2011. június 14.
Kép és szöveg, vizualitás és textualitás találkozása, összefonódása már hosszú ideje fontos szegmense a művészetek elméletével, történetével foglalkozó kutatásoknak. E két művészeti ág számtalanszor lépett „kölcsönhatásba”, oda- és visszaható inspirációként termékenyítették meg egymást. Időben visszautazhatnánk e folyamatok történetének felderítésére – újramondva a lényegi megállapítást, miszerint a festészet a „néma költészet”, a költészet pedig a „beszélő festészet” –, de felesleges ennyire eltávolodnunk korunk (populáris) kultúrájától, hiszen elég csak a képregények világára gondolnunk, vagy a félmúlt és a kortárs művészet olyan népszerű alkotóira, mint Hundertwasser vagy El Kazovszkij (és ha már képregény, akkor Lichtenstein), s máris felfedezhetjük eme alkotások „művészetek közötti” vetületét.
Krasznahorkai László író és Max Neumann festő közös kiadványában azonban valamelyest máshogy jelenik meg ez a viszony, mint a fenti példák esetén: nem a képbe, hanem a „kép alá”, a képekhez írott szöveg tipikus esetéről van itt szó. És ugyan az ekphrasisnak, azaz a képleírásnak is hosszúra nyúló szakirodalma van, jelen tárgyunknál ennél is többre kell gondolnunk: Krasznahorkai rövid szövegegységei úgy beszélnek Neumann festményeiről, hogy azokat újabb jelentéssel (jelentésekkel) ruházzák fel, a sorozat darabjainak mélyére látnak, azok lényegét emelik ki, sokszor csak lazán kapcsolódva a képeken ténylegesen megjelenő részletekhez.
De milyen is ez a kötet? Ahogyan az a kísérőszövegből kiderül, Neumann eredetileg egyetlen alkotást készített, amelyen az a „kutya-alak” látható, amely köré jelen könyv is épül, és Krasznahorkai ehhez írt egy hosszúbekezdésnyi szöveget. A német festőt aztán ez késztette a festménysorozat további darabjainak megalkotására, és végül így kerekedett mindebből az ÁllatVanBent teljes anyaga, képestül, szövegestül. Az írások mindegyikét a sodró lendület, és a szerzőre nagyon is jellemző hosszú (olykor fél oldalnyira rúgó) mondatok jellemzik, de korábbi regényei, novellái fényében az már inkább újdonság, hogy mennyire jól és könnyen érthetőek gondolatmenetei, a kötet teljes koncepciója is többé-kevésbé explicit módon nyilvánul meg a sorokban. Ez persze nem negatívum, sőt, Krasznahorkai meglehetős precizitással érzett rá arra, hogy e munka ezt a fajta könnyedséget igényli, és mindehhez illeszkedik egységes stílusa is.
A sorozatjelleget az is kiemeli, hogy az akár külön is értelmezhető szövegdarabok – együttolvasásukkor – egy gondolatívre feszülnek fel, és így a teljes könyv végére érve bizonyosságot szerzünk minden felvetett motívumról, jelképről: megtudjuk ki vagy mi az „állat”, és azt is, hogy hol van „bent”. És persze az is figyelemre méltó mozzanat, hogy ahogyan Neumann mindegyik festményére ugyanazt az állatfigurát festi fel központi alakként, úgy Krasznahorkai is ezt az entitást helyezi írásai origójába, és az eredeti (és a könyvben az első) alkotást leszámítva, az összes többi elbeszélőjeként is ő szólal meg. És ezzel – bár a távoli szemlélő szerepében kezdődik a befogadás élménye – a mindenkori olvasót is közelebb hozza a műhöz, megszólítja, a szövegek terébe vonja. A képzőművészet és irodalom összeérésében pedig egy metafizikai sík is megképeződik: a tér szétfeszítése (a kép és a szöveg tereire egyaránt gondolva) nem csak a hétköznapi értelmében mutatkozik meg, helyette inkább a tér-idő ízeire szedése, és az így újraszerveződő világban a – rontó/romboló – ösztön eluralkodása válik a leglényegesebbé.
A kötet a Magvető Kiadónál jelent meg.
