2011. december 25.
Akciófilmek. Egy műfaj, ami virágkorát élte a '80-as és a '90-es években is, ám egyre kevésbé tűnik kifizetődőnek a producerek számára Hollywoodban az, hogy egy filmben több millió dollárt puffogtassanak el a karakterek. Ez egy teljesen logikus döntés, ahogy az is, hogy akciót inkább olyan adaptációkban kapunk, amelyeknek alapjáraton van egy biztos nézőközönsége (vagy épp az az aktuális trend, lásd: ALIENS), más kérdés viszont, hogy ez egy picit se vigasztalja a zsáner kedvelőit. Szerencsére azért a legnagyobb franchise-ok is meg tudják lepni az embert, illetve bármikor érkezhet egy-egy meglepő önálló film is (pl. The Town), de jelen összeállításból is kitűnik, hogy aki Amerika felől várja a jó akciófilmeket, annak az arcán maximum félmosoly lehet.
Mission Impossible – Fantom protokoll
R: Brad Bird
F: Tom Cruise
8.5/10
A puskaporos kémfilmek zsánerének rajongói sajnos kicsit el vanna hanyagolva az utóbbi években, hiszen a Bourne trilógia befejeződött, a Bond-széria folytatása még odébb van, és a Quantum of Solace is méretes csalódás lett, de úgy tűnik, hogy pont az a Mission Impossible fogja megmenteni a 2011-es év képregény-, és idegenmentes akciófilmjeit, amit a második résznél mindenki temetett: Brian De Palma kultikus filmjének második felvonása John Woo kezei közé került, ám a hongkongi akciópápa kevésszer nyúlt olyan ügyetlenül és nevetségesen egy témához, mint a 2000-es film esetében. Akár a borzasztó szerpentines üldözésre, akár a bunkerben lassítva repkedő fehér galambokra (vagy a borzalmas Limp Bizkit és Metallica aláfestésre) gondol az ember, szinte biztos, hogy nem akarja látni a folytatást, pedig J.J. Abrams személyében értő gyámra talált a sorozat. Akkor és ott kereknek is találhattuk volna a trilógiát, de a hollywoodi bábmesterek úgy döntöttek, hogy ebben a tőgyben még van tej, és ráállították Brad Birdöt a franchise-ra: igen, azt a kétszeres Oscar-díjas rendezőt, aki az Iron Giant, az Incredibles, vagy a Ratatouille munkálatait vezényelte a Pixarnál. A végeredmény pedig olyan lett, mint amilyet egy intelligens, összetett gondolkodású embertől várna az ember, a Ghost Protocol ugyanis a sorozat eddigi legátgondoltabb, legizgalmasabb és leglátványosabb darabja, amelyben ott vannak az elképesztő jelenetek, a Bond-filmeket alázó high-tech kütyük, a „küldetés” izgalmai, a szereplők pedig kliséik ellenére is működnek, Tom Cruise meg persze ismét magabiztosan hozza a kizökkenthetetlen, mindig újabb megoldást találó szuperügyönököt. Nagyon popcornfilm, de van benne annyi kreativitás és realitás (dolgok nem működnek, tervek bedőlnek, ugrások pontatlanok, emberek kiakadnak Hunt egy-egy irreális ötlete után), hogy az ember toleráns maradjon a teljesen agyament jelenetekkel szemben is, ezzel pedig decemberben teljesen lazán hozza el az év akciófilmje címet.
Féktelen harag
R: Patrick Lussier
F: Nicolas Cage
7/10
Nicolas Cage volt valaha A-kategóriás színész. Bár ezt valószínűleg a nálunk néhány évvel fiatalabb generáció már nehezen fogja megemészteni, de mi azért még különösebb utánolvasás nélkül is megéltük azt a jópár filmet, amelyek a színész legjobb oldalát mutatták: a Raising Arizona, a Leaving Las Vegas, az Adaptation és a The Weather Man kiváló darabok Cage remek játékával. Ennek ellenére a ’90-es évek második felében ő mégis úgy döntött, hogy akciósztár lesz, és ezzel nem is volt semmi gond, amíg olyan filmekre írt alá, mint a The Rock, a Con Air vagy a Face/Off. Aztán a 2000-es évek szelével jöttek szépen a mellényúlások, és a Snake Eyes, a Gone in Sixty Seconds meg a Windtalkers főszerepei csak kisebb botlásnak tűntek az olyan katasztrófákhoz képest, mint a legendásan szar Wicker Man, a Ghost Rider vagy a Bangkok Dangerous. Bár azért tud ő villantani, ha kell, de a Drive Angry kicsit a Ghost Ridert idéző felállása nem ígért sok jót, amire a vásári 3D bejelentése még rá is tett egy lapáttal, ám úgy tűnik, hogy pont ennyi baromságot kell egy filmbe belepakolni ahhoz, hogy az átlendüljön minőségi holtpontján, és gátlástalan B-filmes szórakozássá váljon. Ugyan filmes eszközeiben a film nem sokban tiszteleg a grindhouse filmművészet előtt, de története minden trash-rajongó szívéhez utat talál, túlzásba vitt jelenetei szándékossága pedig egy idő után talán még a legbutább filmzabálóknak is leesik. Itt tényleg van minden: sátánizmus, nevetséges akciók, jól fésült ördögszolga, lóerők, egy hatalmas mordály és egy csaj, aki jobban néz ki a motorháztető felett, mint Megan Fox. Agyatlan szórakozás jól tálalva, avagy direkt B-filmet csinálni azért jóval elfogadhatóbb, mint az, mikor véletlenül lesz valami az.
