2011. március 25.
A múlt havi felvezetés nem csupán abba engedett betekintést egy súlyos (és hol sikeres, hol sikertelen) érvekre alapozott washingtoni tárgyalás keretein belül, hogy Amerika szuperhőseinek kötelező regisztrációja még sok problémához fog vezetni, hanem abba is, hogy a füzet végén nyitva hagyott küzdelem még fontos lehet a jövőre vonatkozóan. Jelen esetben pedig mindkét felvetés beigazolódott, hiszen a vasárnapi Képregénybörzén kiadott első Polgárháború-kötet cselekményével immáron szervesen összekapcsolódó történetszálak nemcsak kiegészítik egymást, hanem lehetőséget is biztosítanak arra, hogy minden korábbinál kiterjedtebb nézőpontból, a lehető legnagyobb rálátással szemlélhessük azokat a nüansznyi történéseket és mozzanatokat, amik az utóbbi évek legsúlyosabb összecsapását eredményezték a Marvel-univerzumban.
Mivel már volt szerencsém elolvasni a hamarosan az alábbi felületen is bemutatásra kerülő kiadványt, nyilván más rálátásból tudom értékelni és átérezni az aktuális két füzet tartalmát, azonban egy biztos: a teljes és maradéktalan tájékozódásnak mintegy alapkövetelménye, hogy mindkét formátummal tartsuk a lépést, hiszen lényegesen más részletekre derül fény, esetleg olyan összetevők kapnak hangsúlyt, amik pedig csak a későbbiekben fognak ismét mintegy iránymotívumként visszatérni. Persze a Polgárháború képes volt akkora távlatokat nyitni a Marvelnél, hogy még így se mondhassuk el azt, hogy minden részlet önnön teljességében tárulna fel előttünk, azonban a vezérfonal minden itthon megjelenő kiadvány esetében megragadható, és így is kivehetővé válik annyi apró fordulat és eseménymontázs, hogy az alábbi füzet végén található gyorstalpaló segítségével még az esetleges kérdéseink is választ nyerjenek, az ínyencek pedig úgyis tovább mennek a széria itthon meg nem jelenő epizódjaiig – nekünk, halandó képregényrajongóknak pedig ennyi is elég ahhoz, hogy hónapról hónapra várhassuk az aktuális megjelenést, és maximális élvezettel merüljünk el a legfontosabb történések sodrásában.
Az előző szám végén a Metahumán Vizsgálóbizottsággal való tárgyalást követően a Titánember rátámadt Tony Starkra, amit Peter nem hagyhatott annyiban, így Pókemberként szállt szembe a jellegzetes (és szerencsére a fordításban is remekül érzékeltetett) orosz akcentussal beszélő bűnözővel. A küzdelem leginkább kikerekedő apropója épp arra a morális kérdésre megy vissza, ami a bürokrácia béklyóin keresztül az előző számot is uralta: mennyiben helyes döntés kötelezni a szuperhősöket arra, hogy fedjék fel személyazonosságukat? Ezt J. Michael Straczynski, a történet írója úgy csente bele az egyébként is végletes, valamint kifejezetten izgalmas kompozíciókban ábrázolt összecsapásra, hogy lényegében a washingtoni helyszín történelmi súlyát ragadta meg, és Lincoln polgárháborúját is bevonta a villámgyorsan pergő eseményekbe. Az utalást persze Peter is érzékelte a maga humorával, és alkalmilag vissza is tudta verni a rejtélyes ellenfél támadását.
A következő képsoroknál azonban ismét a tárgyalóteremben találjuk magunkat, ahol az előző események is érvként merülnek fel a bizottság és Tony diskurzusában. Persze a bizonyíték erősségét az állam képviselői is érzik, így meglebegtetik a hamisítás vádját, ám ekkor Pókember – mintegy kijavítva az előző részben esett baklövést, amivel kis híján kihúzta a talajt barátja alól – is felbukkant, aki éppen annak esett áldozatául, ami ellen harcol: ha nem fedi fel kilétét, fajsúlyos és hozzá mérten szokatlanul érett hangvételű monológja is törlésre kerül a jegyzőkönyvből. Persze a tárgyalás befejezését követően felmerül az a kérdés is, hogy vajon ki felelős Titánember felbukkanásáért, és ez hamarosan le is lepleződik – ez a momentum pedig önmagában is az egyik leginkább kiemelendő előzménye a Polgárháború kirobbanásának, hiszen Tony Stark regisztrációhoz való viszonyulása már most tisztázódni látszik, ami a továbbiakban visszafordíthatatlan következményeket von maga után. A fáradt Peter hazaérve elalszik a televízió előtt, amiben éppen megszakad az adás egy olyan bejelentés miatt, amivel már bele is csöppenünk magába a háborúba.
