A metalzenei tartalomgyártók Marvel-multiverzuma

Miről szól manapság az internet? Macskás videókról. Oké, de az is egy nagyobb halmaz része, mégpedig a tartalomgyártásé. Így van, megállás nélkül ömleszteni kell az amúgy is túlterhelt elménkbe a szennyebbnél szennyebb audiovizuális fogyasztanivalót, amik közt olykor-olykor, talán megbújik valami aranyrög is. A képzeletbeli dobogó legtetején jelenleg a TikTok áll, ahol még az is több tízezres nézettséget generál, ha valaki creepy sztorikat olvas fel a Redditről, miközben sminkel. Ilyen és ehhez hasonló üzenetekkel kell felvenniük a versenyt pl. a YouTubereknek, akik hiába voltak itt előbb, az idejüknek leáldozott: vagy átállnak a “sötét” oldalra, vagy aprópénzért reklámozhatják tovább a százezredik tankos videojátékot.

Valami hasonló szituációban találhatta magát Jared Dines is, az egyik legrégebbi metalos tartalomgyártó, aki egy jó ideje már nem annyira aktív, rövid, de humoros zenei tematikájú videói eltűnedeztek, klisés formátumokkal próbálkozik, és természetesen egy podcast-szerűségben baromkodik haverjával, Austin Dickey-vel. Nem tudni, hogy mi volt nála az utolsó csepp a pohárban: a kiégéstől való félelem, az életközépi válság, vagy csak a ritkuló hajhagymái (erre még később visszatérünk), de úgy döntött, hogy valóra váltja egy jó pár éve dédelgetett álmát: csinál egy valóságshow-t, specifikusan (metal)zenei influenszerekkel. Na már most, a reality nem túl tiktokos formátum, igaz? Nem, az inkább tévés, Jared pedig így intett be a konkurenciának, hogy egy eddig alig látott műsort (teljesen másik tematikával természetesen már voltak ilyenek) ültet át a videómegosztó platformra. Amúgy ez egy bevált szokás mostanság, a tévések rendre a YouTube-on kötnek ki, míg a videósok a nagyobb elérés érdekében a jól bevált szórakoztatási formával kacérkodnak.

És hogy miről is szól a Musician Mansion? A recept egyszerű:

végy 15 YouTubert, streamert, zenészt, influenszert stb., akikben a metalzene iránti vonzalom a közös, dobd be őket egy kacsalábon forgó vityillóba – ami bármelyik Nagy Ő-ben is megállná a helyét -, és utasítsd őket faszságokra.

Papíron ez simán működhet, mindenki imádja a kollaborációkat, a crossovereket, a multiverzumokat, vagy csak simán az ismert és kevésbé ismert arcok vegyülését, na de lássuk, hogy muzsikál (no pun intended) ez az egész a gyakorlatban.

Az első epizódban megismerjük a versenyzőket, akik közül jó párukkal már találkoztam az internet szerteágazó zugaiban, de csak hogy néhányat említsek közülük: Nik Nocturnal, Anthony Vincent, Bradley Hall, Sophie Burrell, Austin Dickey, Lauren Babic, Justin Bonitz (a Tallah frontembere), Andrew Baena a Carcosából, Paula Carregosa, és még sorolhatnám… Őket fogadja egy Seattle melletti kastély-villában a két műsorvezető, Jared Dines és a gitárvirtuóz Angel Vivaldi, akik amolyan jó zsaru-rossz zsaru párost alkotnak az évad során (mikor ki melyik). A résztvevők itt tudják meg, hogy három darab ötfős “zenekart” fognak alkotni, és így kell majd versenyezniük egymás ellen (vagy egymással) a hét során pénznyereményekért. Nem túl eredeti, igaz? Mármint a díjazás része a dolognak, pláne, hogy 1000 dollárról beszélünk naponta, ami mondjuk igazságosan elosztva 200 fejenként, az pedig lényegében kávéautomatás apró ezeknek az arcoknak. De ne legyünk telhetetlenek, a versenyzők se azok – legalábbis remélem!

