Esterházy Péter – Esti

Ha éjszakánként nem tudunk aludni, ámbár becsukjuk a szemünket, és veszünk pár mély levegőt, mind felszabadíthatjuk a bennünk rejlő Esti Kornélt. Tudjuk, hogy mindnyájunkban megvan, és tudjuk, hogy jellemünkhöz illeszkedve magába zsúfolja mindazon tulajdonságainkat, amelyeket igyekeznénk elfedni a külvilággal szemben, mert nem tartjuk illőnek, mert félünk tőle, netán szégyenérzet lesz úrrá rajtunk a társadalmi konvenciók hatására. Kosztolányi hőse több generáció gondolkodásmódját, életfelfogását és általános lelki berendezkedését volt képes befolyásolni, és az így kialakult, állandósult képet most Esterházy Péter szabja át saját formájára, hogy bemutathassa olvasóinak tulajdon Estijét.

Egy ilyen vállalkozást pedig egy hozzám hasonló fiatalember csupán egyetlen instrukció szerint vizsgálhat meg tüzetesen: elmondom, mit tapasztaltam ma 1. emberileg 2. irodalmilag 3. bölcseletileg.

Emberileg – bár a lista komolysága ijesztő lehet – le kell szögeznünk, hogy Esterházy több mint tízéves munkája, amely az alábbi kötet szerkesztését jelentette, nem saját életéből merít: ő következetesen csak azt írja meg, ami szeretne lenni. Ez a szerepkör pedig kiragadja valós kontextusából a már megismert Esti Kornélt, lévén a hangsúly itt nem a Kosztolányi-alteregó jellemén, hanem a jellemábrázolás mechanizmusán van. Ebből két következményt vonhatunk le. Az első nem más, minthogy az idő és tér kölcsönös összefüggéséből több ízben is kiragadott, mintegy mindentől függetlenített Esti-maszk ezúttal nem egyetlen arcot rejt, hanem summázza mindazt, amit egy Esti-maszk valaha is elrejthet. A második pedig ennek folyománya: mivel Esterházy nem abban a korban született, mint Kosztolányi, és nem olyan életvitelben tengeti mindennapjait, mint az alapul szolgáló kötet szerzője, így az eredeti történeteket mozgató komiszságot, kópéságot, valamint a társadalmi berendezkedésből táplálkozó gender-szerepet napjaink komor légköre, egyben annak érzelmi-értelmi szegénysége váltja fel, beleértve a családszerkezeti változásokat, kis hazánk kommunizmus utáni valóságát, és azt a teljes riadalom-burkot, amely a minden kontextusból kiemelt Estit (mint valós hőst, ezt mindenképp tegyük hozzá) meghonosíthatná a mi világunkban, a mi jelenünkben. Ez az élethelyzet pedig felülír egyes szabályokat az Esti jellemét kivetítő rendszerben, lévén a megtörtség bizonyos keretek között, és változó erősséggel, de állandósult tényezőként marad fenn a kötetben. Legyen a mi főhősünk Szűz Mária; egy hímsovinisztákat ultiban mindig legyőző fiatal és csinos bölcsészlány; egy kutya; egy kafkai festmény; tán maga Mátyás király – az „Estiség” fogalmának hiánytalan kiterjesztése egyedül úgy jöhetett létre, hogy a karakteres vonások újradefiniálták az eredeti Esti-álarcot is. „Meglehet, ez lapos, de ez az öröm Esti élete.” Esti élete pedig éppen az állandó változás, és a kimeríthetetlen maszkmegragadás, amely a főhősünkről levonható emberi tapasztalatainkat is igen sokszínűvé teszi.

