2011. január 2.
Nehéz ilyen éves filmlistákat összehegeszteni úgy, hogy az ember nem az USA-ban vagy Nyugat-Európában él. Ugyan van annyi könnyebbsége a dolognak, hogy a hazai filmgyártással felesleges foglalkozni, de pont a hazai mozikultúra részleges hiánya miatt alakult ki az a csúf helyzet, hogy az őszi-téli filmdömping (mert hát aki Oscarra pályázik, az nem tavasszal hozza ki a filmjét) nagy százaléka csak a következő évben jut el hozzánk, így december végén/január elején gyakorlatilag csak az éves filmtermés 80-90%-áról tudunk érdemben beszélni, ráadásul egy elég minőségi 10-20% csúszik át a másik évre. Persze aki nem bír várni, az némi élvezeti faktor feláldozásáért cserébe megtekintheti az olyan filmeket, mint a True Grit, a Black Swan, vagy a The Fighter, de ezekről a filmekről csak a jövő évi listában lesz szó. Az évben nem sok teret kapott a mozgókép az oldal felületén, így ezt most bepótolni kívánom: a dolog méreteire való tekintettel végigmegyek az év minden fontosabb bemutatóján, végül pár be nem mutatott, mégis megtekintett filmről is szó lesz, majd jönnek a díjak. Olvasószemüvegeket fel:
Követve a tavalyi módszert, idén is időrendi sorrendben haladok majd az itthoni bemutatók közt, így logikus módon számos olyan film is bekerül majd, amelyek a 2009-es listáról csúsztak át az idei évre. Konkrétan 2010 a tavalyelőtti év egyik legnagyobb szenzációjával indult nálunk, bemutatták ugyanis a Sherlock Holmes legújabb mozis újraértelmezését, főszerepben a másodvirágzását élő Robert Downey Jr.-ral. A Guy Ritchie-féle harsány és humoros változat szórakoztatásban nem vallott kudarcot, ugyanakkor a vígjáték műfaja felőli megközelítés el is vette a regény és az eddigi adaptációk báját. Januárban a filmforgalmazók elhoztak még egy nagy 2009-es dobást, a Heath Ledger legutolsó filmjeként elhíresült Terry Gilliam agymenést, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmát. A vizuális töménységével még egy Fűrész-filmnél is gyomorforgatóbb fantasy félig-meddig beváltotta a reményeket: ugyan meglehetősen öncélúan kalauzol minket Gilliam elméjében, viszont még így is a legjobb filmje a 12 majom óta. Megkaptuk még a hónapban Richard Kelly új filmjét, a Dobozt is, melyben egy kiváló alapötletű, de meglehetősen póriasan megvalósított Alkonyzóna epizódból próbált meg többet kihozni, sajnos kevés sikerrel: a koncepcióból megint nem lett gól, de bedobás helyett legalább kapufáig jutottak. Kifelé pattant.
Nem meglepő módon a tél második-harmadik hónapjára jellemző uborkaszezon alatt a forgalmazók úgy döntöttek, hogy további filmeket pótoltatnak be velünk az előző évből, így aztán eljutott hozzánk a félelmetes sztárparádé ellenére is unalomba és minden egyes musical-hibába fúló Kilenc, ami egy-két jobb dalt leszámítva úgy írodik be a filmtörténelmbe, mint Daniel Day-Lewis rossz szerepválasztása. A Szállítmányról se lehet sok jót elmondani, Antal Nimród két idén bemutatott filmje közül ez lett a rosszabb, pedig a Ragadozók se lett egy acélos munka. Acél mondjuk annál több volt a Szállítmányban, csak izgalmas sztori kellett volna hozzá, és néhány olyan karakter, akik intelligensebbek egy müzlireklám hőseinél. A Farkasember lett az első 2010-es film, ami csalódást okozott (február 11-én mutatták be, és ez volt a harmadik film, ami a külföldi bemutatás évében jutott el hozzánk, ez azért elkeserítő), hiába volt adott a klasszikus történet, Benicio Del Toro és Anthony Hopkins is, ha a film ennél többet nem tett hozzá a recepthez. Az érdektelenség mocsarába fulladt bele Rachel Weisz Agorája is, de hát erre nem is figyelt senki, hiszen két olyan nagyágyú futott be, mint a Bombák földjén és az Egek ura. Előbbit iszonyatosan túlértékelte az Akadémia, sajnos utóbbi kárára, ráadásul az amúgy rossznak nem mondható tűzszerészes film kontóját terhelte a producerek nevetséges pénzhajhászó próbálkozása is, melyben mindenkit perbe akartak fogni, aki a filmet letöltötte. Clooney filmje amúgy egy okos és érzékeny dráma volt remek témaválasztással, kiváló rendezéssel, nem csoda, hogy sok is volt az Akadémia tagjainak.
