Grindhouse pt.2 – Planet Terror

Jöjjön, aminek jönnie kell, s amivel már amúgy is lógtam egy ideje: Grindhouse pt. 2, azaz Terrorbolygó, Robert Rodriguez-módra, kopottasan, exhumálva, égett kópián, fekélyekkel, üszökkel, és rothadással, ergo undor, borzalom, akció, humor, és kacagás. Aki komolyan veszi, meg is érdemli.

Az utóbbi idők filmes berkeiben eluralkodott „már meglévő elemekből gyúrunk ki valami sajátot” trendhez tökéletesen igazodva a napjainkban már megmosolyoghatóan butuska, ám az ihlet forrásaként szolgáló ’70-es, ’80-as években még valóban félelmetesnek tűnt alapokból újraélesztve masíroznak előre ostoba céltudatossággal a fertőzöttek, kik kifejezéstelenül tompa tekintettel kopognak ajtódon, ugyan, had egyenek már egy falatot. Belőled.
Az elszabaduló események gyújtópontjában Naveen Andrews áll (itt Abby; továbbá Sayid szerepében a Lost egyetlen szerintem igazán tehetséges / szimpatikus színésze), aki a biokémikusok stresszes és meg nem értett hivatását űzi, és a munkahelyi feszültséget mások heregolyóinak precíziós lemetszésével és gyűjtésével ellensúlyozza, ám egy óvatlan pillanatban, a nemzetőrökkel való összetűzés folyományaként elszabadítja a mérges gázt. Hát, a forgatókönyvírónak nem kell aggódnia, hogy nem lesz mit felvennie az Oscar-díjátadóra, de azért a film tartogat értékeket. Mert ez bizony sztárparádé a javából, remekül megformált karakterekkel és szereplőkkel, ahogy az dukál. Itt van az Alien széria Hicks tizedesét alakító Michael Biehn (mint Hague seriff), aztán Josh Brolin (Dr. William Block, de felmerült a neve, mint lehetséges Terminátor 4!!!) is olyan jól alakítja a nem teljesen elfogadható értékrendű, feleségére gyanakodva tekintő doktort, hogy még a lázamat sem méretném meg vele, ha épp az üzemorvosin rendelne; míg az említett ara, a tűkkel mesterfokon bánó, s a saját neme iránt gyengéd érzelmekkel viseltető Dr. Dakota Block (Marley Shelton) olyannyira esztétikus látvány — dacára a sokktól kifejezéstelen tekintetnek, mely a film végéig a képére ragad –, hogy egyetlen érintését sok férfikollégám valószínűleg akár beöntés formájában is vígan fütyörészve vállalná. És még bénult kézzel is tud vezetni.

Szóval, ott tartunk, hogy a mérges gáz drasztikusan átformálja a kisváros lakosainak strukturális integritását. A kórházat elözönlik a bugyborékoló sebekkel borított foszladozó szomszédok, s egy szerencsétlen baleset után a go-go táncos Cherry (Rose McGowan, ő sem utolsó látványelem) is itt eszmél fel, mégpedig arra a nem túl szívderítő tényre, hogy combközéptől elveszett a jobb lába. Nem egy leányálom erre ébredni, főleg ha egy igazi titokzatos macsó (Freddy Rodriguez, alias El Wray, aki nem rokona a rendezőnek) hajlamos lekicsinyelni a veszteségeidet. De legalább megment az egyre állatiasabb viselkedésű betegektől, és ez már kellő táptalajt nyújt a gyengéd érzelmek kibimbózásához, s így még az is belefér, hogy a végtagcsonkodba nyomjon egy jókora puskát (amit aztán csak a jóisten tudna megmondani, mi hoz működésbe, mikor szükség van rá, de könnyű elsiklani ilyen kisméretű logikai bakugrások felett.).

