2017. március 11.
Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat. Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálog-kölcsönt. Válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat. Válassz szabadidőruhát és hozzáillő sporttáskát. Válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban. Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy. Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat. Tömd tele a szádat ócska, szemét ételekkel. Válaszd a végén a rothadást. Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban. Élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?
1996-ban debütált a mozikban Danny Boyle mára kultikussá érett filmje, a Trainspotting, aminek az alapjául Irvine Welsh 1993-ban publikált könyve szolgált. A heroin bűvöletében élő maréknyi skót fiatal története egyszerre volt tragikus, undorítóan humoros és mégis végig emberi. A függőség poklát azóta is kevés film tudta annyira élethűen visszaadni, mint a Trainspotting, zseniális látványvilágával már csak az instant szállóigékké váló szövegei tudtak vetekedni. Két évtized után pedig itt a folytatás, ráadásul az eredeti szereplőgárdával, a sztorihoz hűen, jóval későbbi idősíkon folytatva. Az első könyv folytatása 2002-ben jelent meg Pornó címmel, Irvine Welsh abban a kötetében is a realitás pőreségével fogta össze újra (fiktív?) karaktereit. Hogy miért kellett ennyit várni a filmes folytatásra, rejtély, de a lényeg, hogy végre itt van.
Már az első képkockáknál elönt minket a nosztalgia, mintha csak egy régi ismerőst látnánk újra, akaratlanul is mosolyt csalva az arcunkra. A történet központjában újra Mark Renton áll, aki visszamegy szülővárosába, elkeseredettségében és hogy szembenézzen saját démonaival, aki esetében emberi alakban köszön vissza. A sztoriban rengeteg kikacsintás van az első filmre, sok jelenetet szinte kockáról-kockára újravettek, ami nem feltétlenül fakad ötlettelenségből, inkább az örökség iránti tisztelet jele, és ezáltal szándékosan nem is akar elszakadni annak patinás aurájából. Danny Boyle rendezőként remekül szemlélteti az idő múlását, hogy semmi sem marad ugyanaz az évek múlásával, és mégis, vannak dolgok, amik sohasem változnak – a harag, a barátságok, a bosszú és maguk az emberek.
A film látványvilága újfent ötletes, bár már korántsem annyira meghökkentő, mint mondjuk 1996-ban, de kétségkívül egy remekül összerakott mozit kaptunk ismét, amiben továbbra is a függőség áll a középpontban – nem feltétlenül a drogfüggőség, inkább a hétköznapi, berögződött függőségeink, a csontvázak a szekrényben. A negatív aspektusokat olyan szinten szinten elnyomja a nosztalgia élménye, meg egyáltalán az, hogy újra a vásznon láthatjuk a kultikus, mégis pitiáner karaktereinket, hogy minden hiba megbocsájtásra lel, ez a film egy majd két órás jutalomjáték. Zseni pillanatokból akad bőven, például Renton a mai korunkra reflektáló újabb monológja fájdalmasan rátapint a lényegre. A színészi játék minősége ugyan nem nyaldossa a csillagos eget, de pont emiatt lesz még inkább szerethető a Beteg Fiú, Begbie, Spud és Renton újabb hadakozása a nagybetűs élettel. Az egyetlen igazán fájó pont, hogy a film csupán érintőlegesen van összhangban Irvine Welsh folytatásával, bár valószínűleg ama könyv tartalma nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mozivászonra ültetése végül kivitelezhetetlennek bizonyult. Mr. Welsh egyébként ezúttal is felbukkan a filmben Mikey Forresterként, akárcsak 1996-ban, és nem ő az egyetlen, aki ismét visszatér.
Ha tetszett az első Trainspotting, netán az összes dialógust fejből vágod, vagy minden életszituációra tudsz egy idézetet belőle, ne habozz beülni a moziba!
