2011. július 2.
Érdekes és izgalmas témakör, hogy az amerikai álmot, mint olyat, a mi generációnk már csak utópisztikus vágyálomként ismerhette meg épp annak lerombolása által. Némiképp ezért is hálás feladat, hogy meglévő képzettársításainkat – melyek többségét éppen az irodalomból nyertük – ennyi évtized után is át tudjuk értékelni az olyan hálás kiadások jóvoltából, mint a Kezdők, amely nemcsak Raymond Carver meglévő hazai recepciójának szolgáltat igazságot a Gordon Lish által sajtó alá rendezett, és ezáltal filológiailag romlott változatok elhagyásán keresztül, hanem a teljes valójukban megismert novellák felteszik azt a kérdést is, hogy hogyan lehet szeretetteljesen nyilatkozni egy olyan prózaíróról, aki tömörségét Hemingwaytől, lényegi kisugárzását Csehovtól, kérlelhetetlen, delíriumban mártózó világundorát pedig Cowley-től örökölte.
Ugyanis ha szigorúak vagyunk önmagunkhoz, talán Carverről mondhatjuk el azt, hogy ő az utolsó olyan amerikai prózaíró, aki igazán keserű szenvedéllyel siratja az amerikai álmot, bár nála már ez is mást jelent, hiszen az egyes novellák érzelmi alapja – amiből tizenhét sorakozik fel a kötetben – a helykeresésben, a kisiklott életutak végső önsanyargatásában, valamint a szenvedély- és kényszerbetegségek kiszolgáltatottságában oldódik fel. A diskurzusokat a szükség szüli, és nem a tényleges indíttatás: mindig van egy, a jellemen kívüli ok, ami meghatározza az adott szituációt, és néha úgy tűnik, mintha csak azért lennének bevonva a cselekménybe az érintkezés és kapcsolattartás konvenciózus aktusai, hogy a kiüresedett karakterek ezzel is emberibbnek érezhessék magukat. Ezért is találó a Kezdők, mint cím, hiszen általánosságban a novellák azonos narratív sémára épülnek: a múltból két ember úgy tekint vissza egy találkozásra, hogy ott felidéződik egy olyan momentum, ami döntő minőségben befolyásolja a további beszélgetést, és annak következménye úgy töri meg az eseményeket, hogy az lehetőséget biztosítson valami új kezdetére. Ez az időbeli elhelyezés nem csupán a filmszerű beállításban jelenik meg, hanem az egyes novellák pontszerű kiterjedésében is, hiszen hiába érzékeljük a nyelvileg gondosan kifejezett időkeretet, mégsem jelenthető ki egyértelműen – épp a direkt vágásként érvényesülő befejezések miatt -, hogy ez kiteljesedne a cselekményben is. Ennek tükrében az egyes novellák végkifejlete sem egyértelműen pozitív vagy negatív: a befogadás minősége és megítélése az olvasóra van bízva a tömörség jegyében, és épp ezért célszerű nem regényként olvasni a Kezdők történeteit, hanem alkalmanként le-levéve a polcról, ugyanis a kiábrándult és üres hangulat csiszolatlan, nyers durvasága könnyen elidegenítheti az embert. Még úgy is, hogy a szerelem hamis illúzióját, és úgy általában az emberi kapcsolatok feleslegességét érzékeltető írásokban a teljesen háttérbe szorult, megsavanyodott és tudattalan lélek olykor alkalmi feloldozást nyer a legelemibb közvetlenségből: ezért is megrázó a Távolság záró táncjelenete, vagy a Miért nem táncoltok? zárása. És ha már ez szóba került, valahol az étkezések és a tánc az, ami igazán képes felszabadítani és élővé tenni az egyes szereplőket, és ez a fellélegzés nemcsak nekik, hanem az olvasónak is reményt ad. Még ha az néha hamis is.
Barabás András kiváló fordítói munkája gördülékeny és maradéktalan, a kiadás pedig kellőképp esztétikus és egységes ahhoz, hogy hamarosan minden érdeklődő polcára felkerülhessen a háromkötetes prózai életmű, amelynek második darabját Carver első kötete, az 1976-os Will You Please Be Quiet, Please? (Befognád, ha szépen kérlek?) szolgáltatja. Nyilván nem mindenki fog új kedvencet avatni ezekben a sötét és látszólag reménytelen történetekben, de Carver novellái tökéletesek arra, hogy átértékeljék az amerikai álom lerombolásával kapcsolatos, meglévő olvasmányélményeinket, és talán zenei ismereteinket is új szempontból közelíthetjük meg, hiszen a Woven Hand kesergése, valamint a kisfilmmel megtoldott Mike Kinsella-projekt, az Owen sem lenne teljes Carver nélkül:
