2007. augusztus 29.
Elég szkeptikusan olvasgattam A Hollókirály című vaskos kötet hátsó borítóját: év könyve jelölések, Hugo-díj, World Fantasy-díj, stb., elismerő vélemények tömkelege (pl Neil Gaiman-tól is) a belső oldalakon: „ennyire nem lehet valami jó” — motoszkált bennem a kisördög. Aztán csak-csak addig izgatott a dolog, mígnem befizettem egy „felfedezőútra” az Angol Mágia birodalmába. Igen, ez a könyv a mágiáról, pontosabban, a sallangokat eltávolítva két gyakorlati mágus (tehát aki használja is tudását, nem csak értekezik róla, mint az első fejezet alakjai) életéről, egymáshoz való viszonyáról, és kapcsolatáról szól legfőképp. Mielőtt bárki is a száját húzva abbahagyná a cikk olvasását, hogy itt valami lightos szappanoperát kap a pénzéért két lehetetlen figura alakjára interpretálva, a személyiségbeli differenciákra hatásvadász snitteket húzva, elmondanám, hogy nem erről lesz szó, és az eddig szokásos mágus-karaktereket is el kell felejteni jelen esetben, valamint a szerepjáték-adaptáció regények tűzlabdákat ide-oda hajigáló, elpusztíthatatlan szuperhőseit is — meg úgy nagyjából minden eddigi ábrázolásmódot. A címben szereplő Hollókirály egyébként emberi nevén John Uskglass, aki immár több mint háromszáz éve eltűnt (halott?), s gyakorlatilag ez a tündérek közt névtelen szolgaként felnőtt/elrabolt ember-gyermek, s később három ország felett királlyá lett varázsló teremtette meg az egész angol mágiát. Igazából a könyv, a varázslatokat, tündérországot, folklórelemeket leszámítva akár a valós, korabeli Angliában is játszódhatna, nemhiába írták a belső borítóba stílusmegjelölésként az alternatív történelmi regény titulust. Viszont az eredeti cím (Jonathan Strange and Mr. Norrell) valahol találóbb, mivel John Uskglass szinte csak a két főszereplő vitái során merül fel, s személyének, tetteinek megítélése alapvetően határozza meg a két mágus nézeteit, s kiindulópontja útjaik szétválásának:
„Két mágus jelenik meg Angliában: az első féli hatalmam, a második látni vágy engem”. – Ez a király próféciájának első sora, melyet több helyütt is feltüntetnek; s jól mutatja az idős Gilbert Norrell és a fiatalok tudásszomjával, hevével szinte ellentétének tekinthető Jonathan Strange nézetbeli különbségeit. Szándékosan nem írtam a bevezetőben főhőst; ugyanis szinte egyetlen szereplő sincs az 1806-tól 1817-ig terjedő történetben (leszámítva Lord Wellingtont, aki végletes kontrasztként szinte félisteni perfektizmussal vág rendet a francia seregek, s a történet reá szabott szála közt), akivel úgymond azonosulni lehetne a cselekmény szövődése során. Mindannyian illedelmes angol urak / úrhölgyek, néhány jó, de többségében rengeteg gyarló, kicsinyes, ebből kifolyólag nagyon emberi tulajdonsággal, s valami olyan nehezen megfogható angolos elvontsággal, mely meggátolja, hogy bármelyiküknek körömrágva szorítsunk egy-egy izgalmasabb jelenetben. Inkább egyfajta szívélyes távolságtartással jellemezhető a szereplők közelítése — számomra legalábbis. Norrell például sportot űz abból, hogy derékba törje az összes mágus pályafutását, (s megszerezze könyveiket), és a köztudatból is kiirtsa a Hollókirály nevét, a saját nézetei alapján újra formálva a mágia világát. „Nagyon ritkán beszélt a mágiáról, és akkor is olyan volt, mintha történelemórát tartana, így senki sem bírta hallgatni.”. Minden tudása ellenére egyáltalán nem nevezhető bölcsnek, sokszor rendkívüli korlátoltságról tesz tanúbizonyságot, fellengzős, kicsinyes jellem, istenigazából egyetlen pozitív motívum sem köthető a nevéhez a majd’ 800 oldalas könyvben (igaz, hogy feltámaszt a halálból egy fiatal, gyönyörű és előkelő menyasszonyt, de később ebben sem lesz köszönet). Strange sem igazán a „hős” karakter alapanyaga, bár színre lépése — úgy a 200-adik (!) oldal körül — után varázstudományával tevékenyen részt vesz Wellington seregével a Napóleon ellen vívott háborúkban, ahogy gyarapszik tudása, úgy torzul szellemes, bohókás, lendületes jelleme egy befelé forduló, saját gondolataiba temetkező, végül ördögi tervvel előálló férfi alakja irányába. Komolyabb szerephez jut még Mr. Drawlight, és Mr. Lascelles, a Londonba költöző Mr. Norrell segítőtársai a bálok, estélyek, úri körök útvesztőjében, melyben a nagy tudású férfi szinte nevetségesen elesetten viselkedik. Előbbi egy igazi szélhámos, szalonokban, bálokon lebzselő intrikus, utóbbi tulajdonképp az égvilágon semmivel sem foglalkozik, s kettejük szindikátusa lép teljhatalmú közvetítő forrássá a világ, s az agg mágus közt. Fontos megemlíteni Stephen Black-et, a fekete bőrű szolgálót, aki kulcsfontosságúvá válik a végkifejlethez közeledve, illetve Arabella Strange-t, a fiatalabb mágus feleségét is. Nem is beszélve Mr. Norrell szolgálójáról, Childermass-ról, aki az egyik legrejtélyesebb figura, akiről nem tudni, igazából melyik oldalon is áll valójában s itt van még a meglehetősen előnytelen oldaláról bemutatott, feslett erkölcsű Lord Byron, a költőóriás, aki, bár fontosabb szerephez nem jut, mégis érdekes megvilágításból mutatkozik be.
