Sorozatkörkép II/IV

Bár nem terveztem tematikusra a Sorozatkörkép felosztását, valahogy mégis úgy hozta az élet, hogy a második részbe kivétel nélkül „vicces” sorozatok kerültek, például két remek sitcom, de azért itt van a humoráról híres Nancy ül a fűben/Spangli és a Chuck is. Nyilván nem maradhatott ki a 18-49-es nézettség nagyágyúja, a The Big Bang Theory, ahogy a Friends helyére öt éve berendezkedett, egyedülállóan koncepciózus szituációs komédia, a How I Met Your Mother sem, és a tavalyi szezonban debütáló sorozatok közül a Community is befért, ha már az idei év egyik legnagyobb meglepetése volt. Nézzük részletesebben, hogy mire számíthatunk az eddigiek alapján:

Chuck S4
(kezdés: szeptember 20.)
Tulajdonképpen a Chuck semmi mást nem csinált, csak megfelelően átlagosnak tűnő környezetbe helyezte a film-, és sorozatvilágból már ismert „balfék főhős”, „csinos titkos ügynök”, „morcos titkos ügynök”, „még balfékebb sidekick” sablonokat, így aztán a szupermarket-központú kémtörténetet a hétköznapi problémák és James Bond filmekbe illő bűnesetek állandó kontrasztja simán elviszi a hátán. Persze ehhez kell a remek írói munka is, hiszen a hangsúlyos fő eseménylánc, és az ügyesen csavart szerelmi szálak azok, amelyek leültetik a nézőket – és persze a színészek. Az egy dolog, hogy Adam Baldwin így már legalább második lehet a Baldwin-rangsorban, de Yvonne Strahovski és Zachary Levi beválogatása is kiváló castingnak bizonyult, nem is beszélve a mellékszereplőkről (Chevy Chase, Scott Bakula (!!!)). Sajnos a harmadik évad a remek kezdés ellenére kicsit megbotlott azok után, hogy több részes lett, mint amennyire tervezték, és az újabb mellékszereplőknek sincs terük úgy, hogy a régiek közül senkit se vettek ki, de végül sikerült egy olyan merész cliffhangert összehozniuk, ami alapján nem tudom nem várni a negyedik felvonást. Mi ennyire várjuk: 8/10.

Agymenők S4
(kezdés: szeptember 23.)
Negyedik évadjához érkezik a legkockább amerikai (ez a jelző nem véletlen) sorozat, a két elméleti fizikusról, egy csillagászról, és egy mérnökről, valamint az ő tökéletes ellentétüknek bizonyuló lakótársukról szóló sitcom, és nem véletlenül ez a legnépszerűbb sorozat a 18-49 év közöttieknél. Három évadnyi folyamatos popkulturális utalás, minden részből legalább 1-2 idézhető sor, hasfalszaggató röhögések, nagyon ügyesen mozgatott mellékszereplők, szóval szinte tökéletes az egész. Bár a sorozat aduásza a kockaság definíciójaként is aposztrofálható Sheldon (Jim Parsons zseniális alakítása), a másik két humorforrás is olykor egyenrangúnak bizonyul, ráadásul ők elsősorban a politikailag inkorrekt poénokat hozzák. Penny-t gondolom elég látni, és nem kell különösebben méltatnom, Leonard meg ugye az egész mozgatórugója, a nem annyira flúgos, pont ezért azonosulható főhős, plusz főleg az ő Penny iránti évődése az, ami viszi előre a dolgokat. A harmadik évad itt is gyengébbre sikeredett, az írók több figyelmet szenteltek a romantikus szálnak, de a végén ők is lapot kértek 19-re, és bejött nekik, így a negyedik Sheldon részéről bizonyára ismét frenetikus lesz. Mi ennyire várjuk: 9/10.

Így jártam anyátokkal S6
(kezdés: szeptember 20.)
A Friends-áthallásai – pedig legalább annyi Scrubs is van ám benne – miatt gyakran kritizált sorozat nem kis durranás volt, mikor elkezdődött: addig a mindennapok tévénézője nem találkozhatott ilyen erős koncepcióval, visszatérő elemekkel és hangsúlyos narratívával, valamint több évadon keresztülívelő, sorozatindító problémával bíró sitcommal. Az már csak hab a tortán, hogy sikerült olyan jól működő karaktereket megírniuk (főleg ugye Barney-ét, aki jelenleg a legnépszerűbb sorozatikon), hogy pofátlanul tudják nyújtani a címbéli történetet, és bár minden évadban megmutatnak 1-2 nyomot, de az „anyával” még sosem találkozhattunk. De annyira nem is volt ez érdekes az első két-három évadban, amíg Ted szerelmi ügyei, Marshall és Lily gondjai, valamint Barney hihetetlen kalandjai teljesen beszippantották a nézőt, viszont onnantól egyre érezhetőbbé vált, hogy ezekből a karakterekből sokkal többet nem lehet kihozni. Ugyan most berángatják a családi vígjátékok egyik kedvenc témáját, de kétlem, hogy ez sokat dobna a ripacskodó ötödik évad színvonalán – amíg volt Stella, addig legalább Ted része érdekes volt, de amikor képesek voltak ellőni a Suit Songot, nagyon nehezen vettem rá magam a folytatásra. Szerencsére a végén behozták az egyik kedvenc visszatérő momentumot, de ettől függetlenül ennek már nem hiszem, hogy meglesz az a bája, az a fajta azonosulhatósága, mint régen. Mi ennyire várjuk: 6/10.