A további februári bemutatól közül az Éli könyve két dolgon hasalt el, pedig poszt-apokaliptikus akciófilmként remekül megállta a helyét: Denzel Washington coolságát annyira le akarták nyomni a torkunkon, hogy pont ellenkezőleg sült el a dolog, ráadásul a vallási témaválasztás is erősen kilógott a machetés kaszabolások közül. A Hajrá Bliss! ezzel szemben röhejesen jó lett, pedig a „Drew Barrymore rendez, Ellen Page játszik” felállás sokakban szült csúf előítéleteket, ezzel szemben én az Ördög bújt belém óta nem csalódtam ilyen pozitívan filmben, olyan, mint a Kalandpark, csak kevésbé lötyögős. Klasszikus történetek feldolgozásában nem szűkölködött az év, befutott egy vérszegény Alíz Csodaországban film is, ami annyira bájos akart lenni, hogy végül egyáltalán nem lett az, és egy dagadt macskán kívül semmi sem maradt meg bennem. Annál erősebb filmélmény lett a Viharsziget, amely Dennis Lehane (Titokzatos folyó) kiváló könyvét adaptálta, az immár nyolc éve együtt alkotó Scorsese-Dicaprio páros (a rendező nem is dolgozik már Leo nélkül) megint nem hibázott, bár nekem a két első, mesélős filmjük jobban tetszett, mint ezek a picit rutimunkának érződő produkciók. A Komfortos menyország már sokkal nagyobb csalódás volt, hiszen Peter Jackson nevétől azért lehetett jó dolgokat remélni, ezzel szemben egy helyenként túlzottan nyers, máshol émelyítően giccses bűndrámát kaptunk, amit talán még a Fountain-generáció se talál szépnek. Utólag a 2009-es év egyik legviccesebb filmje lett nálam a Mocskos zsaru, ami egy ’94-es Abel Ferrara film Nicolas Cage-féle feldolgozása, a rendezői székben Werner Herzoggal. Ferrara természetesen méltó volt hírnevéhez, és lekurvaanyázta a nála sokszor sokoldalúbb Herzogot, ha viszont még meg is nézi a filmet, valószínűleg nem fogalmaz ilyen „finoman”. Cage ugyanis szállít egy borzasztóan szerethető, ripacskodó alakítást, a film pedig tobzódik a sötét humorban és a kínosabbnál kínosabb jelenetekben, valahogy úgy kell elképzelni, mintha a Rejtélyek szigete direkt lenne olyan, amilyen. Az ember feszeng ebben a beazonosíthatatlan és polivalens világban, amelynek tökéletes hátteret ad a poszt-Katrina New Orleans, Cage pedig viszi az egészet a hátán egy olyan szerepben, amihez képest Torrente mintarendőr.
A fura filmek azonban ezzel ki is élték magukat a hónapra, eljött az átlagos filmek ideje: kaptunk kissé nagyon tipikus űrhorrort a Pandorummal, még tipikusabb fantasy-akciót a Légióval, és már bántóan klisékből építkező, ötlettelenségét régisulis manírokkal leplezni próbáló krimit a Sötétség határánnal. A Dreamworks ezzel szemben meglepően jól teljesített, nem hozott egy újabb, szóviccekből és kiszámítható poénokból építkező animációs filmet: az Így neveld a sárkányodat kedves, vicces, és magával ragadó, tipikus Pixar-munka (merít is a Szuper haverből). A Kecskebűvölők sem lett rossz, bár a trailerhez képest azért csalódás, és ennél szinte csak jobb szatírához volt eddig szerencsém, viszont akkora hiány van élvezhető vígjátékokból a filmek terén, hogy értékelni kell azt, ami van. Az Exférj újratöltve a Szökőhév után az év második romkomja, és elég annyi, hogy nem ez lett a minden évre jellemző 1, azaz egy darab jó film a műfajban. A Daybreakers-t gyorsan úgy tudnám jellemezni, hogy Penge felnőtteknek, a Kém a szomszédban olyan lett, mint bármelyik jobb Jackie Chan film, viszont a Párterápia úgy tűnt, hogy már áprilisban jóvá írja 2010-nek az „1 jó romkom/év” értéket: Carrell, Fey, jól sikerült cameók, nem igazán kell több. Amilyen pozitív csalódások voltak néhány műfajban, a blockbusterek úgy buktak el sorra: kezdetnek az ocsmányul 3D-be konvertált Titánok harca csődölt be, lehet, hogy krakenek meg istenek helyett előbb a „nézhető popcornfilm” címért kéne megharcolni, kedves Perszeusz. Hasonlóan felejthető lett a kőkemény zsarudrámának ígérkező Brooklyn mélyén is, hiába próbálkozott triplaszálas cselekményvezetéssel és a műfajban igen jártas rendező-főszereplő párossal, nem lett jobb, mint a hasonlóan elhasaló Zsaruk becsülete.