Ami igazából megfogott az olvasások elején, a mű nyelvezete; nagyon aprólékos képet kapunk a szereplőkről néhány hányavetien elszórt megjegyzésből, pár szóból, s ez a terjedelmes mű egyik legnagyobb erénye. A szépirodalom, alternatív történelmi regény stílusmegjelölések helytállónak tekinthetők, Susanna Clarke a szinte Dickens-i, 19.-dik századi nyelvezet (Jane Austen-hez is hasonlítják a kritikusok), az ódon szófordulatok, kényelmesen szőtt mesefonalak segítségével kiválóan építi fel, s teremti meg a szavak segítségével az esős, komor Angliát. Ahol a varázslatok szimbolikusak, elvontak, egyetlen kivétellel csak a végeredményük látható, a „hogyan történt”-jük nem, és leginkább hátborzongatóak, s a mai szemmel nézve furcsa szereplőkkel párosulva nehezen felejthető helyzeteket eredményeznek. A cselekmény szálai lassan bomlanak ki, néha úgy tűnik, hogy a könyv sehova nem tart, s összezavarhatnak a tetemes mennyiségű lábjegyzetek is. Ezek gyakran több oldalon átívelnek, sokszor önmagukban is megálló történetek a történetben, s aprólékosan díszítenek, kiegészítenek, új értelmet adnak egy-egy résznek, oly módon, ahogy azzal utoljára Jack London Vaspatá-jában találkoztam. Nem egy fontos információ, melynek ismeretében már máshogy ítélnénk meg az épp szóban forgó fejezet eseményeit, ezekbe a lábjegyzetekbe rejtve bújik meg. A sztori meglehetősen egyszerű a hossz ellenére is, de ez csak a végén derül ki, előre nemigen látható, s nem is árulhatnék el túl sokat belőle anélkül, hogy lelőném a poént, inkább a mű „világteremtő” hatása figyelemreméltó. S hogy ellőjek egy bazinagy klisét is: ez az a könyv, amit őszi, téli estéken, a kényelmes fotelben ülve érdemes elő-elővenni, mindenféle sietség nélkül, újra visszatérni a szereplőkhöz, mint rég látott rokonainkhoz, újra felvenni a történet fonalát, mivel egy nekifutásra szinte lehetetlen befogadni.
A folklór-elemeket realisztikusan felhasználó történet kapcsán, bár az aspektus más, de nem otromba tévedés felemlegetni Paul Andersson A törött kard-ját sem. A természetfeletti lények, jelesül a tündérek világának ábrázolása is ahhoz a műhöz foghatóan eredeti és kidolgozott, s a hajmeresztő jelenetek ellenére sem hat megmosolyognivalón. Sokszor szeszélyes és bosszúálló szerzetek Susanna Clarke teremtményei, s a Bogáncspihe hajú úr (igen, ez a neve) lénye is, aki szintén fontos szereplő. Nem akarom túl hosszúra nyújtani az ismertetőt, mivel még rengeteget lehetne beszélni a műről, olyan szinten van kidolgozva, hogy hamarosan érdemes lesz újra elővennem, s mondjuk a havas téli estéken újraolvasni. Megéri a ráfordított időt, mindenképp nehezen felejthető élményt ad, mert itt tényleg bele kell merülni egy világba. Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy fognak belőle filmet forgatni — mivel hamarosan vászonra viszik a Hollókirályt. Mivel már így is sokat írtam, tényleg nem húzom tovább, talán sikerült egyfajta képet festenem a könyvről, hogy megtalálják azok, akik értékelnék. Végezetül egy jó tanács: ha egyszer egy tündérrel találkozol, hízelegni kell, illetve a hiúságára hatni — s meglátod, nem tudod majd hova tenni a sok drágakövet, arany nyakláncot, gyémántszobrot….
Itt egy hasznos link, ahol az első 10-20 oldalt el lehet olvasni — hajrá!
www.hollokiraly.hu
