2011. december 4.
Szegény filmkritikák nagyon elhanyagolódtak az idei év során, és ezt az űrt kívánja betölteni új rovatunk, a Montázs, melyben félig tematikusan, félig szabadon, félig kritizálva, félig ajánlva írunk majd az idei év figyelmet érdemlő darabjairól minden decemberi vasárnapon. Bár az ebben a cikkben lévő filmek közt elsőre nem tűnik fel túl sok párhuzam, az elmondható, hogy látszólagos zsáneréből mindegyik egy vagy két sajátos csavarral szabadul ki, és igazából egyik se olyan, mint amilyenre a poszterek és az előzetes alapján számítani lehetett. Aki lejjebb görget, az láthatja, hogy előzeteseket nem illesztettünk be, mivel reméljük, hogy önmagában a minikritikák is elég ösztönző erővel bírnak, és ezek ráadásul még a film felét se lövik le (meg úgy általában nélkülözik a spoilereket).
Drive – Gázt!
R: Nicolas Winding Refn
F: Ryan Gosling
10/10
A film, ami 2011-ben megmentette a coolt. Így fogunk évek múltán megemlékezni a Drive-ról, és ebben ugyanúgy nem lesz fikarcnyi túlzás sem, mint ahogy abban sem, mikor majd kijelentjük január elején, hogy ez volt az év filmje. Ez a 100 perc megoszt szinte minden jelenetével, és hiába „autós film”, hiába van benne a Reklámőrültek kebelcsodája, sosem lesz olyan baráti társaság, ahol mindenki ugyanúgy vélekedik majd róla – ennek ellenére azért tessék szépen elhinni, hogy ilyen filmek a szökőévek gyakoriságával jelennek meg. Látszólag az történt, hogy egy őrült dán (Bronson, Valhalla, Pusher-trilógia) valahogy rendezői széket kapott egy zsánerfilm forgatásán, és mindössze egy csöndes szépfiúval és egy klisés történettel lemészárolta a teljes szakmát, pedig ennél sokkal aljasabb és komplexebb fickó Nicolas Winding Refn. Behúzza szépen a csőbe a nézőt a Transporter-filmeket porig alázó, Bullitt-szintű nyitójelenettel, aztán pedig tűzbe vágja a szabálykönyvet: jöhet a divatjamúlt francia electróval pimpelt 80’s injekció, a végletekig lecsupaszított romantikázás, a coolpedált tövig taposó főhős, az év jelenete, és az ember egyszerre rendkívül bizonytalan azt illetően, hogy mit is lát, és rendkívül biztos abban, hogy ezentúl ki akar majd lenni a zuhany alatt. Ryan Goslingnak egy Terminátort kell ahhoz játszania, hogy szexszimbólum legyen belőle, Albert Brooks hatvan fölött hozza karrierje legjobbját, a soundtrack támadhatatlan, a film pedig olyan, amilyenek a legjobbak: az élményről lehet beszélni, de a műről nem. Persze meg lehet próbálkozni a körülírással, de a „nyolcvanas évekből importált, legfeszültebb pillanataiban is skatulya-elegáns, vérfoltos, hősromantikus és benzinszagú, szexmentes szexfilm” sokadik visszaolvasásra sem tudja visszaadni mindazt az egységbe költött sokszínűséget, ami igazából egyszerűen csak 2011. legjobb mozija.
Az igazság ára
R: Brad Furman
F: Matthew McConaughey
7/10
Bár sokan a Dazed & Confusedot jelölik meg rakétaindítóként, Matthew McConaughey karrierje 1996-ban indult meg igazán felfelé, mikor is az itthon is meglehetősen ismert A Time to Kill (Ha ölni kell) c. filmben egy fiatal, laza ügyvédet játszott, akinek Mississippi fajgyűlölő világában kellett megtalálnia az igazságot. Azóta tizenöt év telt el, és McConaughey csupán egyszer került közel csúcsteljesítményéhez, ez pedig az Amistad volt egy évvel később, mikor is szintén ügyvédet játszott. Talán számára is evidens volt, de az ügynöke biztosan tudta, hogy amennyiben nem akarja párfilmes romkomszínészként végezni, úgy le kell tennie valami szakmailag értékelhetőt is, és ez a Lincoln Lawyerrel szinte maradéktalanul sikerült is – és persze megint ügyvédet játszik. A történetet felesleges ecsetelni, John Grisham álmában ír ilyeneket, de maga a szerep és a színész tagadhatatlan sármja (mintha Don Draper iskoláját járta volna ki egy tipikus sztárügyvéd) könnyedén eladják az amúgy sem épp ólomsúlyú filmet. Természetesen néhol a nagy dumák és a Lincoln búgása elhalkulnak, és ilyenkor csúnyán szembeötlik, hogy a váratlan fordulatok nem képezik a történet eszköztárát (kiemelendő a rendkívül vérszegény végjáték), ám ha a szokatlanul erős hangulat és a tárgyalótermi drámákhoz képest meglepő (és bíróságon kívüli) izgalmak nem is győzik meg az embert, majd jön Mickey Haller, és kidumálja a kezünkből a klisékre célzott puskát. Érdekes fordulat az élet részéről, hogy az utóbbi évek talán legjobb sorozatszínésze, Bryan Cranston ebben is felbukkan (a Drive-ban is játszik), és ebben is meglehetősen aprócska szerepet kap, de a one-man show-t nem véletlenül hívják úgy, ahogy: hiába van a stábban William H. Macy is, amiből Ryan Phillippe nem tud sokat elvenni, ahhoz ő sem tud hozzáadni, ez McConaughey filmje, és remélhetőleg annak a felismerésnek is a filmje, hogy neki tenyérbe kell másznia, nem pedig Sarah Jessica Parker arcába.
