2012. február 25.
Új párt van születőben: az Embergyűlölők Pártja. Emberek, akik gyűlölik az embereket, gyülekezzetek! „Nem!” No igen, vannak gondjaink. Gyertek el a gyűléseinkre! „Ott lesztek?” Igen. „Akkor kurvára nem megyek.” De te vagy a legfontosabb tag! „Baszd meg!” Pont erről beszélek, te seggfej. „Menj a picsába!” A francba, majdnem lett egy gyűlésünk. Nem könnyű összehozni az embereinket.
Még szerkesztőségünk legidősebb tagja is csak az általános iskola padját koptatta, mikor Hicks-et 32 évesen elragadta az élet. 1994-ben én például feltehetően azon gondolkodtam, hogy milyen menő lesz majd oviba járni, miközben a világ másik oldala egy zseniális komikust gyászolt. Egy déli vagányt, aki többször küldte el az amerikai kormányt a picsába, mint Billy Joe Armstrong és Serj Tankian valaha fogják. Egy láncdohányos mizantrópot, akinek a kontaktlencséjét százak keresték egy Tool koncerten – két évvel halála után pedig Maynard James Keenan az egész Aenimát az ő emlékének ajánlotta. Ha ő nincs, akkor sokkal kevesebbet nevetett volna az emberiség az utóbbi 20 évben, sokkal kevesebb Marlboro Light fogyott volna, és valószínűleg a Rescue Me sem olyan lenne, mint amilyen. William Melvin Hicks-re talán logikusabb lenne egy nappal később, február 26-án, halálának évfordulóján emlékezni, de ettől az ostoba szokástól mi most eltekintünk, és inkább az Arizona Bay és a Rant in E-Minor 15. születésnapja előtt tisztelgünk.
Stand-up comedy. Pár éve talán még magyarázni kellett volna, hogy mi is ez a terminus technicus, pedig már akkor is hosszú évtizedek óta nevettünk azon, hogy egy humorista kiáll a közönség elé, és általában mindenféle segédeszköz nélkül egy órán keresztül nevetteti őket. Azóta kiadós fáziskéséssel mi is átvettük ezt a divatot a Humorfesztiválokkal, Rádiókabaréval, Fábry Showderrel, illetve az utóbbi néhány évben Showder Klubbal és Comedy Centrallal. Az olyan arcokra gondolva, mint Bödőcs Tibor, Kiss Ádám, Hadházi László, Kovács András Péter, Aranyosi Péter, stb., azt gondolhatjuk, hogy végre nálunk is kialakult egy becsületes „stand-up’ színtér”, pedig tíz évvel Hofi halála után még mindig ott tartunk, hogy csupán többé-kevésbé karakteres „gegembereink” vannak, és egyelőre várjuk, hogy kikből alakul majd ki az itthoni George Carlin, Patton Oswalt, Louis CK, David Cross. Nem tudod, ezek kicsodák? Nos igen, ez az egyik furcsasága az itthoni humorkultúrának. Amikor egy adott műfaj (deathcore, pop-punk, poszt-rock, stb.) felüti a fejét egy-egy honi zenekarral az országban, addigra már általában jónéhány hallgató mondhatja el magáról, hogy ismeri azt a stílust, viszont nálunk csütörtökről csütörtökre milliók nézték Fábryt anélkül, hogy tudták volna, ki az a Jay Leno, David Letterman, Conan O’Brien. Pedig hiába voltak kiváló humoristáink évtizedekkel korábban is, az új divat (lásd az egész Esti Showder felépítését, díszleteit) egyértelműen külföldi minta alapján készült el, a „sablonok” mégsem népszerűsödtek el Fábry műsorával együtt. Ugyanez nem játszódott le az önálló stand-up comedy-sek közt sem: őket is manapság már mindenki ismeri, miközben 10000-ből kb. 1 valaki tudna arcot társítani a Bill Cosby névhez, és valószínűleg ugyanennyien tudják Richard Pryorról és Eddie Murphy-ről, hogy nem a vígjátékaikban voltak a legviccesebbek (a magyar származású Louis „C.K.” Székelyt talán még ennél is kevesebben ismerik). Ennek az egyik oka nyilván a nyelvtudásban keresendő, hiszen továbbra is az angol nyelv beható ismeretére van szüksége annak, aki meg akarja hallgatni mondjuk a Raw-t – meg persze netes jártasságra, hiszen az amerikai humoristák fellépései szinte soha nem kerültek még be a magyar televíziók műsorszórásába. A másik