mikor átment hétköznapi képregénybe), de összességében üdítő kuriózumként hat az alteregós lastexruhás bohócok közt. Nyers modorával, és vulgáris nyelvezetével tökéletesen el tudja érni azt, hogy egyből eljusson minden olvasó tudatába a lényege.

A film

Már az első trailer után is látszott: Bekmambetov jócskán változtatott a képregényen, és meglehetősen kevés dolgot hagyott meg, ami egyrészt érthető, mert a rendelkezésére álló maximális 120 perces játékidőbe csak amolyan Harry Potteresen lebutítva fért volna bele a cselekmény, másrészt nem állt rendelkezésére akkora költségvetés, amivel megvalósítható lett volna a hű adaptáció. Sült már el az ilyesmi jól (bár a Constantine esetében főleg a főhős változott, Stingről Neora ugye), de olyan kötélen kellett a készítőknek táncolniuk, mely alatt vérszomjas Wanted-rajongók lestek az ügyetlenekre (mint minden képregény esetén, itt is megvan a meglehetősen irritáló, csőlátó fanbázis).

A történetet tehát meg kellett változtatni, és egyrészt elhagyni mindent, ami lastexből van, másrészt kicsit közelebb hozni a dolgot a realitáshoz — ami végülis sikerült is, hisz voltaképp az összes irreális elem az akciójelenetekbe került (meg ugye a szövetbe), amivel megint kockáztatott a rendező, hisz most pont a képregényt nem ismerők fújhattak rá, akik nem tudták, hogy már Millar is magasról szart a fizikára. Sajnos elég kevesen tudták, hogy a Wanted képregény alapján készült, így aztán voltak kiakadások a kanyarodó töltényeken. Olyanoktól, akik nyugodt szívvel elfogadták, hogy egy fotóst megcsíp egy alig őrzött hiperpók, és ettől megtanul magának menő rucit tervezni, és a csuklóján keresztül kifújni az orrát — azért mert képregény, és már az alapban is ez volt. A Wantedben is, kérem szépen, csak nem pont így, tehát már eleve nem állják meg a helyüket a Shoot ’em Uphoz hasonlítgatások.
De persze nem ez volt az egyetlen változás, a másik igen szembetűnő dolog a szerepekre választott (amúgy kiváló, és itt is jól teljesítő) színészek külseje volt: James McAvoy, az Utolsó Skót Király doktora nem hasonlít túlságosan Eminemre (furcsállták is sokan, hogy elvállalta, de így utólag biztos nem bánta meg), Angelina Jolie-t pedig attól, hogy lassítás nélkül tud ugyanolyan szexin kijönni a vízből, mint Halle Berry (akik meg a Beowulfnál kritizálták a testét, meg azt, hogy CG az egész, azoknak a seggdublőze most megmutatja, hogy mit is nyaljanak ki), de ettől még elég nehéz őket összekeverni. The Killer is fiatalabb (ennek okát most nem lőném el még spoiler-warning mellett sem), és Professor is Sloanra változtatta a nevét, és amennyire hasonlított anno egy mini geek Lex Luthorra, most annyira lett ő Somerset nyomozó a Hetedikből — de nem gond, legalább megmutatta, hogy nem Samuel L. Jackson az egyetlen néger színész, aki veszettül cool módon tudja bármilyen szövegkörnyezetben a motherfucker szót mondani.

Ezzel pedig véget is ér a közös karakterek listája, leszámítva Wesley régi életének kiegészítő szerepeit, bár a főnöke kifehéredett (SPOILER úgy túl sok lett volna a gonosz néger a filmben SPOILER), de ez nem oszt. Talán még Rictus-t említik meg, de teljesen feleslegesen, így egy maszkos, „még a gonoszok közt is ő a gonosz” karakterből egy név, és egy hozzá tartozó hulla lett. A régiek helyett új karakterek jöttek (pl. a Watch-filmek főszereplője által alakított The Exterminator), és a Testvériség maga is új életcélt kapott: szupergonoszkodás helyett ezúttal egy bérgyilkos-klán lettek, akik (SPOILER a Rendet fenntartandó, a Sors szövőszéke által kijelölt SPOILER) lehetetlen célpontokat kapnak, hogy olyan gyilkosságokat mutathassanak be, melyekkel fityiszt mutatnak az ilyen Ethan Hunt-szintű bohócoknak. És a szereplők, a történet, valamint a világ mellett más is változott: a fordulatok is újak lettek, így aztán a képregény rajongói voltaképp egy új Wantedot kapnak, és izgulhatnak a végén. Ha szerencséjük lesz, majd valaki csinál belőle egy (hű) animációs sorozatot, ahol végre mozgásban is láthatják kedvenc történéseiket.

Képregény-adaptációként tehát a film gyökeresen ellentétes a Sin City-szerű képről képre feldolgozásokkal, ám mégis sikerrel veszi ezt a buktatót. Viszont maradt még jó pár: többek közt a képregénynek üzenete van, ami az egyik oka a népszerűségének, így ezt a filmből sem hagyhatták ki — és ahogy a képregényben is leomlik a szereplők és az olvasó közt az a bizonyos negyedik fal, így a filmben is ezt a megoldást választották. Bár itt kisebb a jelentősége az üzenet dolognak, de azért a kiszólások hatásosak tudnak lenni — igazából itt is elmegy idő azzal, hogy bemutassák azt a kalap szart, amit Wesley életnek hív, csak a kitörést hagyták ki szinte teljesen. A filmben az az idő a kiképzéssel megy el, hadd ne mondjam, mennyire feleslegesen: amit unt az ember a Kickboxerben meg a Rocky-ban, azt fogja itt is unni — hisz mindenki vágja, hogy a kezdeti kudarcok ellenére úgyis eredményes lesz a training, és lesz majd montázs is. Hagyjuk már.

Igazából tehát a film elképesztően jól siklik akkor, mikor beindul az akció, Danny Elfmant felébresztik a zenészei, és a vágónak kiújul az epilepsziája (szerencsére nem sűrűn), és néha a sok kiképzés meg filozofálás miatt meg-megakad, de nem vészesen. Még mielőtt befejezném, hadd vegyem fel a Danny Elfman-szálat: jól válogattak zenéket a filmhez, az Everyday Is Exactly The Same legalább akkora labda volt, mint a Rock ’N Roll Queen a RocknRolla előzeteshez, Elfman Little Things nevű dalocskája pedig szintén telitalálat, a score annyira nem jó, de megteszi, egész kellemes volt magában hallgatni.

Végezetül tehát azt kell mondanom, a Wanted képregény-adaptációként, és önálló akciófilmként egyaránt megállja a helyét. Az irreális akciójelenetek engem abszolút nem zavartak, hisz teljesen magukévá tették a cool jelzőt, és abszolút nem volt célja a filmnek a realitás, a néző sem várt semmi ilyesmit. Néhol leült a film, mint mondtam, ellenben lubickolt az akciók közben, és kellő arányban még humort is csempésztek a dologba a készítők. Az Év Akciófilmje díjért tehát már beadta a film a jelentkezését, várjuk a vetélytársakat.

7.8/10