Aldous Huxley: Menny és pokol – Az érzékelés kapui

Esszét azért kellene írjon az Író, hogy elgondolkodtasson. Aldous Huxleynak ez az Az érzékelés kapuival mérsékelten jött össze: a nagyközönség a témára fogékony korban kérdés nélkül itta a sorokat. A rövid könyvecskében megfogalmazott álláspontot némileg árnyalja, és bizonyos mértékig legitimizálni próbálja a Menny és pokol című valóban-esszé, amit tradicionálisan egy kötetben publikál mindenki, aki hozzájuk mer nyúlni. A könyvek ugyanis "meszkalin-esszék" néven váltak ismertté, nem meglepő módon a témájuk miatt.

1953 májusának egyik átlagos délelőttjén Huxley egy pohár vízben oldva felhajtott négy tized gramm meszkalint. Tisztán kísérleti célból. Nem utoljára. Huxley pszichiáter barátja, dr. Humphrey Osmond (akinek nem mellesleg a pszichedelikus kifejezést köszönhetjük, kösz) és az író akkori felesége, Maria Nys “felügyelte a kísérletet”, melynek menetéről, az élményekről, és azok jelentőségéről az Az érzékelés kapui beszámol, miközben filozófiai és spirituális szempontokból támasztékot próbál gyártani az esemény erkölcsi elfogadhatósága köré. Huxley a kis könyvben a rá jellemző cizelláltsággal megpróbálja leírni az élmények velejét és nem túl széles látószöggel az ezekből mikor kisebb, mikor nagyobb ívekben, de többnyire egyetlen következtetés felé tartó gondolatmeneteit. A konklúzió magyarra fordítva: az állapot, amibe a meszkalin tol, páratlan, és valószínüleg kell neked.
A Menny és pokol az Az érzékelés kapui alapján kidolgozott mérsékelten filozofikus utólagos (1956-ben jelent meg) gondolatébresztő. Míg az “előzmény” a cselekményesség határait súrolja, addig a szokatlanul tagolt (az ötven oldalas “tárgyalást” negyven oldalon nyolc függelék követi) második epizódban Huxley már tömörebben és céltudatosabban közöl. A tárgy pedig “a hétköznapi tudat ellenpólusa”, az a mélyen spirituális(nak is tekinthető), de biológiailag mindenképp haszontalan elmeállapot, amibe műértő tapasztalás, meditálás, önsanyargatás, de leginkább a legcivilizáltabb és legveszélytelenebb megoldás, a meszkalinfogyasztás útján eljuthatunk. De ahogyan a törpök élete, a műértő tapasztalás, a meditálás, az önsanyargatás, de leginkább a meszkalinfogyasztás sem csak játék és mese, és az Az érzékelés kapuival ellentétben a folytatásban Huxley már az árnyoldal bemutatásának is hagy teret, majdnem arányosan (~40 vs ~4 oldal).

A két mű hatalmas visszhangjához nagyjából elég is volt a kor befogadó szelleme, a hol vehemens (Thomas Mann durván felháborodott miatta), hol higgadt (Robert Charles Zaehner, elismert keletkutató és brit akadémikus később a saját előítéleteivel maga is kipróbálta a meszkalint, és higgadtan, alaposan szétkritizálta) támadások pedig már csak a negatív reklám/tűzreolaj hatását keltették. A fogékony oldal, az épp szárba szökkenő popspirituális, később hippivé ferdülő közeg számára a dehátapuiscigizik-nél is hatásosabb alapérvvé vált pusztán a tény, hogy megszületett a két könyv, a tényleges érvelésre már nem is volt szükség. Nem teljesen alaptalanul kenné bárki a 60-as, 70-es évek szétcsúszás-kultúráját a két esszére: Huxley ekkorra már másfél lábbal a halhatatlanság csarnokában volt (1928-ban jelent meg a Pont és ellenpont, 1932-ben a Szép új világ, 1936-ban pedig a Vak Sámson), két lábbal pedig az el- és közismertségében, ezért meghatározó volt a véleménye, ami sokaknak elég biztatást jelentett. Persze nem egyedül Huxley tehet arról, hogy a hallucinogének berágták magukat a kultúrtörténet könyveibe, és ha jobban belegondoltok, ha így is lenne sem biztos, hogy felelősségre szeretnénk vonni őt. Például végülis nem mindenki utálja a The Doors-t (a zenekar neve az első könyvecske angol címéből jött, Jim Morrison rajongott a műért, meg persze az LSD-ért is), Hunter S. Thompsonnal is van, aki megvan, stb. Ugyanakkor képzeljétek el Kertész Imre legújabb, Testből gép, ami keményen vereti c. könyvét, amiben a mefedronos élményeiről számol be pozitív végkicsengéssel…

Számonkérni Huxley-n bármit is, azt hiszem, többszörösen is öngól lenne, mivel egyrészt a meszkalin és az LSD is legális volt a könyvek születésekor, másrészt, és ez a lényeg, Huxley végeredményben nem a meszkalint dicséri, hanem az elmeállapotot, amibe az juttathatja az embert. Csak sajnos ennek elérésére nem nagyon van működőképes alternatíva. A kötet amellett, hogy kultúrtörténeti mérföldkővé vált, máig szélsőségesen megosztó témája ellenére, vagy inkább pont azért mindenképp hasznos olvasmány, gondolatébresztő és öttől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető keringőre való felhívás, mindez kifogástalan megfogalmazásban. A Cartaphilus ízléses (de eddig hiányos) Huxley sorozatába pedig remekül beleillik.