Nancy ül a fűben/Spangli S6
(kezdés: augusztus 16.)
Ugye az első részben azt írtam a Dexterrel kapcsolatban, hogy merész, de nagyszerű lépés volt az antifőhős dolog, nos legalább ennyire bátornak a Nancy’ is mondható, elvégre egy legtöbb helyen illegális, de azért pár évtizede az egyik legfontosabb társadalmi kérdéskörnek bizonyuló témát állítottak a középpontba, ráadásul az egészet berakták a Született feleségek kertvárosi környezetébe. A sorozat sikeréhez a legfőbb kellék maga a felütés volt, az átlagemberek füvezése (hogy is mondta az Akkezdet'? nem végzed bilincsben, hiszen soha meg nem tudják / mi az okosság / mert a pesti lakosság / nagy része tép / ha tudnád, hányan, befosnál), valamint az az "abszurd" ötlet, hogy egy családanya irányítja a dealerhálózatot, így voltak személyes és bűnügyi gondok is dögivel, no meg agyement szereplők (és az is remek ötlet volt, hogy a főcímet mindig más zenekar/előadó játszotta el). Az első két-három évadban még valóban életszerű problémák merültek fel, és ott volt a halott férj testvére, Andy, aki ha kellett, vitte a hátán a sztorit és a poénokat is (persze ő még mindig van, de voltak mélypontjai). Aztán valahogy kezdett elborulni az egész, majd az ötödik évad az ígéretes kezdés után egyszerűen pocsék volt, de komolyan, csupán azért szenvedtem végig, mert amúgy a sorozat elejéhez személyes élmények kötnek. Olyan volt az egész, mintha lenne egy csomó érdekes kisebb szálad, szereplőd, és egy nagy, ami viszont unalmas, érdektelen, idegesítő, de nem mernél cserélni az arányokon. Ennek ellenére mégsem mondok le a sorozatról, hiszen a hatodik évad látszólag reboot szereppel fog bírni, és a kezdés is egész jó volt, picit megint úgy éreztem, mint mikor 2007 nyarán folyton a letorrentezett két évadot néztük. Mi ennyire vártuk: 3/10, de mostantól ennyire várjuk: 7/10.

Community S2
(kezdés: szeptember 23.)
Valamennyire ennek a sorozatnak még zenei vonatkozása van, elvégre Jakab Zoli, a Bridge to Solace énekesének ajánlása volt az, ami rávett a számomra addig ismeretlen sorozat elkezdésére, és sokat elmond a dologról, hogy az utolsó két epizód sugárzása alatt bepótoltam az egész addigi évadot. Az alaphelyzet egyszerű: egy roppantul ügyvédszerű ügyvédről kiderül, hogy a diplomája kamu, így kénytelen beiratkozni a népfőiskola amcsi megfelelőjébe, ahova mindennek mondható, csak átlagosnak nem. Van bukott focisztár, zseniálisan hülye nyugdíjas (Chevy Chase sosem volt ilyen jó!), bigott keresztény családanya, filmmániás arab srác, és egy igazi romlott, önző főhős, – ezek alapján bizonyára ti is kitaláltátok, hogy semmilyen korrektség nem lesz itt, csak zseniális poénok és utalások (és kiemelném: ez nem sitcom!). Eleinte azt hittem, hogy főleg a dialógusok fognak ütni (hihetetlenül tetszett például az az epizód, amelynek egyik része a filmnézés közbeni vicces beszólogatásra fókuszált, de a kötekedés-oktatás is király volt), de mikor gengszter-, majd zombifilm hommage-ra került sor, kezdtem rájönni, hogy a Community az évad legjobbja. És bizony, így is lett, még a többrészes szerelmi szálat is ügyesen megcsavarták a végére, az idei szezon leginkább várt folytatásává téve a második évadot. Mi ennyire várjuk: 10/10.