MR 73

Bő 50 évvel a film noir aranykora után, mikor már a legnagyobb mesterek (Hitchcock, Wilder) mind a túlvilági díszletek közt ténykednek, kijön egy film, ami annak ellenére, hogy a műfaj klasszikusaihoz csak laza szálakkal kötődik (ún. neo-noir), olyan színvonalon teljesít, ami voltaképp azok fölé emeli. Bár az ilyesfajta összehasonlítás igen cinknek tűnhet az eltelt fél évszázad miatt, ám a műfaj sajátossága miatt simán lehetséges.

Hasonló dolog történt a westerneknél is, hisz a Nincs bocsánat, vagy az Ajánlat sok tekintetben megverték a korábban megközelíthetetlennek hitt Leone-filmeket, plusz emellé még a zsánert is életben tartották. Hasonló hullám egyik igencsak prominens, és már most látni, hogy elfeledett tagja a MR 73, mely ha történetével nem is, de hangulatával (mely a film noirok tekintetében sokkal meghatározóbb) nem csak a régi klasszikusokat készteti főhajtásra, de bizony a neo-noirok csúcsdarabjait (Szigorúan bizalmas, A halál keresztútján, Az ember aki ott se volt) is.
A történet nem bonyolult, így akár azt is mondhatnánk, hogy ilyen szempontból a régebbi alkotásokat idézi: miután a magándetektíveknek nem sok helyük van egy aktualizált filmben, így a főhős a zsarufilmeknél oly szokványos kiégett ötvenes. Két szálat is egyből elindít a film: nyomozás egy sorozatgyilkos után, valamint Justine története. A lány szüleit jó húsz éve brutálisan megölte egy fazon, és most engedik ki. Pár flashback, és láthatjuk is a nyilvánvaló párhuzamot hőseink közt: két megtört ember, akiknek életére egy múltbéli tragédia nyomja rá a bélyegét, és akik minden segítséget elutasítanak.

Ez alapján a film egy ügyes, Inarritu-áthallásos sorsdráma is lehetne, ám pont eléggé sekélyes ahhoz, hogy rendkívül sötét és pesszimista dráma helyett egy erősen drámai, neo-noir beütésű zsarufilm legyen. De csak szépen sorjában:
A kezdés pontosan olyan, amilyet a rendezőtől elvártam – amolyan tökéletes "sample" a filmhez, hiszen akinek az első pár perc elnyeri a tetszését, annak a film is tetszeni fog, ellenben aki már akkor azt mondja, hogy ez micsoda hülyeség, az valószínűleg a fantasztikus operatőri munka miatt sem szenvedi végig.

Őszintén szólva ez az a pont, amelytől nem túl illendő, azontúl értelmetlen dolog a történetet tovább boncolni, elvégre a szétcsúszott zsaru, és a helyét a világban nem találó lány története sokkalta jobban működik a vásznon, mintsem hogy én azt le tudnám írni. Ugyanis két olyan dolog van a rendező segítségére, amelyeket látni kell:

Az első Franciaország jelenlegi legjobb színésze, Daniel Auteuil, aki csupán jelenlétével, apró rezdüléseivel, és tekintetével el tudja látni ezt a 2D-s karaktert plusz egy dimenzióval, megalkotva a "kiégett zsaru" karakter nonpluszultra megformálását. Sokadik ötcsillagos alakítása már ez, tessék meglesni a Cachét, vagy a Lány a hídont.
A másik pedig a fényképezés, mely azt a hihetetlen bravúrt hajtja végre, hogy megszorongatja az év legjobban kinéző film címéért a témájából fakadóan előnyösebb helyzetből induló A Zuhanást. Ilyen hatásos, és elképesztően hangulatos látványvilágot talán ha ötször-hatszor láttam az utóbbi 10 évben.

Olivier Marchal immár másodszor csinálja meg azt, hogy mesterien vegyíti a franciák szívéhez oly közel álló zsarufilm zsánert ezzel a neo-noir hangulattal, és ráadásul most más aránnyal éri el ugyanazt a színvonalat. És bár filmjének vannak hibái, de ezek egyrészt igen aprók, másrészt simán feledteti őket a film utolsó jelenete (vagy tetszőlegesen bármelyik). Nem, nem egy hatásos csavar mossa ki a kritikus nézők elégedetlenkedését, hanem egy olyan jelenetfüzér, melyet én erősebbnek érzek a Keresztapa hasonló megoldásánál is.

Igazából a MR 73-at nem lehet úgy párba állítani egy másik filmmel, mint lehetett azt tenni a 36 és a Szemtől szemben kapcsán – talán a Hetedikhez hasonlítana leginkább, ha ott a főszereplőkre és a gyilkosságokra fordított figyelem arányát megcserélnénk. Ez az összehasonlítás pedig azért igencsak kötelezővé teszi a film megnézését.

Öt csillag.