Terminator: Megváltás

Vannak filmek, amik nálam alapból úgy indulnak, hogy direkt semmit sem olvasok, semmit se nézek meg róla előzetesen. Ez akkortájt alakult ki, amikor annak idején a Függetlenség Napjáról leadott kb. fél órás werkfilmet megnéztem vagy tucatszor a premierig. A moziban meg csak ásítoztam, mivel már az összes nagy jelenetet kívülről ismertem. Anno a Terminator harmadik epizódját is jótékony homály fedte számomra a függöny elhúzásáig, de a moziszék igen hamar előbb kissé, majd egyre kényelmetlenebb ülőalkalmatosságnak bizonyult.
Az első két rész nekem nagyon nagy alap, plusz rengeteg élmény kötődik hozzá (pl.: a videózás hőskora, hmmm…). Úgyhogy kissé csalódott is voltam (és azért a szóban forgó folytatásnál is hiányoltam), hogy nem James Cameron tartotta a kezében a gyeplőt. Jelen esetben a pusztító apokalipszis édes illata, valamint Christian Bale főszerepe elég jó előjelnek bizonyult.
Aztán egyre csak mondta mindenki hogy így milyen gáz, meg úgy milyen tré a film. Ismerősök többsége már ezerrel pörgetett valami homályos rettenetet a számítógép monitorján, miközben én persze tartottam magam az elvekhez, azaz szigorúan vártam a mozipremiert! Már rögtön az elején kijelentem, cseppet sem bántam meg, hogy jegyet váltottam gyermekkorom nagy hatású filmjének negyedik epizódjára! Az már persze más kérdés, hogy ez megint egy olyan film, amihez hozzá kell tenni, hogy „na de attól eltekintve…” vagy „ha elvonatkoztatunk ettől meg attól…”, stb.
Az biztos, hogy egy új trilógia kezdődött el 2009-ben, amit legalább annyian fognak gyűlölni, mint szeretni.

Még mielőtt a film elemzésébe kezdenék, hadd emeljem ki a mozi (Apollo Cinema – Redditch, UK) zseniális mivoltát, amiben kérem szépen egy hihetetlenül kényelmes, és több mint megfelelő adottságokkal rendelkező bőrfotelben foglalhattam helyet! :) 20 percnyi (!!!áááá!!!) reklámblokkot követően Skynet pedig végre elszabadult… újra…
Egy börtönsztorival indul a történet, amiben a halálraítélt Marcus-szal és a Helena Bonham Carter által játszott Dr. Serena Kogan-nel ismerkedhetünk meg, aki arra próbálja rávenni emberünket, hogy ajánlja fel testét orvosi kutatások számára. A Cyberdyne Systems logóval ellátott papír láttán nem igényelt különösebb képzelőerőt a jelenet abban a tekintetben, hogy esetlegesen milyen „fordulat” fog ránk várni a későbbiekben… (illetve a trailerek is sikeresen lelőtték ezt az esetleges csavart)

Rövid szöveges ismertetést követően (az Ítélet Napjával kapcsolatban) rögtön a dolgok közepébe csapunk, amint John Connor kis csapatával tartunk bevetés közben…
Ahogy arra számítani lehetett, a látványvilágra semmiféle panaszunk nem lehet. A már oly rég előrejelzett apokaliptikus világ lőn elénk tárult és azonnal egy olyan vágás nélküli jelenet kápráztatja el a nézőt, amire nyugodtan lehet azt mondani, ez egy remek kezdés. Nevezetesen arra gondolok, amikor Connor felszáll a helikopterrel, az eddig kívülről szemlélődő kamera egyszer csak besuhan a háta mögé, majd végigkövetjük a jármű lezuhanását, végül hősünk kikecmergését.
Megismerhetjük(?) Connornét (Bryce Dallas Howard által megformálva) is, aki ráadásul terhes is, bár azt barokkos túlzás lenne állítani, hogy túlzottan elmélyednénk kettejük kapcsolatában, esetlegesen bármelyikük lelki világában. Sokan ezt róják fel többek között a film nagy hibájának. Ez mondjuk különösen tényleg akkor érdekes, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Bale-nek először Marcus karakterét ajánlották fel, majd kiharcolta magának John Connor-t, akinek szerepét aztán utólag turbózták fel kissé. Ez azért érződik is. Meg az is, hogy többen, sokszor is átdolgozták a forgatókönyvet.

Az akciókban persze nincs hiány. Fordulatszámban még annyira sem. Viszont aminek külön örültem az az, hogy nem volt tele idióta poénokkal a film, zseniális volt a Danny Elfman által komponált muzsika (jó néhány visszautalással megspékelve a régi klasszikusból).
Marcus Wright (Sam Worthington, akit egyébként maga James Cameron ajánlott a szerepre, akivel az Avatar című alkotásban dolgozott együtt) újabb feltűnésével viszont egyre inkább kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy bizony ő itt az igazi főszereplő. Nekem bejött a karaktere, és valóban az egész Worthington jutalomjátéka. Kyle Reese korai felbukkanása is pozitívan hatott rám, de még idesorolhatnék jó pár egyéb ügyesen elhelyezett utalást is. Vannak szöveges újrák („I'll be back” – bár ezek inkább kissé komikusan hatottak), egyértelmű képi kikacsintások (harc a gyárban, olvasztott acél/jegelés, stb.) és szerintem elég jól összekapcsolható a film a régi részekkel.
Persze van bőven mibe belekötni, illetve lehetne számolgatni a kliséket (kötelező gyerekszereplő, a szívműtét, a furcsa páros románca).
De valahogy én nem akadtam le túlzottan ezeken, egész egyszerűen jó érzés volt elmerülni két órán keresztül ebben a terminátoroktól és minden egyéb (repülő, guruló, úszó) gyilkos masináktól hemzsegő világban. Ugyanakkor az egészből hiányzott az a zaklatott, félelmetes atmoszféra, amiről titkon álmodtam az 1991-es Terminator 2 óta.