Sorsügynökség
R: George Nolfi
F: Matt Damon
8/10
Úgy tűnik, hogy ez tudatalatt nagyrészt egy olyan válogatás lett, ahol romantikus filmek más műfajok bőrébe bújva csalogatják be a jóhiszemű nézőt a moziba: míg a Drive sokaknak azért okozott csalódást, mert egy autós akciófilmet vártak, addig az Adjustment Bureau-tól rengetegen reméltek egy romantikus alapokon nyugvó sci-fit (amiben kulcsszerepet kapott az, hogy a kalapos emberkékről minden műveltebb filmzabálónak a Dark City jut az eszébe), aminek pont a fordítottját kapták. Az emberek életébe beavatkozó titkos társaság, és az apró szerepe ellenére nagyon részletesen kidolgozott szabályrendszer csupán kellékei a karizmatikus politikus és a bohém balett-táncos szerelmi történetének, ami az utóbbi évek egyik legizgalmasabb és legnagyívűbb romantikus filmjét szülte meg. A film viszonylagos kiszámíthatóságáról ügyesen terelik el a néző figyelmét az elegáns fejfedők, egyedül a metafora jelentésének szájbarágása és egy kissé túl naiv pálfordulás az, ami kizökkentheti az embert a végre tinidrámáktól és altesti poénoktól mentes romantikázásból. Ami miatt mégis az év és a Dick-adaptációk legjobbjai közt lehet emlegetni a filmet, az az, ahogyan élvezetes 90 percet tud nyújtani a szerelmesfilmektől irtózóknak is eleven környezetével, finom humorával és a világraszóló szerelem mellett sem elhalványuló kérdéséivel, a „kik?”-kel és a „miért?”-tel. Ha ehhez még hozzáveszük az Emily Blunt és Matt Damon közti kémiát (meg Emily Bluntot úgy magában is), akkor láthatjuk, hogy ez nem csak az idei év talán legjobb randifilmje volt, de optimális esti táplálék a románcallergiás nézők számára is.
Forráskód
R: Duncan Jones
F: Jake Gyllenhaal
8.5/10
Duncan Jones két évvel ezelőtt sikerrel mosta le magáról a „Bowie-gyerek” címkét a Moonnal, ami az utóbbi évek egyik legjobb űrben játszódó darabja lett (bár ehhez Sam Rockwell talán többet tett hozzá, mint Jones), így most már csak az volt a kérdés, hogy egyszeri fellángolás volt-e a brit sci-fi dráma, vagy Jones végleg feliratkozik a filmipar reménységei közé? Az előzetesek alapján a Déja Vu és az Idétlen időkig fura keverédésének tűnő akció sci-fi esetében a trailer megtekintése legalább olyan káros lehet, mint a sztori körvonalazása, de az alapötletéből adódóan nagy fordulatszámon pörgő akciófilm számos olyan meglepetéssel bír, ami nem köthető az eredeti problémához (bomba a vonaton). A Source Code egyik legnagyobb húzása ugyanis az, hogy az utolsó pillanatig izgalmas és kérdéses tud maradni, de közben legalább kétszer műfajt vált, és az ember észre se veszi, de már nem a robbantó személye érdekli, hanem a személyes dráma részletei és a romantika kibontakozása. Duncan Jones-on még érződik, hogy nem tapasztalt rendező, de már önmagában az dicséretre méltó, hogy közönségfilmet tud delegálni az év végi listákra, még akkor is, ha a három fókuszpont egymásba történő átterelése során az egyiket csúnyán el is hanyagolja, ami legalább akkora támadási felület a Statham-közönség számára, mint a Drive hosszú csendjei. Ettől viszont még a felvetődő kérdések és a végkifejlet hatásfoka nem csökken, ami pl. kilométerekkel a Déja Vu elé delegálja az angyali Michelle Monaghant és társait a sci-fi ízű akciódrámák listáján.