Irodalmilag elsődleges mozgatórugóként értelemszerűen az intertextualitás élményét jelölném meg. Lévén Esterházy – mintha egy humanista levelet olvasnánk – játszik: nemcsak a szavakkal, a mondatokkal, a gondolatsorokkal, valamint a szövevényes utaláshálózatok utaláson felüli, zárt egységével, hanem az olvasó kedélyállapotával, figyelmével és olykor türelmével is. Pedig ebben a játékban fontos szerephez jut a lépéselőny biztosítása is: a szerző gondosan elhelyezi már a könyv elején azokat a mottókat, amelyeket később más kontextusba helyezve fog szerepeltetni, ezáltal is megragadva azok jelentésbővülésre hajlamos szerepkörét. Ám mindemellett nem hunyhatunk szemet a köteten kívüli hatásoknak sem (a zárójelezés, valamint a lineáris mondatszerkesztés néhol egy picit még mindig Cortázar, nem?). Így megy ez. Persze Esterházy számára szempont volt az is, hogy a Kosztolányi-féle hangsúlyozás is megnyilvánuljon az új Esti-történetekben: a kiemeléseknek fontos tartalomjelölő szerepkörük van – épp úgy, ahogy az alapként szolgáló kötetben is –, az idegen nyelvű közbevetések, valamint az utazások élményábrázolása mind-mind felelevenítik a már korábban ismert Esti-képsorok hangulatát. És istenuccse, Esterházy még így is kellőképp játékosan közelíti meg az irodalmiság élményét, lévén a kötet már csak hetvenhét egységből felépülő kompozícióját tekintve is kellőképp sokszínű ahhoz, hogy a lehető legtöbb aspektusból (egyben a lehető legtöbb más perifériából származó gondolati átformálásból) világítsa meg az Esti-élményt. Azonban az alábbi megközelítésnek igenis vannak gyenge pontjai, amelynek leggyengébb láncszeme épp az – intertextualitás szempontjából továbbra is fontos, ám tartalmilag elég ingadozó minőségű – Esti Kornélnak szánt tizenkét fejezetes szerkezeti egység, amely egyszerűen túl sok. Nem minőségileg. Mennyiségileg. A lényegi tartalom itt az utolsó fejezetek felé haladva nem tudja kellőképp irányítani az olvasó figyelmét, és éppen az alábbi pontnál bukkan fel a legnagyobb különbség Kosztolányi és Esterházy között, lévén utóbbi történeteinek nem lehet mozgatórugója azon életszemlélet és felfogás, amely valóban olvasmányossá, szerethetővé, átérezhetővé tette az Esti-történeteket. Ezzel szemben az alábbi (tehát az utolsó) fejezetek néhol már előszeretettel evickélnek át a stílusgyakorlat-hatást sugalló, mellesleg kissé öncélú történetmondásba. Mondásba – a hangsúly ezen a kifejezésen áll, mert az egység szempontjából valóban megkerülhetetlen az alábbi fejezetek beépülése, ám mégsem adnak hozzá az Esti valódi értékéhez. Ezt persze kompenzálják a ténylegesen jó fejezetek (mint a Don Quijote-anekdota, a bicikli-hasonlat, vagy az újfent Kosztolányira reflektáló német nyelvvel foglalkozó eset), ám itt újabb kérdés merül fel – név szerint a nyelvi megformáltsággal kapcsolatban. Mivel a kötet tényleg sokáig készült, ezért Esterházy a köznyelv megragadása gyanánt több olyan kifejezést adott Esti szájába, amelyek évekkel ezelőtt még aktívak voltak a mindennapi nyelvhasználatban, ám mára (hála a tiszavirág-életű fogalmak cserélődésének) eltűntek a szóbeszédből, így helyenként enerváltnak, és mindennapinak-látszani-kívánónak hatnak. Ez pedig joggal szolgálhat a látszat-irodalmiság vádjával is, mivel egy laikus olvasó, aki eleve nem látja át az utalásrendszereket, egyetlen kapaszkodóként ezt fogja megragadni, mondván nem elég, hogy nem értette „az egészet”, még nem is volt valódi.

Bölcseletileg pedig azt hiszem, itt az ideje levonnom a konzekvenciát. Az Esti egy érdekes, ám minden bizonnyal nem szükségszerű vagy áhított gyűjtemény. Egy kötet, amely kétségkívül új megvilágításba helyezi a bennünk kialakult Esti-arculatot, és Esterházy stílusának köszönhetően egy transzparens értékű áthonosításnak lehetünk szemtanúi. A ’transzparens’ jelző pedig nem feltétlenül jelent bókot – mert bár való igaz, hogy Esterházy kortárs irodalomban való szerepe megkérdőjelezhetetlen, jelen esetben mégis azt kell mondanunk, hogy újdonsággal egyedül a témaválasztás-, valamint a kifejezés minőségét illetően szolgál. Inkább hűen visszatér önmagához, és azt csinálja, amiben a legjobb, úgy, ahogy ő is változott; ez persze biztonságérzetet ad, ám némiképp igazolja is a tényt, hogy bizony ő is öregszik a maga módján, lévén bekövetkezett az, amitől a szerző már a ’Halacskában is óvva intett: az összhatás helyenként azért mégis nem-kellemesen jól fésült. És elvonatkoztatva attól, hogy ez ha különböző szinteken is, de érezhető az Esti teljességében, mégis érdemes elolvasnia legalább egyszer azoknak, akik magukénak érzik Kosztolányi hősét is – számukra valós kikapcsolódást, és újabb gondolatok bölcsőjét fogja jelenteni Esterházy új kötete, amely éppen intertextuális mivoltának köszönhetően számtalan olvasatot követelhet magáénak. A kérdés csupán annyi, hogy Esterházy hőséhez hasonlóan tudja-e, hogy mikor öregedett meg.

Én – bármit is jelentsen ez a szó – köszönöm a figyelmüket.

A kötetet köszönjük a Magvető Kiadónak.