Az amerikai filmgyártást évről évre temetik, és bár ebben kevés igazságot látok, de tény, hogy az év legkellemesebb filmélményei közt jóval nagyobb volt pár éve még az amcsik aránya. Például itt volt tavasszal a Micmacs, Jeunet mester új filmje, mely olyan volt, mintha Wes Anderson rendezte volna: bájos, szerethető, magával ragadó, kritikus. Nem tudom, hányan látták itthon, hiszen a netről már biztos lerántotta mindenki, aki akarta, de nagyon nem kellene elfelejteni egy ilyen filmet, Fegyvernepper francia módra. A Vasember 2 amolyan Pókember 3-féle hibába esett: nem, nincsenek benne szemellenzőért kiáltóan kínos jelenetek, csak egyszerűen a klasszikus folytatás recept („több, több, több”) itt most egy kicsit széteső, és arányaiban felborult filmet eredményezett, ami mondjuk még ebben a tökéletlen formában is bőven jó volt. Az Út is szűk egy év alatt talált utat a vásznakra, és velük együtt az éves toplistákra: helytelen, vagy sem, de a 2010-es legjobbak közt helyet követelt magának egy tavalyelőtti darab, a Cormac McCarthy kiváló könyvéből készült, éjsötét és minimalista dráma, ami egyúttal nálam be is zsebeli a „minden idők legjobb posztapokaliptikus filmje” címet, viszlát, Mr. Gibson. A Robin Hood ugyan nem szakította meg a Scott-Crowe páros sikerszériáját, sőt, a páros által elkövetett korábbi remekművekhez sem lett méltatlan, egyszerűen előállt egy fordított sherlocki szituáció: az alaptörténet hangulatától gyökeresen eltértek, és elvitték egy realista, nyers irányba a történetet, ami nem segített abban, hogy rövidebbnek tűnjön a film, mint amilyen. A májusi hónap a blockbustereké, és jött is egy hétre rá a Perzsia hercege, ami beváltotta a hozzá fűzött ígéreteket: unalmas, lapos, és kiszámítható lett, pont, mint az összes játékadaptáció, ha valami szórakoztatóra vágyik az ember, inkább az első Múmia, vagy akár a Skorpiókirály, mint ez.
Meglepően jó és izgalmas lett viszont a Tébolyultak remake-je, persze a zombis kategóriát igencsak felrúgta a Walking Dead című sorozat (durva túlértékelése), de azért ne felejtsük el, hogy volt egy ilyen is. Az igazi szenzáció azonban mégsem ez volt, hanem az, hogy a Túl jó nő a csajommal a jó romkomok száma kettőre nőtt, én magam is nehezen hittem el, de a Szextúra készítői ismét bőven az átlag felett teljesítettek. A Zöld zónától nem vártam sokat, de kicsit rosszul esett, hogy nem is kaptam meg a „korrekt akciófilm” adagomat a filmtől: Greengrass és Damon kétszer már kiválóan kiszolgáltak ilyen téren, de úgy tűnik, hogy ezzel a témával ők se tudtak mit kezdeni. Persze vannak, akik meg se próbálnak új dologhoz nyúlni, vagy új perspektívákat keresni: a Rémálom az Elm utcában széria idén új filmet kapott, az elsőt forgatták újra egy új generáció igényeinek megfelelően, de egy karakterből nem lesz kétszer kultusz, márpedig az eredetit az mentette meg attól, hogy közepes legyen. Június 17. volt az év magyar mozis napja, ezt bátran állíthatom: a Ha/verről már meséltem, így arról felesleges lenne újra (max. annyit adnék hozzá, hogy értékálló), viszont a Toy Story 3 is ekkor lett bemutatva. Az úgy jó, ha annyit mondok róla, hogy azt a fejlődési mértéket, amit a Dreamworks a sárkányossal meglépett, ők is meglépték saját magukkal szemben? Igen, a Pixar egy DW-Pixar távolsággal múlta felül saját magát, tökéletes trilógiává egészítve ki a két hibátlan filmet.
(FOLYT. KÖV.)
