2016. október 28.
Rob Zombie egy igazi polihisztor a maga nemében, nem csak zenéléssel foglalkozik, hanem már régóta filmeket is készít. A White Zombie egykori frontembere megbízható időközönként szállítja horrorjait, a 31 pedig már a hetedik teljes értékű mozija a sorban. Már legelső alkotása, a House of 1000 Corpses is egy nagyon egyedien beteges film volt, viszont a már akkor kirajzolódó sajátos stílusa miatt azóta is a „vagy szereted, vagy gyűlölöd” megítélés jellemzi Rob munkásságát. Annyira egyedi hangulatot tud teremteni, amiről már messziről üvölt, hogy ez bizony egy Zombie-film. Amekkora erénynek tekinthető ez, akkora átok is egyben, ugyanis a 31 a legjobb példa arra, hogy ha időközönként nem változtatsz kicsit a recepten, előbb vagy utóbb a saját kereteid közé szorulsz, pont, mint Rob Zombie.
A 31-t az eddigi legvéresebb, legdurvább Rob Zombie-filmként harangozták be, ám az efféle hype-vadászatot a gyakorlottabb nézők már rendszerint fenntartásokkal kezelik, de természetesen bízva a legjobbakban. Sokan már a Halloween újradolgozásaival sem tudtak mit kezdeni, pedig ha valami, az a két mozi egy igazán üde színfolt volt a manapság rendkívül erőltetett és ötlettelenségbe fulladó horrorkínálatban. Ott valóban megmutatkozott, hogy hogyan is kell egy valóban vérfagyasztó, pattanásig feszült horrort összerakni úgy, hogy az fel is tudjon nőni az alapanyag klasszikusához. Elég csak a Halloween II kórházi jelenetét vennünk és máris tudatosulhat bennünk, Zombie nem egy kontár önjelölt producer-wannabe, hanem igenis van tehetsége a hangulatteremtéshez, a maga alá temető atmoszférák kreálásához. A mai horrorok egyik legnagyobb rákfenéje, hogy mindenki egymásra licitál brutalitásban, megbotránkoztatásban, holott ezen műfaj varázsa sosem igazán ebben rejlett, ezzel Zombie is tisztában van, ám ő eddig mindvégig ügyesen lavírozott a két véglet között, erről árulkodnak három évvel ezelőtti filmje, a Lords of Salem erényei is. Ott tökéletesen prezentálta, hogy a sokkolás mellett a legegyszerűbb fényekkel, kameraállásokkal, egy jókor időzített hangulati átvezetővel, vagy akár egy elsőre oda nem illő dallal mennyire könnyen az ujjai köré tudja csavarni a nézőket.
A gondok ott kezdődnek, amikor rendezőnk ugyanazt a sztorit próbálja meg újra és újra eladni, lényegében ugyanazzal a szereplőgárdával. Oké, nyilván kézenfekvő a feleségének adni a főszerepet, valamint a már jó bevált színészeit sem akarja szélnek ereszteni, érthető hogy nem dolgoznak nagy büdzsével. Elég csak Tarantinót példának venni, ő sem csinálja ezt másképp, csak míg az ő színészei többnyire a felső ligában is mozognak (a kiégett karakterek feltámasztását most ne vegyük ide), és minden filmben el tudják hitetni, hogy ez egy teljesen új szerep – egyáltalán, egy másik sztori –, addig Zombie gárdájának tagjai ugyanazt az egy fazont képesek csak hozni újra és újra. A szerepek nem is kívánnak nagy színészi kvalitásokat esetükben, szó sincs róla, csak itt jött el az a pont, amikor már a könyökünkön jöhet ki a meglepetésektől mentes történetvezetés, és kezd már baromi kevésnek bizonyulni az „egy csoport füves haver eltéved az isten háta mögött Halloweenkor és mindenki meg fog halni” sztori újragondolása kisebb-nagyobb csavarokkal.
Pedig ezúttal is pont ugyanez a történet, a 31 cselekménye szinte a House of 1000 Corpses alternatív verziójának tekinthető, mivel itt is egy kisbusznyi jóbarát találja magát abban a helyzetben, hogy az életük a tét, és egymásra vannak utalva a legbrutálisabb módszerekkel rájuk vadászó őrültek ellen. Annyiban módosult a történetszál, hogy itt egy antik ruhákba bújtatott csoport fogadásokat is köt főhőseink életére, akiknek 12 órájuk van túlélni a különböző groteszk bohócok támadásait egy elhagyatott épületben. Természetesen most sem annyira véresen komoly az egész, Rob filmjeinek mindig sikerült elmosniuk a határokat a trashfilmek és a kerekre csiszolt hollywoodi mozik között, ez ezúttal sincs másképp.
Aki látta már Zombie valamelyik alkotását, az ne is számítson túl nagy meglepetésekre, kb. tudni is fogja előre, mit várhat a 31-tól. Kétségtelenül profin összerakott film, bár a zenéket az eddigiekhez képest most nem sikerült annyira eltalálni. Viszont egyszeri kikapcsolódásnak tökéletesen megteszi, és minden negatívuma ellenére továbbra is hozza azt a minőségi szintet, amit egy Rob Zombie-horrortól elvárhatunk, tehát: brutalitás, hangulat, valamint a happy end teljes eltiprása a köztudatból.