A bandák első feladata egy dal megírása, illetve elnevezni a kis kompániájukat. Itt egy kicsit lassan indul be a műsor, ugyanis hiába az elvétett poénok itt-ott (általában ugyanattól a két-három arctól), ha valaki ismeri ezt a folyamatot, mármint a dalszerzését, az tudhatja, hogy ebben nem sok szórakoztató van, hacsak nem totál bemindezeve blastbeatelsz, az alsógatyáddal a fejeden. Ilyen sajnos itt pont nem volt, és már kezdtem aggódni, hogy ez a műsor is olyan brutálisat hasal majd, mint a Sumerian Records atyjának fapados rock/metal tehetségkutatója, a No Cover, de szerencsére az epizód végén a dalok teljes egészében bemutatása és színpadra penderítése megmenti a figyelmemet. Azonban itt már csekély aggályaim merültek fel a szereplőkkel szemben, ami a második epizódra vált csak határozott diagnózissá, miszerint

ez a főleg fiatal, a covidot is “testközelből” átélt, túlterhelt társadalomban a saját szobájukban izolálva tartalmat gyártó generáció nem igazán tud mit kezdeni egy ennyire impulzív és extrovertált környezettel,

amikor nem állnak rendelkezésükre a vágásból és előre bemagolt szövegekből eredeztethető kapaszkodók annak érdekében, hogy spontának és szórakoztatóak legyenek. Persze most senki ne gondolja, hogy a második részben valami hihetetlenül deep mentális utazásban vesznek részt a szereplők, egyszerűen csak klipet kell gyártaniuk a már meglévő dalukhoz, de így is kibukik, hogy habár némelyiküknek egy egyszerű négyperces videó megvágása a napjuk szerves része, az időkorlát okozta nyomás hatására ez sem egy könnyedén teljesíthető feladat. De hagyjuk is a háttérben meghúzódó Gyurcs… pszichológiai szálat a szakemberekre, azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk – ami egyelőre csak hellyel-közzel sikerül.

A harmadik résznél valószínűleg már a készítők is rájöttek, hogy hiába tanultuk meg egy kezdő zenekar első lépéseit a világot jelentő deszkák felé, ez hosszú távon nem túlságosan fenntartható irány a móka oltárán. Így lényegében egyfajta levezetésként pár “fizikai” kihívás elé állítják kedvenceinket, és itt jön a képbe a japán vetélkedők világa, ahol lényegében

az a fő szempont, hogy a versenyzők minél nagyobb baromságokat műveljenek, minél kevesebb szégyenérzet megtartásával.

Ha nem is feltétlen keleti pajtásaink szintjén, de azért akad itt életnagyságú gumilabdában (halvány fingom sincs, mi annak a neve) az ellen kiszúmózása a körből, gitártörő verseny és kellemetlen ételek becsócsálása, amiknek nagy része amúgy simán fogyasztható, de most nem megyek külön bele abba, hogy milyen kajákon szocializálódott egy nyugati meg egy balkáni gyomor. Ez a rész egyébként addig a pontig messze a legszórakoztatóbb volt, nem tudom, hogy azért-e, mert ez szólt a legkevésbé a zenei tematikáról.

Sajnos az epizódok eléggé hullámzó minőségűek, ez alól a negyedik rész sem kivétel, ami a ‘turnézásra” épít úgy, hogy kiküldik a csapatokat utcazenélni. Mérsékelten lebilincselő fejezet, egy valószínűleg rendezői utasításra felmerülő konfliktussal, viszont ha már felhoztam a negatívumokat, akkor ezen a ponton már határozottan körvonalazódtak bennem ezek:

