2011. március 22.
Chuck Palahniuk nevét szinte mindenki hallotta, hallhatta már, ha más kontextusban nem is, a Harcosok Klubja írójaként mindenképp. A kortárs minimalista irodalom egyik legnagyobb neve azonban eme első regénye óta számos művet adott ki, melyek közül több is egyenesen a filmvászonra kívánkozott (ennek ellenére a Fincher-féle klasszikus óta csupán a Choke adaptációja született meg), közöttük a rögtön a Harcosok Klubja után, 1999-ben írott Halálkultusz (Survivor) is tipikusan ilyen: stílusa, elbeszélői modora, a cselekmény fordulatai a mozgókép világához majdnem olyan közel állnak, mint az irodalomhoz. A Halálkultusz kapcsán ráadásul sokszor említik azt is, hogy könnyen olvasható regény, azaz egy meglehetősen lecsupaszított, szikár elbeszélői hangnemben szólal meg, de emellett azért éppen a narratíva keretei érdemelnek külön figyelmet, hiszen már a mű kezdete is a Palahniuk-féle bizarr „történetcsavar” kitűnő példája.
Junior (Tender) Brenson életének történetét egy repülőgép fekete dobozára mondja fel, miközben a légi jármű egyetlen „utasaként” önként vállalt (?) halálába repül. E cselekményindító végpontból visszafelé vezet az út, és az oldalszámok is ezt követik: visszafelé haladnak. Palahniuk ilyes fordulatokkal élő humora, amely mindvégig egyfajta pszeudo-szenvtelenséggel, de inkább közönybe, egyszerű szemlélői pozícióba süllyesztve tárja fel a társadalmi aspektusokkal is gyakran átszőtt tragikus eseményeket, kitűnően működik, és ezzel a sajátos modorral egyszerre határozza meg regénye komikusságát (inkább szatirikusságát) és tragikumát.
Brenson története kitérőkkel, gondolatasszociációkat követő ugrásokkal hömpölyög előre, és lassan teljessé válik a kép: egy-egy említés a Krédó Egyházáról, a szektáról, amelynek tagjai izolált kolóniában nőnek fel, és akik számára a beteljesedést az öngyilkosság hozza el; a munkáról, amelyet hősünknek végeznie kell, és ehhez kapcsolódó sokéves tanulmányairól; a családról, a külvilágról, a kormány programjáról, amely az öngyilkosságokat akarja megfékezni, a terápiákról…
Mindez talán idegen, de mégis egy ismert világot, a szerző „Amerikáját” építi fel, amelyben szereplőivel maga az alkotó sem kíméletes: nem csak áldozatpozíciójuk, cselekvésképtelenségük, hanem az eseményekkel szembeni közönyük, értetlenségük is végzetük felé sodorja őket – ez a társadalomábrázolás azt mutatja – ahogyan maga Palahniuk fogalmaz –, hogy az újabb és újabb generációk rendre arra neveltetnek, hogy jó alkalmazottak legyenek, mozaikdarabokként illeszkedjenek a kialakított (és irányított) képbe. De nem egyszerű társadalomkritikáról van itt szó, annál sokkal többről. Palahniuk regényeinek tere ugyanolyan labirintus- vagy rizómaszerű építmény, mint amilyet a 20. század főbb irodalmi tendenciái felvázoltak, de annál paradox módon egyszerre lesz sötétebb, sivárabb, ugyanakkor könnyebben feloldozhatóbb is. A labirintusból kifelé vezető utat jóllehet csak az olvasó érheti el, de odáig a regény karakterei vezetik, saját áldozatukkal.
És több lesz társadalomkritikánál még egy mozzanat kapcsán: itt is, akár a jól ismert Harcosok Klubja történetében, a narrátor kívülállója, meg nem értettje a társadalomnak, egy mentálisan sérült, a normákat elsajátítani képtelen, elfojtott vágyakkal rendelkező, cselekvésképtelen embert ismerünk meg. A felvázolt társadalmi háttér pedig (a labirintus-építmény) az utóbbi évtizedek filmes, irodalmi termését is sokszor megihlető szimulált világra emlékeztet: minden mechanizmus csak látszólag működik, hiszen a pszichológus is gyógyszert szed, sőt, éppen az öngyilkosokkal folytatott terápiák során inkább saját életének vet véget némelyikük, a hősünk védelmét szolgáló rendszer is defektes, a kulthívők és a külvilág viszonya meg szintén kételyeket támaszthat mindannyiunkban, de legalább ennyire figyelemre méltó számos, a mélyben megbúvó gondolat is, például a szabad akarat, illetve a parancsteljesítés egymás ellen feszülése, amely éppen Brenson életét határozza meg a legjobban.
A szerzőre jellemző a visszatérő elemekkel való építkezés: jóformán egy-egy motívum viszi el a hátán a cselekményt, és ráadásul ez meghatározza az elbeszélés stílusát is (ugye most mindenki Edward Norton hangját hallja, amint IKEA-katalógusról, csoportterápiákról meg szappankészítésről beszél?). Az ismétlés esztétikája rendszerimitáló, ami azt is jelenti, hogy a narrátor elbeszélése elemeiben is lefesti az őt körülvevő világot, és sokszor naiv hangjában visszacsengnek azok a kételyek, amelyek viszont már inkább rombolják, semmint építik e monstrumot. A végpontból aztán ismét a végpontba, körbeérünk, és a fekete doboz felvételein rögzített történet teljessé érésében a megoldás lehetőségeit is megsejthetjük.