Innentől aztán nonstop hentelés, tűzzel, vassal, széklábbal, propellerrel, késsel, és ami csak a kezünk ügyébe kerül, menekülés, fogság, és menekülés, jobb-rosszabb poénok közepette. Derülhetünk a doktornő kisfiának aprócska elektromos motorján túlméretezett ovisként gubbasztó El Wray-n, továbbá (bár eléggé erőltetetten) vicces, ahogy Cherry első, tétova lépéseit teszi meg, immár a leszázalékoltak táborát gyarapítva, s még az elektromos berendezések szabványosított kábelhossza miatt is hálát rebeghetünk. Ám, mint tudjuk, áldozat nélkül nincs győzelem, Sayid feje valahol a végkifejlet felé rohanva elvész, s a túlélők csoportját erősítő, a tökéletes szósz receptjét kutató szakácsmester is elindul az ösvényen. A katonai egység parancsnokaként funkcionáló Bruce Willis pedig drámai vallomást tesz, még mielőtt kétszeresére hólyagosodna és elfröccsenne: neki köszönhetjük Bin Laden halálát, s azt is konstatálhatja a Szikla, és tengernyi más háborús témájú akciófilm után már nem túl meglepett fülünk monológja közepén, hogy a jó öreg Amerika újfent cserbenhagyta hőseit, ezáltal nyújtva áttételesen némi magyarázatot az ok-okozati összefüggésekre. Quentin Tarantino is felbukkan, mint szexuálisan hiperaktív komplexusos katona: az Ava Gardner-hez hasonlított féllábú táncosnőn szeretné sikamlós vágyait kiélni, ha már egyszer az eggyel kevesebb útban lévő végtag miatt könnyebb hozzáférni, ám az egyesülés legmagasabb fokú beteljesedése elmarad, mert szép váladékos galacsinokban válik meg péniszétől épp a kulcsfontosságú pillanatban. Aztán még a belsőségeit is kihányja. Nem ezt érdemelte volna, főleg ekkora alakítás után. (egyébként szerintem poén ez a „rendező haverok szerepelnek a filmedben” dolog, a Hot Fuzz-ban is mekkora volt, mikor a Gyűrűk Ura góré Peter Jackson randalírozó télapónak öltözve szúrta át bicskájával Angel őrmester tenyerét?)

Eközben a háttérben Jungle Julia emlékére szól a dal (emlékeztek, Kurt Russel járt az agyában, haha), pattog, recseg a kópia, s még el is ég egy helyütt, ám a szórakozás egy pillanatig sem áll meg, míg le nem jár a rendelkezésre álló idő. Sőt, állítólag még magasabb szinten fog folytatódni, az eddigi két grindhouse relatíve sikertelensége dacára. Az áltrailerekből a tépettarcú mexikói, a zseniális rosszfiú Danny Trejo (ld. még mondjuk Fegyencjárat) fog betérni a mozikba a bosszúálló bérgyilkos Machete szerepében, ezt megint látni kell majd, s az elit filmes berkekben ripacsként számontartott Nicholas Cage is feltűnik majd a vásznon, mint Fu Manchu, a Hitler titkos és szexi farkasember-asszonyairól szóló Werewolf Women Of The SS-ben. A maradék két trailer — Thanksgiving és Don’t, elvileg Rodriguez és Eli Roth rendezés — viszont már közel sem győzött meg, ócska lefejezős cikiségek, sok már a jóból.

Ha mélyen magamba tekintek, a Halálbiztos egy fokkal erőteljesebb hatást mért rám, mikor megnéztem (leszámítva a lányok vég nélküli üresfejű karattyolását), de audiovizuális támadásból itt sincs hiány, ahogy emlékezetes momentumokból sem a maguk kifacsart módján, a filmet tehát kötelező megnézni, azzal a feltétellel, hogy nem várunk tőle nagy megfejtéseket, s nem a párunkkal / leendő barátnőnkkel ülünk le elé. Utóbbi esetben mindenki magára vessen, én szóltam.