Tropa de Elite

A Cidade de Deus (City of God / Isten városa) mindenidők egyik legjobb filmje. Ezt a tényt a rendkívül eltalált narrációval kísért, tökéletes szkript, a különleges miliő, és a remek karakterek teszik dogmatikussá. És az ilyen kaliberű filmeknél bizony szükségszerűvé válik nem csak a rendező, de az író további munkáinak nyomon követése is: Meirelles azóta filmre adaptált egy közepes, és egy elég jó könyvet, előbbiről tudok csak nyilatkozni egyelőre (egynek jó), Mantovani viszont nem alkotott tavalyig érdemlegeset. Akkor azonban olyan filmet tett le az asztalra, mely kis túlzással odaültethető 2002 legjobb filmje mellé.

A helyszín megint ugyanaz, ezúttal is Rio de Janeiro favellái közt peregnek az események – a város a City of God óta mit sem változott, az élet újfent olcsóbb, mint a drog, és továbbra is minden Kákabélű fegyverrel rohangál. A változás épp csak annyi, hogy ezúttal nem egy átlagos brazil kiskölyök szemszögéből történnek az események, hanem három helyi rendőr a főszereplő.

És ezúttal a történet sem egy fél életutat ölel fel, hanem egy konkrét eseményre koncentrál – a Pápa látogatását kell előkészítenie a speciális erőknek, ugyanis Őszentsége az egyik szegénynegyed mellett kíván megszállni, és a füleit nem érheti a tűzpárbajok zaja (kicsit olyan Ryan közlegényes a szitu). Főhősünk a speciális erők egyik kapitánya, és egyben a film narrátora, valamint jövendőbeli apuka, úgyhogy elérkezettnek látja az időt, hogy gondolkozzon az utánpótlásról.
A másik szál két kezdő rendőrről szól, akik zöldfölűként kerülnek a testülethez – egyikük a szívére hallgat, a másik viszont az eszét követi, és így próbálnak megküzdeni az elhatalmasodó korrupcióval. Igen, ezeket a paneleket már mind láthattuk az utóbbi 30 évben Hollywoodban gyakorlatilag évente legalább egyszer, ellenben ebben a környezetben tökéletesen működnek – ahogy a Carandiru is sokkal több, mint egy átlagos börtönfilm, pusztán a háttér miatt.

"Dagger to the skull and nothing to the wallet."
Persze a szálak eleinte külön futnak, majd egymásba gabalyodnak, ebben Mantovani profi, ugyanakkor meglepően fontos dolgoknak adnak keretet: a City of God csupán azt mutatta meg, hogy egy gyereknek gyakorlatilag alig van választási lehetősége Rióban, hogy melyik útra lép rá, valamint valamennyire képet adott az ottani bűnözésről, bandákról, satöbbiről. Ellenben a Tropa de Elite ugyanazzal az ecsettel egy másikra vászonra fest egy legalább ugyanennyire érdekes képet: hogy a rendőrök hogyan "reagálnak" a bűnözésnek arra a szintjére, amivel szembesülnek.

Nos, vagy behódolnak neki, vagy kegyetlenül. És pont utóbbi az, ami hiánycikk Hollywoodban, és ami miatt az olyan darabok, mint a Dirty Harry-filmek, netán az Alain Delon-féle zsaruopusok értékvesztése igen alacsony: nincsenek ma már önbíráskodó, hátbalövő, unfair zsaruk, akik emígy evickélnének ki a konstans "outgunned & outnumbered" helyzetekből. Ellenben a BOPE emberei szarnak a törvényekre: plasztikzacskós vallatás, "először lő, aztán kérdez" jelenetek – gyakorlatilag realista, és logikus megoldások ebben a világban.

A realizmust kiszolgáló (valamint gondolom fontosabb szempont volt, hogy: olcsó) megoldás a kézikamera használata is, mely sokat hozzá tud tenni a filmben amúgy elég ritka akciójelenetekhez – hisz itt nem az a kérdés, hogy sikerül-e kipurgálni azt a pár favellát a három hét alatt, sokkal inkább egy extrém helyzetben lévő rendőrség, és pár, a korrupcióval dacoló tiszt sorsának bemutatása.

És bár a film nem rágja a néző szájába, de a lényeg gyakorlatilag az egyetlen valamelyest leült részben (kiképzés) fogalmazódik meg: ez egy olyan világ, amelyben egyenes gerinccel csak a legkeményebbek tudnak túlélni. Ehhez mérten történnek az események, és a fordulatok, és ez teszi a filmet a tavalyi év egyik legjobb akciófilmjévé. Ja, meg persze a befejezés.

Öt csillag.

Ui: igen, az véletlen, hogy mi lett félkövér, és igen, az, hogy erről a filmről született írás, az a film népszerűsítése érdekében történt (csakúgy, mint a MR 73 esetében).