• az egyik a technikai megvalósítás, mert hiába nem egy millió dolláros produkcióról beszélünk, és el kell ismerni, hogy tök jók a vágások, meg a fényképezés, meg összességében az operatőri munka, a hangmérnököt viszont nem tudom hova tenni: nem hiszem el, hogy egy drasztikusan visszhangos teremben jó ötletnek tartja egyszerre három ember mikrofonját hallatni (vagy tulajdonképpen bárhol három embert egyszerre beszéltetni ugyanazon a hangerőn). Hatalmas dádá neki ezért egy kínai strandpapuccsal!
• a másik pedig a műsorvezetők műsorvezetésének hiánya: értem én, hogy ez egy új szerepkör Jarednek és Angelnek is, de az ember legalább reménykedne abban, ha már mindössze három-négy humorheroldot sikerült összekukázni a 15-ből – akik nem szerepelhetnek minden egyes jelenetben -, akkor legalább ők egy kis izgalmat csempésznek az egészbe. De nem, mindketten totális biodíszletként funkcionálnak, néha egész egyszerűen megismételve a másik szavát. Nem, nem Sebestyén Balázs-szerű konzumrasszizmusra és bodyshamingre vágyok, vagy Kasza Tibi pojácaságára, csak egy (vagy két) emberre, aki elhiteti velem, hogy élvezi, amit csinál.

Az évadzáró epizódban aztán ez a töketlenkedés megtorlásra kerül, ugyanis helyet kap egy jól bevált, régimódi roastolás, muhahahahaaa! Aki esetleg nem ismerné ezt a műsortípust, annak elég annyit tudni, hogy többen összejönnek és egy központi figurát (meg azért a jelenlévők közül is párat) jól leégetnek, megaláznak, csípős beszólásokkal illetnek. Aztán ez vice versa. Itt még Stevie T, vagyis Steve Terreberry is cameózik egyet, akit már az első pillanattól kezdve furcsálltam, hogy nincs jelen, lévén, ha ő nincs, talán Jared sincs. És ez vice versa. Ők ketten komikus ellenfelei, nemezisei, vetélytársai, tudat alatti jóakarói egymásnak, és miután Stevie megtalálja az összes fogást Jareden, kezdve a hajhullástól a tehetségen át a kiégésig, végre kibújhat a szög a zsákból, és mindenki megcsillogtathatja tudását.

Noha páran a várthoz képest látványosan alulteljesítenek, egy-két kontentgyáros azért így is kicsal pár könnyet a szememből,

legyen szó akár Drewsifról és az ő távolról sem píszí poénjairól, akár Bradley szándékosan angolosra sikerült “montypythonkodásáról”, ami egészen fergeteges gagekben manifesztálódik. Aztán jön a mastermind, a főkolompos, a nagy öreg, és miután mindenki megkapta a magáét, egy szentimentális szösszenetben köszöni meg a jelenlévőknek a részvételt és mindazt, amit a metalért és a szórakoztatásért tesznek úgy en bloc. Itt pedig nekem kicsit úgy jött le, hogy Dines ezt az egészet – ha nem is tudatosan, de – egyfajta utódképzés (nem úgy) gyanánt vezényelte le, hogy ha már ő maga nem is, valaki mégis legyen, aki továbbviszi az örökségét, akit aztán alkalomadtán patronálhat is. De az is lehet, hogy baromira túlmisztifikálom az egészet, térjünk is a végszóra!

Összességében a Musician Mansion egy érdekes kezdeményezés, aminek bár vannak még buktatói és gyermekbetegségei, hosszú távon akár egy teljesen ütőképes formátum alapjait teheti le. Külön ajánlom azoknak, akik követik vagy csak ismerik a szereplőket, mert egészen más megvilágításba kerülnek az egyének a klasszikus közegükön kívülre lökve. Egy kis foltozás itt-ott, és mehet is a második évad, amiről a lenti videóban el is mondja a megálmodó, hogy már a forgatás befejezése óta tervként él a fejükben, pusztán anyagi támogatásra vár a projekt. Szóval ha esetleg te is látod a fantáziát a metalos véleményvezérek multiverzumának és a valóságshow-k halmazának kereszteződésében, és esetleg megengedheted magadnak, hogy támogasd az indítványt, akkor söpörd le a kártyádról a sütőport – amit az a furcsa, Kazinczy utcai mágus adott el neked a múltkor -, és pötyögd be az adatait a srácok GoFundMe-jére.

Mi pedig szurkolunk neked, Jared, a te kitartásod és elkötelezettséged ad nekünk erőt ahhoz, hogy még mindig csináljuk ezt a bepötyögött karakteralapú, újságírásnak csúfolt balfaszkodást, amikor már boldog-boldogtalan videókat gyárt. Főleg macskásokat.

fotók: Jared Dines facebook