ok viszont az, hogy nagyon más meghallgatni például Bill Hicks zseniális Relentless-ét, és mondjuk Kovács András Péter válogatott fellépéseit a Showder Klubban: az egyik egy határozott, karakteres, kritikus üzenettel és cinizmussal teli, egy percig sem megalkuvó, merész fellépés, míg KAP és társai sokkal inkább a minél több nevetésre utaznak, kevésbé összefogottak, minimálisan sem egységes stílusúak (ez alól talán Bödőcs vidéki-politikai humora és Badár húszperces történetei kivételek), és „alájátszanak” a közönségüknek, az igény vezeti őket és nem fordítva. Aki nagyon beleszokott ebbe a stílusba, annak elsőre nem lesz a legkönnyebb átadnia magát az amúgy meglepően könnyen érthető és értelmezhető amerikai humoristáknak, de Bill Hicks posztumusz kiadott remekművei villámgyorsan megszerethetőek és nyelvezetükhöz sem kell felsőfokú nyelvvizsga.
Kezdjük az Arizona Bay-jel. Az események tragikus lefolyása miatt életében Bill Hicks mindösszesen két albumot adott ki, az 1990-es Dangerous-t, és a két évvel későbbi, máig csúcsteljesítményének számító Relentless-t. Ezeknél azonban jóval több anyagot rögzített, így halálának harmadik évfordulója előtt két albumot is a Rykodisc, melyek közül a Rant in E-Minor sikerült jobban, ám az Arizona Bay fog fennmaradni a kollektív emlékezetben. Hogy miért? Valószínűleg azért, kedves Toolt hallgató, és Deux Ex-szel játszó barátom, mert ez a nem létező földrajzi fogalom, ami a kiadvány címéül szolgál, még talán akkor is mond neked valamit, ha most hallasz először Billről. Bizony-bizony, az Aenimát betéve ismerőknél már jelez is az Aenema dalszövegei kapcsán a csengő, hogy az „I’ll see you down in Arizona Bay” sor kapcsolódhat ide, és a Deux Exben is felbukkan ez a kifejezés. A Los Angeles-t megszállottan gyűlölő Hicks ugyanis remélte, hogy egyszer majd az Angyalok Városa elsüllyed az óceánban, és csak az Arizona öböl marad utána – érdekes adaléka az életnek, hogy a fellépés 1992 és 1993 közti rögzítése után, de még halála előtt egy hónappal történt az egyik legnagyobb kaliforniai földrengés Los Angeles-ben, mely 57 halálos áldozattal és majdnem 9000 sérülttel járt. Ehhez képest meglepő, de ez még mindig nem tekinthető a humorista legsötétebb albumának, pedig gyakorlatilag az egész album a Los Angeles iránti gyűlöletéről szól: pont emiatt nem a legkönnyebb igazán azonosulni vele, bár azért a filmművészet alapján legtöbbünkben kialakult annak a tikkasztóan forró és bántóan felszínes városnak a képe, amelyet ő is felfest. Ne feledjük: 1992 környékén nem sokan szerették a várost az 1 milliárd dollárnyi kárt okozó, faji zavargások után. Így aztán az Arizona Bay is valamelyest ezekre az eseményekre (pl. Reginald Danny félholtra verésére, a britek szimpátiája) reflektál, hogy mennyire viccesen, arra jó példa az angol huligánokon gúnyolódó Hooligans: a fél várost romba döntő zavargásokat a kukarugdosó britekkel állítja szembe, majd a The Who és később a Limp Bizkit által híressé tett Behind Blue Eyes dallamára szúrja szíven a szigetország bűnkultúráját. Persze nem csak Los Angeles kapja meg a magáét: a szórásból nem marad ki az első Öböl Háború kapcsán Saddam Hussein és idősebb George Bush sem (az a gyűlölet, ami ott felszabadul, metallemezekre való), szembeállítja egymással Kennedy-t és Jézust, felbukkan a klasszikus western, az Idegen a vagnyugaton, valamint a Bibliában lévő dinoszauroszokról is szót ejt (Georgiában felnőtt, protestánsnak nevelt fiúként meglehetősen kritikus a bigott keresztényekkel szemben). Minimális Wikipedia-olvasás után egy bő egy órás nevetéssel néz szembe minden angolul tudó, és nehéz nem szimpatizálni józan ésszel, de szókimondóan és vehemensen szónokoló-viccelődő Hicks-szel.
