2008. április 11.
Ha Izland kerül szóba egy beszélgetés keretein belül, egy laikus halandó számára – aki valamilyen érthetetlen okból még Björköt sem szívleli – valószínűleg két asszociáció jelenthet biztos eligazodást, csak a miheztartás végett. Az egyik a 2000-es keltezésű kultuszfilm 101 Reykjavík, amely a focira igyekszik kivetíteni Izland kétpólusú valóságát-, valamint megismerkedetetni a nézőket az ottani életstílusok sokszínűségével. A másik pedig a Sigur Rós nevet viselő zenekar, akik az érzelmi skálán kívánják éreztetni gyermeteg rácsodálkozással és mindenki kedvenc Amelie-jével egyenértékű bájjal azt, hogy az életnek bezony van szebb oldala is, amit illik megbecsülni.
És hála a 15. Titanic Filmfesztivál szervezőinek, ha képletesen is, de egy kiadós másfél óra erejéig hazánkba látogat az Ágætis byrjunt jegyző kooperáció.
A Heima nem egy szokványos koncertfilm, hanem jóval több annál: az „Otthon” címre keresztelt, DVD formátumban egész estét betöltő programmá dagasztott kiadvány mozis verziója úgy mutatja be Izland legjellegzetesebb helyeit és sztereotípia-szintű gleccsereit-, hegyvonulatait-, valamint földtörténeti képződményeit, miközben a zenekar tagjainak ha kedvük van, aranyos akcentussal ellensúlyozott angol nyelven beszámolnak a 2006-os izlandi turné minden állomásáról, tapasztalataikról, életükről és a szóban forgó dalok-dallamok születésének hátteréről. Az igen jó minőségben rögzített koncertfelvételek alapján konstatálhatjuk, hogy az Isten háta mögötti közönség apraja-nagyja családi programként(!) éli meg a Sigur Rós koncertjeit – legyen az akár egy hegyoldalban a szabad ég alatt, egy romos házikóban a semmi közepén, vagy Reykjavík legnagyobb nyári fesztiváljának nagyszínpadán -, arról nem is beszélve, hogy a helybeliek közül ellátogatók mind-mind büszkék nemzetük első számú zenei exportcikkére (példának okáért a turnényitó koncerten megjelenik a helyi rézfúvós nagyzenekar, a Horny Brasstards-, egy másik városban pedig a helyi kórus vezetője, Steindór Andersen lép fel a srácokkal, akivel korábban EP-t is rögzítettek).
A zenekar összes tagja (akik végig jó kedélyállapotot sugallnak, és végtelen szimpátiát ébresztenek a nézőben már az első mondatok során is) készségesen áll a riporter rendelkezésére, hiszen az unalmas és sematikus sztorizgatások helyett sokkal nagyobb hangsúly kerül a hazaszeretetre, egymás tiszteletére, valamint arra, hogy mekkora szerepet is játszik a zenekar működésében az impressziók örömittas közlése – ettől függetlenül a Heima egyensúlyát tekintve 35% koncertfelvételt; 45% természeti felvételt; és 20% beszélgetést tartalmaz. A fentebb említett őszinteséggel szembesülhetünk egy iskola előadótermében felvett próbán-, valamint a tavaly megjelent Hvarf/Heim felvételeinek formájában is. Elég csak nézni a tagok metakommunikációs tevékenységét; mindenki meggyőződhet arról, hogy ami megjelenik egy Sigur Rós feliratú CD tartalmaként, az mind zsigeri véráramból jön, végtelen őszinteség és odaadás árán. És ha már a feliratoknál tartunk, mindenképp szót kell ejtenünk a fejezeteket egymástól elkülönítő képecskékre, ami a banda főhadiszállásán íródik. Szó szerint erről van szó, hiszen a bookletekért, valamint a feliratokért felelős „művészeti osztag” íróasztala felől figyelhetjük; míg a szemünk előtt két kéz írja egy lapra a turnéállomás nevét, addig fél méterrel arrébb valaki éppen a zenekaros pólókat készíti – azt hiszem, hasonlóra eddig nem nagyon volt precedens.
Mint azt korábban említettem, a koncertfelvételek mellett számos filmes bevágás is szerephez jut – Dean DeBlois (Mulán, Lilo & Stich) dinamikus vágásai, mesteri kompozíciói, valamint néhol groteszkbe forduló-, manipulált víziói tökéletesen illeszkednek a ‘Rós zeneiségéhez, ezáltal is növelve az érzékekre ható, mindent bekebelező katartikus hatást. Nehéz feladat lehetett ez, hiszen aki a hangok nyelvén képes ekkora érzelmi befolyást gyakorolni hallgatói számára, annak vizuálisan is világi erőket kell megmozgatnia, de Dean elképzelései révén a Heima egy laikus számára tökéletesnek bizonyulhat az ismerkedéshez: elég csak arra a jelenetre gondolni, mikor a basszer Georg Hólm meséli a halászati katasztrófa történetét (s erre kerül egy visszautalás is régebbi felvételek-, valamint helyszíni videók alapán), vagy mikor Jón Þór Birgisson beszámol a nagy húsvacsoráról, a Þorrablótról, amely címe egy itt felcsendülő dal is viseli. A nem lineáris, hanem tér-idő kontinuumot kitágító, vissza-visszautaló filmszerkezet félelmetes szintézisben áll a hanganyaggal, melynek csúcspontját egyértelműen a záró, rejkjavíki Untitled#3 kitörése jelenti – a dal végén ismét lepereg a nézők előtt azon információhalmaz, mely a Heima gyökeréül szolgál. Az itt felszabaduló energiatöbbleten pedig csak emel az egyéni vetítéstechnika, mellyel már a film legelején megismerkedhetünk – ám talán jobb is, ha itt abbahagyom, hiszen szeretnék némi meglepetést meghagyni Neked is.
A Sigur Rós a világ egyik-, ha nem a legszebb zenéjét játszó zenekara, akik abban az előnyben részesülnek a többi, aktívan önmegvalósító/önkifejező/alkotó bandával szemben, hogy az igazi Otthonuk nem útlevelekben és fotókban bújik meg, hanem dalaik minden egyes melódiafoszlányában egy szeletnyi Izland foglal helyet. És pont ezért szeretjük a Sigur Rós zsenialitását, emberközeliségét.
