A sötét lovag – Felemelkedés

Christopher Nolan kétségkívül arra született, hogy Batmant úgy vigye fel a filmvászonra, hogy a lehetőségeihez mérten a leghűebben adja vissza a képregény fantasztikus novelláit, s ültesse át a történéseket a füzetek kockáiról úgy, hogy azok a realitás talaján biztosan megálljanak. Tim Burton 1989-es szürreális adaptációja (lépjünk túl a ’60-as évek félresikerült alkotásain), a Batman – A denevérember című próbálkozás hozzá képest merőben elszakadt a cselekménytől, valamint az akkori képregényekben éppen aktuális sötétebb tónusba hajló képi világtól. A film leginkább a rendező saját stílusának a kialakításához statisztált a hetvenes évek gótikus atmoszférájú képregényeinek a keresztbemosásával, fittyet hányva nagyrészt a ’80-as évek zseniális, többek között Frank Miller, Alan Moore stb. által jegyzett füzeteire. A franchise-t igazán beindító, a rövidfilmek után pályáját megkezdő Burton nem gondolkozott a képregények gondos kihasználásában, elborult kényszerképzetei pedig a későbbiekben a teljes filmográfiáját végigkövetették, ennek pedig a Batman visszatér képsorai is áldozatul estek. A rajongóktól kapott hideged-meleget, de összességében egyetértettek abban, hogy a filmek „megcsalták” a képregényeket, visszaéltek Gotham univerzumával. A néhol egészen remek színészi játék ellenére a Denevérember nem kapta meg azt az odaadó áhítatot, a karakterhez történő érzéki nyúlást, amelyet igazán megérdemelt volna. Az őt követő „Joel Schumacher-korszak” pedig minden kétséget kizáróan a Batman filmek történetének legsötétebb időszaka, Burton után egyenesen porig rombolta kedvenc lovagunk megnyerő mítoszát. A Mindörökké Batman és a még annál is rosszabb Batman és Robin című alkotások röhejesek, önmaguk paródiái voltak, bukásuknak köszönhetően pedig sajnos a süllyesztőbe lökték a Bruce Wayne alteregójáról szóló történetet is.

AZ ALÁZAT: MEGÉRTENI A DENEVÉREMBERT

Ekkor jött 2005-ben Christopher Nolan, aki kivágott az ablakon mindent, ami csak a névhez azelőtt a filmtörténetben köthető volt, a szín és a giccs nem ismert fogalmakká váltak, a túljátszott szerepek visszatértek a földre, és ami a legfontosabb: arra törekedett, hogy amit a néző lát, az hiteles és reális legyen. A kitűnő Batman: Kezdődik! a ’80-as évek egyre sötétebb és komorabb képregényeit, elsősorban Frank Miller legendás Batman eredettörténetét, a négyrészes Batman: Year One-t vette alapul Selina Kyle karakterének érthető kihagyásával. Merített a Batman: The Long Halloweenből (Scarecrow karaktere), valamint a The Man Who Falls történéseiből is (denevérekkel szembeni félelem, a fiatal Bruce Wayne ábrázolása és a szülők meggyilkolása), valamint bebizonyította a nézőnek, hogy Batman nem csak egy szimpla hős. Hiszen: „Abból is lehet hős, aki egyszerűen csak kabátot terít egy gyerek vállára, hogy azt sugallja neki, nincs veszve minden.” – Nolan pedig Christian Bale-nél keresve sem találhatott volna jobb színészt a szerepre, egyszerűen ő volt az a karizma, amely képes volt arra, hogy megteremtse a modern és egyben realista Denevérember emberközeli ábrázolását.

Az azt követő A sötét lovag pedig tudjuk mit hozott: egy The Long Halloween (Batman, Gordon és Dent viszonya, illetve Dent Kétarccá válása) és The Killing Joke (Joker őrületbe kergeti Harvey Dentet, a képregényben ez Gordonra irányult) párosból gazdagon ötletelő, sokkolóan sötét gengsztermozit, amely egy Chicago-szerű Gothamben gyalult a földbe minden addigi képregényadaptációt. Ahhoz sem férhet semmi kétség, hogy a film legsarkalatosabb pontja  Heath Ledger szociopata, őrült és egyben szkizofrén Jokere volt, amely valamelyest elhomályosította a film többi karakterét, de Nolan még is fenn tudta tartani az egyensúlyt a szereplők között, ehhez pedig kiválóan irányította a szálakat, s folyamatosan adagolta a feszültséget. A film hangulata sokkoló volt, elgondolkoztatott és túlnőtt egy „sima” képregényfilmen. Nolan olyan szintre emelte a trilógiát, amely túlmutatott a kezdeti indíttatásán, a „mindenki lehet hős” kérdéskörén, s ehhez csak annyit tett, hogy baromi hitelesen és reálisan kezelte a legjobb Batman füzeteket és nem riadt meg attól sem, hogy elgondolkoztasson egy blockbusterekre szakosodott közönséget. A sötét lovag – Felemelkedés című epikus és monumentális záróakkorddal pedig beteljesíti a filmtrilógia végzetét: azt, hogy alapvető modern filmklassziksokként kezeljük a trilógia részeit. Ez a beteljesülés pedig eléri kedvenc Denevéremberünket is, hiszen a felemelkedés nem csak erkölcsi megtisztulását, hősi karakterének elnyerését jelképezi, hanem keretbe foglalja az első rész legendás párbeszéde (Bruce és Thomas Wayne) segítségével mind a három epizódot, és ezzel zseniálisan zárja le a történetet:

