Kokainos lemezek – terítéken a Vinyl első évada!

Ez év elején egy igen különlegesnek mondható sorozatot mutatott be az HBO, a produkciót pedig nem kisebb nevek fémjelezték, mint Martin Scorsese és Mick Jagger. A nagy hype közepette természetesen elég nehéz volt maga a sorozat részleteire koncentrálni és eltekinteni attól, micsoda tapasztalt veteránok próbáltak maradandót alkotni, főleg manapság, amikor megannyi sorozat fut párhuzamosan a legkülönfélébb műfajokban. A lemezipar ingoványos bugyraiban boldogulni próbáló zenészek/kiadósok alaptörténete adott volt, nyakon öntve embertelen mennyiségű droghasználattal, pajzánsággal, gyilkossággal, popzenei utalásokkal, mindez mellé pedig még összegyűjtöttek egy jó maréknyi ismert színészt is. A kérdés viszont ettől még ugyanúgy ott lógott a levegőben: lecsupaszítva elég ez egy jó sorozathoz, ami odatapaszt a képernyők elé…?

A Vinyl legelső pozitívuma, hogy egy olyan korszakba repíti vissza a nézőt, amit manapság nem feltétlenül találhatunk meg a sorozatok palettáján – egyenesen a 70-es évekbe. Főhősünk, Richie Finestra egy lemezkiadó társaság, az American Century feje, az ő történetét követhetjük végig, egy rendkívül intenzív érzelmi hullámvasútba ágyazva. A sztori alakulása alatt pedig rengeteg kikacsintás van, megannyi popzenei utalással, mind direkt, mind indirekt módon, csak úgy hemzsegnek a korabeli csemegék. Az akkori zenei élet meghatározó figurái nem csak meg vannak említve, hanem a legtöbb esetben szerepet is kaptak, hol csak egy performansz erejéig, hol a sztori részeként, ezek autentikussága több-kevesebb sikerrel lett kivitelezve, de ahhoz képest, hogy ez egy mennyire kényes feladat, többnyire sikerrel jártak. Hangulati szempontból viszont nagyon nehéz lenne belekötni, Jagger nyilván kulcsfigura volt a sikeres megvalósításban, testközelből élte át az egészet. Scorsese sem szégyenkezhet rendezőként, szinte az első pillanattól magába szippant a 70-es évek mocskos, drogba áztatott miliője, mindig is mestere volt a hangulatteremtésnek. A történet nagyon lassan bontakozik ki, amit az sem tud palástolni, hogy rengeteg szálon fut, megannyi karaktert felvonultatva. Ilyen szempontból mindenképp kilóg a mai sorozattrendek tengeréből , tehát egy abszolút régi vágású történetvezetést kapunk (utoljára a True Detective volt hasonló), sokszor ugrálva is az időben. Erre az egyik magyarázat az lehet, hogy a páros eredetileg még a 90-es években állt elő a sorozat ötletével, de akkor valamiért meghiúsult a projekt, mindenestre érdekes belegondolni, hogyan alakulhatott volna a szereposztás, valamint mennyire lett volna volna sikeres ez a történet egy internetmentes világban.  Ami viszont negatívum, hogy sokszor előre sejthető a fordulat, bármennyire is próbálták megvariálni a jól bevett formulákat, mégsem sikerült egy minden aspektusában eredeti sztorit tálalni, sajnos nem egyszer teljesen súlytalan/érdektelen végkifejletet találtak megvalósítani, amivel vagy nem tudunk azonosulni, vagy egyszerűen lerágott csontokat próbálnak újra és újra feldobni. Szerencsére viszonylag kárpótol mindenkit a színészi játék, főként Bobby Cannavale alakít zseniálisat Richie Finestra bőrében, de hasonlóan kiemelkedő Olivia Wilde vagy Ray Romano teljesítménye. Mick Jagger sikeresen bepréselte fiát, James Jaggert is a Vinyl-be, azon kívül, hogy többnyire hozza, amit kell, különösebben nem pótolhatatlan, akárcsak Juno Temple, bár karakterükből kifolyólag nem is igazán lehet nagy meglepetéseket várni. Külön hatalmas piros pont jár a készítőknek, hogy (értelemszerűen) telepakolták a Vinyl-t menőbbnél-menőbb zenékkel, és azt a lehető legváltozatosabb módon tették. Nemcsak az adott éra legjavát felvonultatva, hanem külön jelenetek egész sorát szentelték ennek, a felbukkanó ikonok sora szinte végeláthatatlan, sokszor igazi ritkaságokat is becsempészve. Olyan elfeledett zenekaroknak is igazságot szolgáltattak, mint például a Jack Ruby nevű korai proto-punk banda, akiknek egy dala is megszólal a sorozat Nasty Bits nevű fiktív bandájának előadásában, aminek felvétele többek közt Lee Ranaldo, a Sonic Youth gitárosának nevéhez köthető. Az alapvető drámai hangulat mellé rengeteg humort is sikerült csempészni, a karakterfejlődések még ha sokszor kiszámíthatóak is, eléggé érdekfeszítőek tudnak maradni ahhoz, hogy várakozással teli izgalommal tekintsünk a következő részek elé. Az első évad tíz részt tartalmazott, a történet bonyolódásával remélhetőleg egy kicsit eseménydúsabb második évad elé nézünk, főleg, hogy a CBGB korszak következik!