2025. január 26.
A horrorrajongók körében mára igencsak bekerült a köztudatba Robert Eggers neve. Az 1983-ban New Yorkban született, gyártásvezetőként és jelmeztervezőként is tevékenykedő rendező 2015-ben mutatkozott be a nagyvásznon a sokak által az egekig magasztalt The Witch című filmmel, amiért több díjat is bezsebelt, majd ‘19-ben érkezett a The Lighthouse, ami szintén kitörölhetetlen nyomot hagyott minden nézőben és a szakértőkben is. Ezt az alkotását is többen díjazták, például a cannes-i filmfesztivál, ami nem kis elismerésnek számít filmes körökben, már azok között, akik nem a tipikus hollywoodi mocskot nyelik. A pár évvel később, 2022-ben bemutatott The Northman már nem volt ennyire szerencsés: a sagába illő viking bosszútörténetet bár sok helyütt jelölték díjakra, egyet sem nyert. Tavaly pedig végre bemutatták a rendező legújabb filmjét, amit már az első hírmorzsák óta minden rajongó tűkön ülve várt: a Kárpátok zord hegyei közül megérkezett a mozikba Orlok, a filmtörténelem egyik megkerülhetetlen vámpíralakja, a Nosferatu.
Eggers eddigi műveit ismerve nem lepődtem meg nagyon azon, milyen témát választott új filmjéhez, illetve talán kevesen tudják, de középiskolás évei alatt rendezte már a Nosferatut és a díszleteket is ő tervezte. Ő híres arról, hogy szívesen vesz alapul folklórt, mitológiát, hátborzongató legendákat, minden filmje ezek köré épül és mindegyik más hangulatot áraszt. Ott van a The Witch, ami valóban olyan, mintha valami olyasmit látnál, amit nem lenne szabad, és teljesen másképpen fél közben a néző, mint eddig valaha. Gondoljunk csak arra a részre, mikor Caleb eltéved az erdőben. Nincsenek olcsó ijesztgetések, cserébe egész végig nyomaszt, de úgy, hogy még egy lemezt is megihletett. A The Lighthouse más, képarányában is, ami zseniális dobás, nem kicsit növeli a klausztrofób érzést, amire a színek megvonása még rátesz egy lapáttal, hangulatában pedig szintén nyomasztó, de itt az elszigeteltségtől, a megőrüléstől való félelem, egy lázas rémálom érzése tartja fogva a nézőt. Sajnos a The Northman kicsit csalódás volt számomra, mert bár Eggers ügyesen idézte meg a hangulatot a párbeszédekkel, amik tényleg mintha a viking korban írt sagákból származnának, és a fényezés, a látvány, valamint a díszletek ebben a filmben is kiemelkedően jól sikerültek, a történet mégsem fogott meg annyira, mint vártam. Ezek tudatában nagyon kíváncsi voltam már a Nosferatura és most bizony elégedetten távoztam a moziból, persze kellett egy bő negyed óra, mire teljesen magamhoz tértem. Az első gondolatom pedig az volt, hogy
már nem túlzás zseniként számon tartani Eggerst.
Ha még nem láttad a filmet, javaslom, hogy előtte nézd meg – vagy nézd újra – az eredeti, 1922-es változatot és a ‘79-eset is, nemcsak azért, mert ezt a kettőt vette alapul a rendező, hanem mert nagyon nagy élmény végignézni, hogy ez a Bram Stoker Drakulájából táplálkozó történet miként változott az évek során, és hogyan meséli el Eggers ma. Mert mint kiderült, egy feldolgozás készítése sem ejti zavarba. Világos, hogy egyedi stílusa van, gyakorlatilag a negyedik filmjét nézve az jut eszünkbe, hogy le se tagadhatná, hogy ő rendezte, annyira látni és érezni, hogy ez kinek a munkája, de
ahogy egy ilyen régi művet átültet a saját stílusába, és ezzel együtt pedig fogyaszthatóvá teszi a 21. századi mozirajongó számára, az tényleg páratlan.
Ahogy a többi filmje, a Nosferatu is elképesztően látványos. Persze látvány alatt nem arra gondolok, hogy CGI vámpírok harcolnak CGI vadászokkal a hegyekben, hanem arra, hogy Eggers a rá jellemző stílusban tárja elénk a történet összes színhelyét, legyen szó a sziklás, havas Kárpátokról, egy gyéren megvilágított szobáról, vagy Wisburg városának pestis sújtotta utcáiról. A díszlet és a látvány tehát most is csillagos ötöst érdemel, akár a korhű kosztümök, de ami a leginkább megfogott, az Orlok ábrázolása volt.