„Miért zuhanunk a mélybe? – Hogy megtanuljunk kimászni belőle.”

A FILM

Nolan bizony nagyon jól tudta, hogy az anyagi valóságra lehozott Denevérember történetét szinte képtelen lesz olyan magas szinten folytatni, mint amilyen sokkolóan erős volt a második rész, így a Felemelkedés célja jól kivehetően nem is az, hogy megugorja A sötét lovag magas színvonalát, hanem az, hogy megfeleljen Nolan magával szemben támasztott elvárásainak, illetve, hogy nem csak a trilógia záróakkordjaként, hanem önálló moziként is megállja a helyét. Ezeket az elvárásokat pedig a Nolan testvérek és David S. Goyer tökéletesen teljesítették, Bruce Wayne alteregója olyan lezárást kapott, amelyhez nem csak az olyan jelzők illenek, mint az epikus, az expresszív, a grandiózus és a monumentális, hanem a mély exponáltság is, ugyanis a Denevérember újra visszatér a központi szerepkörbe, emelkedett pátosza pedig beteljesíti a Batman: Kezdődik!-nek a karakterrel kapcsolatban megfogalmazott „bárki lehet hős” kérdéseit. Ehhez pedig remekül használták fel Nolanék megint a képregényeket: a No Man’s Land adta az ötletet a város elszigeteléséhez (leszakadt hidak, Batman kései megérkezésének átemelése), a Knightfall sorozat hozta magával az új főgonosz, Bane karakterét (illetve a Denevérember novellák egyik legfontosabb jelenetét), valamint Nolan nem feledkezett meg a legendás The Dark Knight Returns füzeteiről sem, hiszen az inaktív és egyben visszavonult Denevérember visszatérésének ötletét innen építette bele a filmbe.

A záróakkord újra nem tesz kivételt, Nolan egyényi Gotham-elgondolása a Felemelkedésben is tovább él: a rendezőnek nem az volt a célja, hogy a környezet egy az egyben a képregény alvilágát adja vissza (elég gondolni a második rész Chicago-jára vagy a zárás New Yorkjára), hanem visszaadja azt az emberközeli és realista ábrázolásmódot, amely a tervezőasztalnál megszületett. Nolan ebbe a környezetbe helyezte el újra a régi és az új karaktereket. A Felemelkedés ráncfelvarrja a képregény feldolgozások karakterábrázolását, a lehető legképregényhűbben kapjuk vissza az univerzum alakjait, de a környezethez való beilleszkedéshez a karakterek realista ábrázolásmóddal itatódtak fel, amely egyszerre teszi őket földreszálltnak és ami a legfontosabb: hitelesnek. Pedig kedvenc direktorunknak volt gondja bőven a lezárással, hiszen rengeteg új szereplőt kellett felvinnie a vászonra, s ki kellett azt is találnia, hogy ki legyen az a fő „villain”, amely a legalkalmasabb arra, hogy tovább tudja vinni a stafétabotot Joker után. Azt eddig is tudtuk, hogy Nolan nem fog gondolkozni olyan ellenségekben, amelyek természetfeletti, a realista univerzumból kilépő alakkal, tulajdonsággal rendelkeznek (pl. Clayface, Poison Ivy, Killer Croc stb.), így ezért sem meglepő, hogy egy übertápolt Az árnyak ligája karaktert, Bane-t hozta be Batman ellen (ez Ra’s al Ghul után adta is magát). Tom Hardy pedig olyan zseniálisan hozza a pszichopata zsoldost, amely fizikálisan és lélektanilag is a főhős fölé kerekedik, hogy a nézőtéren szinte minden egyes alkalommal meghűl a levegő, amikor színre lép.  Egyszerre tiszteletparancsoló és  kíméletlen gyilkos: legfontosabb fegyvere a remény látszata,  hiszen az a kulcs az igazi szenvedéshez. Hardy-nak pedig igen nehéz dolga volt, hiszen a maszk miatt csak szemének mimikáira és testbeszédére támaszkodhatott, de még így is az egyik legjobb játékot nyújtotta a vásznon. Első csatajelenetük alkalmával annyira kedvenc Batmanünk fölé tornyosul, hogy a Knightfall leghíresebb képkockájának megidézésénél mi magunk is együtt érezzük az elszenvedett fájdalmat, egyszerre  epikus, de mégis rideg. Felejthetetlen és utánozhatatlan a jó és a gonosz/káosz szembenállása, párbajuk megindítja a néző torkában a gombócot.