A konkrét befejezés igazából nem aratott nálam 100% sikert, de még így is azt mondhatom, hogy összességében tetszett a film. Az utolsó jelenetet követően az alkotók Stan Winston emlékének ajánlották a filmet, aki egy évvel ezelőtt hunyt el. R.I.P.
Amellett, hogy egy rendkívül szimpatikus, kedves embernek tűnt az interjúk alapján amiket láttam vele, majd' az összes horror hősöm neki köszönheti létezését.

Mivel a harmadik részt követően már kissé megcsappantak a hatalmas elvárásaim, így (főleg a sok negatív kritika hallatán) végül én pozitívan csalódtam.
Mindenesetre azért kíváncsi vagyok, hogy milyen formában fog folytatódni a sztori, azt az egyet viszont mindennél jobban kívánom, hogy remélem nem fognak a Fűrész sorozatra hasonlítani, mert akkor lehet jobb lenne inkább békén hagyni az egészet.

Nos, így első bliccre ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem a T4 megtekintése után.
Aztán most, hogy kissé „lenyugodtam” és persze utána is olvastam pár dolognak, még nekilendülnék a megközelítésnek egy másik oldalról is.
Az tehát nem kérdéses, hogy a kritikák többsége azt mondja, hogy ez egy nagy szar volt. De igazából – persze tudom, hogy ez hülyeség – én meg sem próbáltam összehasonlítani az első két résszel. (Hiszen annak idején maga Cameron mondta, hogy a két résszel véget is ért a sorozat.) Sajnos, valószínűleg ez már az én fásultságom (vagy épp realitásom), de már régóta nem várok túl sokat egy folytatástól / remake-től. Az egész ott kezdődik, hogy mi a francért adják ezeknek a filmeknek a rendezési lehetőségét folyamatosan no name rendezőknek, vagy épp olyan veretes előélettel rendelkezőknek, akik eddig videóklipekben fitogtatták tudásukat. (Tisztelet a kivételnek.) Ezt tényleg nem értem. Régen jött egy Carpenter és csinált egy frenetikus The Thing újrát, vagy ott volt Ferrara és elkészítette a Body Snatchers remake remake-jét (!), amitől teljesen kivert a hideg veríték. De a folytatásoknál is jobban megfontolták, megbecsülték anno a hogyan, a miként és legfőképp a kivel kérdőszócskákat. Eleve nem vagyok oda azért, ha egy zseniális filmből ezer folytatás készül… De hát a pénz beszél ugye.

Ha ezt vesszük, a sztorit, a karaktereket, az előzményeket, akkor ez tényleg nem túl erős. De én a nagy negatív kampány tudatában, igyekeztem mindentől függetlenül élvezni a filmet. És minden butasága ellenére is sikerült. Hogy annak idején Cameron néhány másodpercre felsejlő rémlátomásának képei jobban sokkoltak? Hogy a gonosz karakterektől tényleg kivert mindenkit a frász? Ez így van. Viszont még nem veszett el minden remény! Hiszen, (és igazából ezzel lehet a leginkább védelmezni a negyedik részt) továbbra is a korábbi részekben bemutatott jövőbeli durvulások előtt járunk. Tehát van még esély egy igazi Grand Fight-ra. Ehhez viszont egy sokkal erősebb forgatókönyv, egy sokkal komolyabb teljesítményt nyújtó Christian Bale és egy olyan rendező kell, aki fel tudni nőni a feladat nagyságához.

Úgy gondoltam, hogy a korrektség és az objektivitás azért megkívánja, hogy kissé oldalbarugdossam McG direktorurat és kissé felemásra sikeredett művét, amivel kapcsolatban én ott adtam lejjebb korábbi lelkesedésemet amikor megtudtam a 12A besorolást.
És akkor olyan jelenetek megkérdőjelezhetőségébe már nem is mennék bele, mint az erősen Transformers-re hajazó képsorok (pl.: az óriás robot lábairól leváló (!) két motoros cyborg) vagy épp az, amikor John Connor elindítja a Guns N' Roses-tól a You Could Be Mine örökzöldet a táskarádióján, hogy aztán fogjon magának egy a fent említett robogós terminator-ból egyet…
Valamint jogosan merülhet fel az a kérdés is, hogy miért egy elítélt lesz a film főszereplője (hőse) John Connor helyett? Utóbbin azért néha nevettem amikor ilyen Batman módban elkezdett hörögni.

Lehet, hogy a nosztalgikus érzések, vagy épp az egyébként remekül megkomponált harci jelenetek miatt, de én mégsem húznám le a wc-n ezt az új Terminator-t. Az biztos, hogy sosem könnyű feladat egy kultklasszikus sorozatba belecsöppenni, illetve arra is mérget vehet mindenki, hogy a végeredmény a legritkább esetben fogja elnyerni a többség tetszését. De ettől függetlenül egy esélyt mindenképp megérdemel mindenkitől. Egy biztos, a T3-ról annak idején keserűbb szájízzel, nagyobb értetlenkedések közepette hagytam el a termet.
Az viszont nagyon megnyugtatná a kis lelkemet, ha tudnám, James Cameron küldi háborúba a következő fejezet szereplőit.