A címben említettem, hogy szó szerint új köntösben láthatjuk a híres élőholtat, és ez valóban így van. A két alapul vett filmtől egészen eltérő formában elevenedik meg a vásznon a szörnyeteg, véleményem szerint nagyon találó módon. Gondoljunk bele abba, hol él ez a karakter, és már nem is lesz több kérdésünk. Én valahogy így tudok elképzelni egy, a Kárpátokban élő többszáz éves grófot. Ráadásul nem csak kinézetében, megszólaltatásában is megújult, köszönhetően Bill Skarsgård (It, Castle Rock, The Devil All the Time) alakításának, aki a fenyegető megjelenés mellett jól eltalált akcentussal és mély hangjával teszi teljessé karakterét. Bár a film legvégéig szándékosan csak részleteket látunk Orlokból, azokat is nehezen vagy csak nagyon rövid ideig, mégis félelmetes, szokatlan és tiszteletet parancsoló jelenség, egy igazi vámpír, aki a manapság divatosan túlromantikázott vérszívást is viszolyogtatóan, valódi szörnyként viszi véghez.
Ha már Skarsgård játéka szóba került, ne menjünk el szó nélkül a többi szereplő mellett sem. Willem Dafoe (The Lighthouse, Poor Things, The French Dispatch of the Liberty, Kansas Evening Sun) természetesen most is nagyot alakít, a különc okkultista karakterét el tudom hinni, nem csoda, hogy már harmadszor dolgozik együtt a rendezővel, akárcsak a Sievers szerepére kiválasztott Ralph Ineson (The Witch, Green Knight, The Northman), akinek a játéka most nem igazán kiemelkedő, de mióta nagyon régen, először meghallottam a hangját, én is olyat akarok. Nicholas Hoult (Renfield, Skins, Mad Max: Fury Road) egy olyan Huttert hoz, akinek nem kívánom azonnal a halálát (nem úgy, mint az eredeti, ‘22-es filmben), a fiatal, feltörekvő, szerelmes hős karaktere bár itt-ott kicsit bukdácsol, de összességében megállja a helyét. Igazából tényleg egyik színészt sem lehet lehúzni, még a párbeszédekre sem panaszkodhatom, bár éppen azokból adódik a film egyetlen negatívuma is, miszerint túl hosszú. Persze minden jelenet fontos, de többször is úgy éreztem, hogy egyet-egyet túlhúztak a kelleténél.
Külön szeretném még kiemelni Lily-Rose Depp (The King, Tusk, Voyagers) játékát, aminél zavarba ejtőbbet ritkán lát az ember nagyvásznon, Eggerst ismerve pontosan ez is lehetett a cél. A megszállott stádiumban lévő Ellen Huttert alakítva kellően, sőt, igazán elborzasztó tud lenni, míg normális tudatállapotban az először esetlen, majd később a sarkára álló, határozott és erős nő megformálása is abszolút rendben van. Ő az egyik legfontosabb karakter, akire Eggers bármelyik elődjénél sokkal több gondot fordított, akárcsak Ellen és Orlok kapcsolatára, ami a korábbi filmekkel ellentétben sokkal mélyebb és régebbi, és ami a film legfontosabb témája, melyet Eggers, Depp és Skarsgård úgy bontott ki, hogy a végkifejlet egyszerre iszonytató, drámai és végtelenül szomorú. Az az utolsó képkocka egy életen át el fog kísérni.
Robert Eggers úgy dolgozta fel a Nosferatut, hogy végig tiszteletben tartotta a két alapvetésként számontartott klasszikust, a történeten és a karaktereken át az olyan hatásos fogásokon keresztül, mint Orlok félelmetes árnyéka, egészen a drámai befejezésig. Sajátos stílusa végig a markában tart, víziói ámulattal vegyes borzongásba rántanak, gyakran sokkolják is a nézőt. Legújabb alkotásából sem hiányzik a páratlan látvány, a hibátlan díszlettervezés és a nyomasztó, felkavaró légkör. Úgy mutatja be a régmúlt egy borzalmas alakját, hogy közben emberibbé is teszi azt, aki évszázadok óta átkozottként, egymagában él, mégis képes egyszerre rémisztő és romantikus érzelmeket táplálni valaki iránt. Persze nem tagadhatja meg szörnyeteg mivoltát, maximum csak elfeledkezhet róla – azt is csak az első kakasszóig.