Az átmenetileg meggyengült főhös kiegyensúlyozására Nolan jól nyúlt a Keződik!-ből tudatosan kihagyott macskanőhöz is, aki az egyik legambivalensebb jellemrajzzal, a film egyik legérdekesebb karaktere lett. Anne Hathaway pedig képes volt felnőni a szerephez, élete legjobbját nyújtja a rugalmas, furfangos tolvajnő, Selina Kyle alakításakor. De ez az egész magas színvonalú színészi játék a további stábra is igaz: a sötét lovagban hívő John Blake-et alakító Joseph Gordon-Levitt, a meglepő karakterű Miranda-t játszó Marion Cotillard, a szokásosan zseniális Gary Oldman és Morgran Freeman, a drámai identitással felöltöztetett Alfredot alakító Michael Caine, valamint Batmant soha ilyen kiválóan nem alakító Christian Bale szinte ragyog a szerepében (még Cillian Murphy és Liam Neeson is visszatér). Mindenki mély odaadással nyúlt a rá bízott szerepre, s a szívén viselte a film sorsát. Az akciójeleneteket mindenki fantasztikusan hozta (rengeteg edzésmunkával a hátuk mögött), a koreográfiák tökéletesek, a verekedések csontig hatolnak, egy ütés fájdalmát még mi is érezzük. Nolant jól jellemzi, hogy utálja a CGI-t, így ha valami robban a filmben, akkor az ott valóságosan is robbant, ha kellett több ezer méter magasságban filmeztek (film „prológusa”), s ha kellett több (tíz)ezer statisztával vették fel a jeleneteket (stadion elfoglalása, „Wall Street-i összecsapás” stb).

Az anarchia és az összeesküvés hálójában szövődő történet atmoszférája ugyanolyan sokkoló a megteremtett káosz, reménytelenség és fájdalomérzet miatt, mint az előző epizódban. Ugyanakkor a Felemelkedés vonala egy hangyányit másképpen alakul, mint a zseniális előző trilógiarészé: a film jól érezhetően kettészakad, az első, kicsit döcögősebb egységben Nolanék bemutatják a karaktereket, az alapkonfliktust, majd úgy szövik a szálakat, hogy a nagy összecsapás után újra a legmegfoghatóbb karakterré váljon a Denevérember és annak sorsa (mindezzel erősen Batman: Kezdődik!-re kanyarodnak vissza). A film második fele túlzsúfolódik a történésekben, a tempónak köszönhetően pedig a képi világ valahol a felső küszöböt veri az állejtésben, de sikeresen ellensúlyozza a látvány-centrikusságot azzal, hogy intellektuális is tud lenni. Szakadozó jelenetek (tipikus Nolan stilisztika) és nagyon jó fordulatok váltják egymást (a zene kifejezetten brutális, mesterien diszponál a jelenetek alatt), de jól kivehetően Nolan a főhős pszichológiáját, vívódásait állította a középpontba. A telitalálat alcím amellett, hogy morálfilozófiailag kiváló elemeket vonultat fel, több szempontú a szimbolikája is: jelképezi Bruce Wayne alteregójának kilépését, felemelkedését az addig Gotham szintjén társadalmilag elfogadott bűnös szerepköréből (ahová zuhant A sötét lovag végén), megmutatja azt az útat, amelynek keretében Batman eléri az erkölcsi megvilágosodást, valamint önmagának (félelmeinek) a leküzdését, amely a filmben az első részhez hasonlóan újra megjelenítődik. A film befejezése olyan empátiába torkollik a néző felé (bármennyire is legyen kissé sablon a Denevérember lépése), amely bármely film megirigyelne: nem elég, hogy egy firenzei jelenet miatt keretes szerkezetet is kap a film, de képes olyan záró képsorokat adni, ahonnan még bátran folytatható is lenne sorozat. Ehhez pedig a kulcs a „bárki lehet hős” kérdésköre, hiszen egy flashback-kel eléri Bruce Wayne, hogy elhigyjük: jöhet szembe bármilyen antagonista, akkor is lehet bárki a hős, bárki lehet a Denevérember, amely megszabadítja Gothamet a gonosztól, hiszen a Denevérember maga a gonosz elleni harc szimbóluma. Ez pedig a film végén a legfontosabb üzenet, ettől is lesz olyan epikus és sokkoló. Nolan kitűnően értette meg a Denevérembert, alázattal kezelte és biztosak lehetünk benne, hogy a legnagyobb képregényrajongók is azt mondják: eddig ez a legjobb Batman karakter, amit filmvászonra raktak.

„Abból is lehet hős, aki egyszerűen csak kabátot terít egy gyerek vállára, hogy azt sugallja neki, nincs veszve minden.”