Chuck Palahniuk – Kísértettek

A Kísértettek már jóval a megjelenése előtt alapos kultuszgyártás tárgya lett. A kötet csírája már jóval korábban fejlődésnek indult Palahniuk fejében, a Cigányút (Choke) kutatómunkája során és alapján összeállított történetekből 2003-ban meg is jelent egy a Playboyban. Az ekkoriban tartott turnéin Palahniuk fel is olvasta gyakorlatilag mindenhol a Zsigerek című novellát, ami állítólag rendszerint ájulásig borzasztott néhány hallgatót. A kétségbeejtés pedig kimondottan célja volt a szerzőnek, a magyar kiadás utószavát idézve olyan könyvet akart írni, „amit nem akarsz az ágyad mellett tartani”. És ez alapvetően sikerült is, függetlenül attól, hogy ebben lehet-e szerepe annak, hogy az olvasónak mi jutott a kötet körüli hírverésből.

Az „újfajta horrorsztori”, amit a kötet megpróbál megteremteni, valójában novellák füzére, amelyek egymásutániságát egy kerettörténet (ami a könyv születésekor egyértelműen hatással volt a novellák formálódására) próbálja meg létjogosulttá tenni: egy írókolónia története, mely teljes izoláltságot és ellátást, optimális körülményeket ígér a résztvevők számára egy mesterműhöz szükséges ihlet összegyűjtésére és kamatoztatására. A különböző, a könyvben szereplő novellák pedig az egyes önkéntes elvonultságot vállaló szereplők műveinek vannak beállítva. A könyvben lényegében „el is hangzik”, hogy a Dekameron-toposz használata vállalt, bár a regény mégis inkább Shelley-éknek a Villa Diodati-ban töltött 1816-os nyarát parafrazeálja. Amíg a Villa Diodati társaságának esetében a fogvatartó egy vihar volt, addig a Kísértettek szereplőit egyetlen személy tartja fogságban. Önkéntes fogságban. Mert ez az egyetlen ember valójában mindegyik szereplő számára saját maga. Az egyes, a kerettörténet alapján karaktereikre jellemző művésznéven szereplő íróaspiránsok ugyanis a szó szoros értelmében is saját magukat tartják fogva, saját magukat kísértik a regény során, és saját maguknak kell feloldozniuk magukat.

Az egész helyzet egyrészt reflexió a „valóságsó-kultúrára”, másrészt pedig a Palahniuk-tól szokásos bonclelet az induló XXI. századra imágóvá fejlődő túlszórakoztatott társadalomról, aminek a tetemében minden létező kórság szélsősége precízen le van jegyezve. A különböző karaktereket ugyanúgy változtatja taszítóvá az őket deformáló unalom, izoláltság és kényelem mint az aberráltság a nárcizmus vagy a gazdagság. És áltathatod magad, hogy ugyan, ez csak egy fiktív Amerika, de bármennyire is hatásvadász és túlstilizált a kép, belül te is tudod, hogy ez Európa, Ázsia és a nem létező Hold-kolónia népességére egyben ugyanúgy igaz, akármilyen is kellemetlen ez a tudat.

A Palahniukra jellemző stílusjegyek, az egyszerű szövegalkotás, a repetitív motívumok, a rövid mondatok, a szerkesztésmód, stb. mind-mind előkerülnek, ízig-vérig olvasmányos és karakteres Palahniuk-szöveget teremtenek. Viszont a tartalom már némileg elhajlik a megszokottól. Az igen kényelmetlen történetek helyenként izgalmasak, helyenként feszültek, de többnyire középszerűek. Az ígéretesen induló és időnként fel is zakatoló keretnek nem adnak értelmet a novellák, és a külső történet sem fejti meg azokat. És ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem próbálkozna azzal a szerző, hogy elmossa a két kontextus közti határt keresztbeszőtt szálakkal, amiket nem varr el és csavarkezdeményekkel, amik nem teljesülnek ki. Ennek persze lehet az a hátterében, hogy direkt nyitva tartja a cselekmény ajtajait, de ezt nem kérdésekkel teszi, hogy az olvasónak teret adjon a töprengésre, inkább csak nem foglalkozik velük, hátha lesz még szükség ezekre egy folytatáshoz (ez utóbbit alátámaszthatja az is, hogy a halvány hírek szerint tényleg lesz filmadaptációja a regénynek Koen Mortier (pl. Ex-Drummer) rendezésében, hiszen a filmek folytatásából lehet aztán igazán fejni). Ráadásul a narrátor, és úgy általában maga a kötet sem igazán foglalkozik azzal, hogy konkretizáljon valamilyen álláspontot, ami a többi Palahniuk regénynek sajátja. Mindemellett nem segít a helyzeten az sem, hogy lényegében nem lesz más a történetből, mint egy mostanában már-már kötelező és sokat látott nyerserőszak-kiáltvány, egy saját házi-Fűrész.

A Kísértettek nem tud novelláskötet maradni, regénynek viszont nem jó. Palahniuk túl sok mindent próbál meg beletenni, ami szokás szerint azt a kevés biztos pontot is megingatja a végeredményben, ami még meg tudná tartani az egészet. Hiába vannak tényleg nagyon meghökkentő történetek, ha tudod, hogy erre számíthatsz, amikor kézbe veszed a könyvet. És ha ennek a meghökkentésnek végül nem lesz célja, sem magyarázata. Ráadásul azzal az irdatlan hájppal amit a könyv magáénak tudhat, Palahniuk pont azt az embertípust hízlalja, ami több könyvének is a célkeresztjében áll: a kilóra megvehető élfogyasztót. Mert hiába lehet az olvasásra lassan valóban szubkulturális tevékenységként tekinteni, ezt a közeget ugyanúgy jellemzi a befolyásolhatóság (sőt ha tényleg szubkultúra lenne az olvasóké, akkor a zárt közegből kifolyólag még inkább jellemezné). És mivel Palahniuk közönsége pont a határszaggatásra utazik, a kötettel és a kultgerjesztéssel pont ezzel az igénnyel él vissza, ezt az igényt fokozza ő is. És ezt csak tovább rontja, ha tényleg azért maradt nyitott a cselekmény, hogy folytatható legyen. Mindezek ellenére elfér a polcon a többi Palahniuk kötet mellett, ráadásul a novellák miatt előfordul, hogy pont ezt fogod időről időre elővenni, de nem ez lesz az, amit időről időre újra és újra el fogsz olvasni. És végeredményben ezzel kiszolgáltad a szerzőnek azt az igényét, hogy ne akard az ágyad mellett tartani a könyvét, bár ő valószínűleg nem a fenti okok miatt számított erre.

A kötetet köszönjük a Cartaphilus Könyvkiadónak.