Gran Torino

Clint Eastwood gyakorlatilag az egyik legjobb dolog, amit Hollywoodban fellelhetünk manapság. Félévszázados pályafutása alatt magasról tett a trendekre, szobrot állítva magának, mint az egyszemélyes állandóság, színészként és rendezőként egyaránt – ma már szinte egyedüliként képviselve a „régisulis” eszközöket a kamera előtt és mögött. Sosem volt hatalmas színész, mégis el tudta szorítani az ember torkát, és összevont szemöldöke, egysoros beszólásai pont a Gran Torino-ban bizonyítják, hogy ugyanolyan hatással tudnak lenni, mint voltak 30-40 éve a klasszikus western-trilógia, vagy a Piszkos Harry-filmek idején.

Nem szeretett bonyolult karaktereket játszani, de szívesen filmezte azokat, ellenben egy dolgon sose változtatott: sosem rágott a néző szájába dolgokat, vaskos üzeneteket, elgondolkodtató ürességet. Ő mindig maradt annál, amire a mozit kitalálták. Történeket mesélt. Történettel tisztelgett a western műfaja előtt mindenidők legerősebb vadnyugati darabjával (Unforgiven), és történettel tiszteleg a Gran Torino-val saját maga, és a klasszikus Eastwood-karakter, Piszkos Harry előtt. A nézés megfáradt, és a cool félmosolyt felváltotta a dühtől és undortól vicsorgó száj, de ez a Piszkos Harry már Walt Kowalski, és kétszer annyit látott, mint a fiatal nyomozó.

A történet maga egyszerű, sőt, sablont használ: a külvárosban élő öreg, rasszista embergyűlölő veterán és a fiatal ázsiai bevándorló srác párosa mintha csak a Tökéletes világ Kevin Costnerének, és az elrabolt srácnak egy kifordított mása lenne (persze sok más filmben találhatunk hasonló párosokat). A vén Walt egyedül él olyan emberek közt, mint akiket halomra lőtt a koreai háborúban, és akiket nem is felejt el erről emlékeztetni, miközben családja keselyűként köröz a feje fölött. Utálatban tengeti mindennapjait, ám a fiatal srác, és a környéket uraló bandák miatt kénytelen nyitni a külvilág felé. Ami persze nem megy könnyedén.

Láttuk már filmen ezt jópárszor, de Eastwood elmesélésében sokkal nyersebbnek, erőteljesebbnek hat az egész: lehet, hogy pont azért, mert míg egy öregember drámáját látjuk, a háttérben valós problémák öltenek testet, amiket egyedül Kowalski (és ezzel együtt Eastwood) lát úgy, ahogy kell. Furcsamód pont a befásult, undok ex-katona az, akinek van töke nem behunyni a szemét, és ha kell, múzeumi puskával kiosztani a rendet, hogy aztán a köszönetnyilvánításokat hasonló hangnemben fogadja. A karakter maga telitalálat: Eastwood frenetikus beszólásokat ad saját szájába, az utolsó utáni percig kőkemény és egyenes, egy percig sem megjátszva magát.

Tulajdonképp néhol a karakterbe már-már belenyúl a színész, elvégre a film Kowalskiról, Kowalski Eastwoodról szól, és ezzel együtt kedvenc westernhősünk sallangoktól mentes, egydimenziós örömjátéka viszi a hátán a filmet. Liam Neeson legkeményebb pillanatai a Takenben sem tudnak versenyezni azzal, mikor Kowalsky előveszi a fegyverét (vagy az öklét). De játéka nem merül ki keménykedésben: fia látogatásakor az undortól lassan eltorzuló arca durvább, mint tízszer annyi üvöltés, de persze az, ami igazán Eastwooddá teszi, az az, hogy egyszerűen vannak olyan mondatok, amiket senki sem tud úgy elmondani, mint ő.

Ha igaz a hír, miszerint ez volt utolsó munkája a kamera előtt, akkor zseniális búcsúzás Hollywood ezen felétől (a film lezárása külön plusz, ehhez mindig nagyon értett), mert tökéletesen összegezte önmagát, mint a filmművészet egyik legnagyobb alakja, legbiztosabb pontja, és legjobb mesélője (ez a cím sosem illette Spielberget, ő pár film kivételével csak szórakoztatni akart). Sok kortársával szemben kritika őt nem érheti, tőle csak tanulni lehet, ahogy ő is rengeteget tanult, hogy mára A Színész-Rendező legyen. Hogy kissé átformált idézettel éljek a Spílerből: „there’s no school like the oldschool, and Clint’s the fuckin’ headmaster”.