drMáriás – Egy halott naplója

Habár drMáriás nevét jellemzően a zene világához köt(het)jük (elsősorban ugye a Tudósok őrült performereként/frontembereként gondolhatunk rá, de – hogy oldalunk profiljához közelebb tereljem e szálat –, ne feledkezzünk meg a Chief Rebel Angel debütáló lemezén elkövetett szaxofon-szólójáról sem), jelen esetben irodalmi tevékenységét járjuk körül: azon belül is első regénye, az Egy halott naplója kerül a képzeletbeli boncasztalra.

De mielőtt mindenki arra a következtetésre jutna – a Tudósok jellegzetes dalszövegeiből kiindulva, persze –, hogy itt valami dadaista szókavalkádról esik szó, rögtön leszögezem, hogy e szemszögből tekintve, a doktor úr zenei, illetve irodalmi tevékenysége merőben ellentétes. Na jó, azért inkább nem esek túlzásokba: kétségkívül nem kizárólagos ez az ellentét, hiszen a szóban forgó regény néhány jelenete olyan képtelenségnek hat első olvasásra, hogy nehezen szabadulhatunk meg felröppenő gondolatainktól – amennyiben a kezdeti egynéhány fejezet olvasásakor még nem alakul ki végleges véleményünk az összképről –, miszerint nem is a doktor, hanem inkább egy páciense agyszüleményeit olvassuk; de lépjünk is gyorsan túl e képzavaron.

A cím sokat sejtet, de valójában ennyit nem ad, sőt, inkább félrevezet: mert halott van (de nem úgy, ahogy azt elsőre feltételeznénk), naplóról viszont szó sincs, legalábbis említés nincs arról, hogy egy naplót olvasnánk, de a forma sem idézi vissza egy datált jegyzetfüzet hasábjait. De még félrevezetőbb a látszólag a regényhez szervesen kapcsolódó borító, amely elsősorban a középkor hagyományának haláltánc-motívumát idézi fel bennünk, viszont a művet olvasva kevés olyan kapaszkodót találunk, amellyel könnyedén visszacsatolhatnánk e motívumhoz, így egyelőre rejtély marad e párhuzam. Egyelőre…

A mű koncepciójának alapja azonban ennél sokkal hamarabb világossá is válik, és jóllehet, a regény közel kétszáz oldalán keresztül e kiindulópont csattanóját várjuk, ám ilyennel, ahogyan azt várnánk, nem találkozunk. És hangozzék ez bármilyen kiábrándítóan, megijedni nincs okunk: itt nem a befejezés, a tetőpont marad el, helyette inkább rá kell jönnünk arra, hogy egyfelől a történet továbbgondolása – lévén, hogy a ’napló napjaink társadalomkritikája – számunkra nem túl nehéz feladat, és e művelet, ha nem is ösztönös, mégis végbemegy, abban az esetben, ha az olvasó tetszését elnyerte a mű; másfelől pedig az, ami már az írás elején nyilvánvaló, azért mégis abban nyer visszaigazolást, amit a későbbiekben olvasunk. A főszereplő agonizálása egy kietlen világban (igen, a mennyországban!), rávilágít arra, hogy ha jelenünk életviteléből csak a főbb mozgatórugók maradnának, egy élhetetlen dimenzióban leledzenénk.

De hogy mégis, mi ez az említett kiindulópont? Nos, a cselekmény valójában nem túl bonyolult, és a kezdetekkor még csak nem is bizarr, inkább csak egy mindent lehetségesként kezelő, (fekete) humorra hajlamos mű körvonalazódik: a névtelen főszereplő, egyben a történet narrátora, egy reggel meghal, és buszon (!) elutazik a mennyországba. E banális kezdés után a legelső csavar e helyszín merőben új színezetű megfestése: ez az égi (?) lak akár egy multinacionális cég, egy profitorientált, kapzsi és kegyetlen óriásvállalat, amelyben a halottak beosztottak, akik a legalsó lépcsőfokról tornázzák fel magukat, a legjobb esetben a vezetői pozícióig. De hogy ez mire vezet, azt talán a következő sorok jól összefoglalják: „Itt, a túlvilágon földi valótok tömörített változatát élitek. Amolyan tükör ez, amely a lényegét adja vissza annak, hogy miként éltétek le életeteket. Mivel a ti életeteknek egyetlen meghatározója a vásárlás és az eladás volt, így itt ezzel fogtok foglalkozni. Ez a hely nem más, mint a földi félelmekből és reményekből felépített javítóintézet.”

Hogy mennyire tudunk azonosulni egy, a fogyasztói társadalom kritikáját megfestő regénnyel úgy, hogy az azt sugallja, életünk esszenciája ez a végletesen hierarchikus, számító világ, kétségkívül képlékeny dolog. És persze az sem túl előremutató, hogy a tanulságokat levonva erkölcsi töltést merítsük e sorokból. A tükörben, amelyet drMáriás elénk állít, nem feltétlenül látjuk meg önmagunkat (jóllehet, ez az olvasó személyétől függ), de a szerző játéka a fent vázolt gondolattal minden bizonnyal figyelemre méltó.

Ehhez kapcsolódik a regény nyelvezete is, amely meglehetősen profán, a párbeszédek stílusa hétköznapi, de – ezekkel ellentétben álló stiláris jegyeket felmutató bekezdések igazolhatják – ez nem az író sajátja, sokkal inkább stíluseszközként hat, amely szintén megerősíti a megrajzolt közösség milyenségét, az elértéktelenedést, azt, hogy a szereplők nem is tanulnak hibáikból, inkább csak menekülnének egy újabb kelepcéből, mindegy, hogy hogyan: egymás kihasználásával, egy újabb halállal (ha ez lehetséges), vagy egy itallal, amely biztosan tudattalanná teszi a fogyasztót, ha csak egy-két órára is…

Persze a regény némely szereplője szimbólumként is értelmezhető, ezekből kiindulva pedig szerteágazó konzekvenciákat is levonhatnánk, de mivel a mű fogalmazásmódja túlságosan is tömör ehhez, valamint nem is viszi túl messzire e lehetőségeit az értelmezésnek (az ezek között való csapongása sajnos negatívumként is felróható), ezt ki-ki maga tegye meg belátása szerint. Ami viszont minden bizonnyal a legfőbb következtetés: ha a túlvilág – lett légyen az akárhol is, akármilyen formában – olyan hely lenne, amelyben a fogyasztói társadalom struktúrái köszönnek vissza végletesen eltúlozva, mi mindannyian azért imádkoznánk, hogy visszajuthassunk korábbi életünkhöz.

És így azt is beláthatjuk, a haláltánc motívuma mégis körbelengi a történetet, az adással, a vétellel, a bürokratikus kényszerrendszerrel mi is eljárjuk a középkor jellegzetes „táncát” (persze a tánclépések megváltoztak), dacolva a mindvégig fennálló félelemmel, hogy mindeközben saját vesztünkbe rohanunk.