A Rant in E-Minor a tabudöngetést és a cinizmust négyzetre emelve Bill Hicks legnegatívabb felvételeként vonult be a stand-up comedy történetébe: a cikket nyitó idézet is onnan származik. Pedig keserédesen pozitívan kezdődik, ahogy induló tévéműsoráról beszél, de aztán gyorsan rávilágít az Easterben a Húsvét valódi jelentése és a csokitojásos ünneplési szokások közti ellentétekre, és onnantól megállás nélkül fut a több, mint 70 perces gyűlöletvonat. A dohányzással kapcsolatos poénok és a rendkívül keserű hangnem többeknek is eszébe juttathatja Dennis Leary már most klasszikus szerepét a Rescue Me-ben, és ahogy az a szerep táplálkozott Leary stand-upos karrierjéből, úgy élt Leary félig-meddig Hicks poénjain, ezzel az egyik leghíresebb poénlopós vitát elindítva. Más kérdés, hogy Leary legbátrabb pillanataiban sem mert volna olyan nyers kijelentéseket tenni, olyan észrevételeket hangosan kimondani, mint amilyeneket Hicks intéz például az abortuszellenes emberekhez. Hicks sosem volt még olyan harsány, mint ezeken a felvételeken: kiabál, hangosan röhög saját magán, szinte gúnyolva meglátásait, és talán káromkodásai is minden addiginál sűrűbbek, ami hibátlanul passzol az olyan kényes témákhoz, mint a nők verése, a patriotizmus, vagy a melegek a hadseregben (avagy „bárki, aki elég hülye ahhoz, hogy önként jelentkezzen a seregbe, felvételt kéne, hogy nyerjen, legyen ez az egyetlen feltétel”). Néha pont ez az, ami miatt a Rant in E-Minort nehéz hallgatni, és ezen az aprócska zenés átkötések sem segítenek sokat: amennyire különleges ez a szókimondó, véleményvezér stílus, és folyamatos ostorozás, olyan fárasztó tud lenni egyben végighallgatni azt, ahogy témáról témára vándorol, és mindent a porba tipor. Persze vannak üdítő kivételek az egyes tételek közt, meg ugyebár a humora is enyhíti a dolgok súlyát, de ennek ellenére inkább több részletben érdemes hallgatni a három fejezetre és harminchat részre felszabott kiadványt. Így aztán az is jobban kihangsúlyozódik, hogy milyen könnyen tud poént csinálni olyan dolgokból, mint egy republikánus szenátor, a Pápa, vagy épp David Koresh, a „wacoi Jézus”, illetve, hogy milyen értelmes meglátásai vannak (a One of the Boys-t emelném ki példának).
Bill Hicks munkásságának méretét és színvonalát jelzi, hogy halála után ezekkel együtt nyolc különböző album és több DVD is megjelent az amerikai humorszíntér egyik legsötétebb és legformabontóbb humoristájának fellépéseivel. Habár életműve a Toolon kívül nem kapcsolódik több szállal az oldalon megtalálható előadókhoz, néha érdemes kikapcsolni a zenét, letölteni néhány lemezét, felütni a Wikipediát, és 20-30 percig hallgatni a ’90-es évek első felének keserű és rendkívül vicces dokumentálását.