Halálos Iramban: Ötödik Sebesség
R: Justin Lin
F: Vin Diesel
7.5/10
Összefoglalom: van benne egy jelenet, amiben Vin Diesel és a Szikla perceken át veri egymást péppé. Igen, az ötödik részre mindent bevetettek a készítők, és sikerült is csípőből felülmúlniuk eddigi nem túl magas színvonalukat, ehhez pedig úgy tűnik, hogy semmi más nem kellett, mint egy költözés Brazíliába, egy minden eddiginél keményebb ex-pankrátor, egy „best of” stáb és egy Ocean’s Eleven-szerű forgatókönyv. Ez így mind szép és jó, de ilyen receptből még Pindúr Pandúrok se születnének, az X vegyszer pedig jelen esetben valószínűleg a filmtörténelem eddigi legelszáltabb autós üldözése, ami nem csak a komplett középiskolai fizika oktatást csúfolja meg, de kvázi mindent, ami kamera előtt autókkal történt, legyen az Matrix, vagy épp The Island (nyilván nincs most értelme a Bullittról vagy a Roninról beszélni). Mondanám, de nem lenne teljesen igaz, hogy a film sokkal mutat túl az autós jelenetein, viszont azért sikerült viszonylag épkézláb jelenetekkel feltölteni a benzinszüneteket, és még a teljesen érdektelen sidekickek interakciói is elviselhetőek a következő üldözésig – ha meg Rock van a képernyőn, akkor az ember úgyis elvan az edzésprogramja sürgős felszorzásával. Amikor a második részt szenvedte végig az ember, nem gondolta volna, hogy valaha még élvezni fogja a franchise valamelyik darabját, de a Fast Five még a teljesen korrekt első részt is trompfolni tudja. A hatodik rész mondjuk kezdődhetne azzal, hogy Tyrese meg a főszereplő Bambi belehajtanak egy szakadékba, amit Diesel és Rock másfélórás tesztoszteron-olimpiája követne Jason Statham cameóval. Kasszasiker lenne.
A mestergyilkos
R: Simon West
F: Jason Statham
4/10
Jason Statham utálóival sajnos kénytelen vagyok közölni, hogy gyűlöletük tárgya már egy ideje hivatalosan is a generációnk elsőszámú akciósztárja lett, és bár önmagában a neve nem tud eladni egy filmet, de néhány kivételtől eltekintve garancia az agyatlan mulattatásra: a Crank két része lazán ott van az előző évtized legjobb adrenalinpumpái (haha!) közt, az Expendables legtöbb emlékezetes jelenetében (mikor Sly-jal ketten osztják a pengét, vagy mikor elmegy kosarazni egyet) is ott fénylik kopasz fejbúbja, a Szállító az újranézésre nem, szórakoztatásra viszont annál alkalmasabb trilógiáját is ő vitte a hátán, főszerepelt a Death Race-ben, és még egy olyan pocsék filmet is idézhetővé tudott tenni, mint a Blitz. A Mechanic-ot később kb. úgy fogjuk emlegetni, mint a Transporter-filmeket, azaz tudjuk róla, hogy benne volt Statham, meg hogy seggbe rúgta Gipsz Jakabot, de a film többi része pont úgy merül feledésbe, mint a Bronson-féle eredeti. Pedig az angol Bruce Willis (bitch please, az Ben Kingsley?) itt kevésbé játszik izomagyat, mint máskor, a film inkább az ötletes gyilkolásra és a balesetnek álcázásra akar rámenni, de sajnos ehhez nagyon kevés puskapor volt az írók fejében, és a valóban kreatív melók helyet a kilométerekről látható fordulatra fűzték fel a filmet – mondanom sem kell, hogy ehhez Ben Foster teljesen felesleges volt. A végeredmény egy olyan film, ami sem túl sok izgalmat, sem túl látványos akciókat nem ígér, de jellegtelensége ellenére is megér egy patront, mert még így sem sikerült rosszul – ellentétben néhány nagyobb, idei akcióthrillerrel.