Erre pedig az új címadás is módszeresen utal, és lássuk be, van is rá oka, hiszen az itt kibontakozó cselekménnyel az epizodikus szerkesztést valóban kihasználó első Polgárháború-kötetben is találkozhattunk már, nem is egymást követő formában. Az alábbi fordulatok azonban Peter köré épülve szerveződnek egységgé, és éppen ez adja meg a személyre szabottság élményét, valamint azt a fordulatot, ami nem csupán a háború kimenetelére, hanem Peter abban betöltött szerepére is ki fog hatni. Az otthoni közeg pedig lényegében keretbe foglalja azt a mozzanatot, ami egész lavinát indít el: ez az intim közeg azonban alapjaiban határozza meg és tárja fel Pókember lépéseit. Elvégre most válik tetten érhetővé az a referenciapont értékű esemény, amely alapján az előző este elaludt híradás egy súlyos tragédiáról szólt, amiben az Új Harcosok (már az önálló sorozatot kapó Nova nélkül) aktuális valóságshow-felvételében olyan vehemensen támadtak meg egy szuperbűnöző-csapatot, hogy annak eredményeként legalább hatszázan veszítik életüket Stamfordban. Ez az a pont, ahol az emberek bizalma végképp meginog a szuperhősökben, és ez az a pont, ahol biztossá válik a regisztrációs javaslat törvénybe foglalása, így a károk felmérését követő harmadik órában már a Fehér Házban találjuk magunkat, ahol bejelentik Tonynak a délutáni kongresszusi ülést.
Az ülés pedig olyan következményekkel fog járni, amit a bravúros ábrázolással (a Garney–Reinhold duó ismét alkotott) megtámogatott monológjában Tony csak felületesen képes megragadni: innentől minden meg fog változni, hiszen aki nem vesz részt a regisztrációban, kőrözötté fog válni, és hajtóvadászat indul ellenük. Ettől a ponttól fogva nem él a jó-rossz relációja (ami persze külön hangsúllyal bír majd a Polgárháború alakulását követően), csak regisztráltak és ellenállók lesznek. A kettészakadás jóslata természetesen be is fog következni, azonban ennek szuverén alapjait csak itt érthetjük meg, hiszen a kitaszítottak bankszámlái be lesznek fagyasztva, ingatlanjaikat elkobozzák, szeretteik pedig velük együtt rács mögé kerülnek, hiszen nem adták ki őket. És annak köszönhetően, hogy Peter eleve kiszolgáltatott helyzetben van több okból is (ígéretet tett Tonynak, valamint MJ-vel és May nénivel épp nála élnek, tehát bármikor kiadhatók, és Tony külön neki készítette a Vaspók-jelmezt), hallgat a regisztráció oldalán fellépő Vasemberre, aki arra sarkalja őt, hogy fedje fel identitását. Az a Pókember, aki a szuperhősök között a leginkább vigyázott magánéletének diszkrét kezelésére, és az a Pókember, aki lényegében talán egyedüliként volt képes ennek köszönhetően egy szeretetteljes, bizalmi közegbe hazaérkezni minden egyes megmérettetést követően. Talán épp ez eredményezi azt, hogy hármójuk megbeszélése (azaz May nénivel és MJ-vel való okfejtése arról, mi lenne a helyes lépés) az egyik legintimebb jelenetet eredményezi Pókember összes működése során. „A nagy erő felelősséggel jár.” – ezt a felelősséget pedig Peter is a nyakába vette akkor, amikor egy fontos bejelentéssel kívánt felszólalni a Fehér Ház sajtótájékoztatóján…
Ebből talán nyilvánvalóvá vált, hogy az események páratlanul felgyorsultak, és az, hogy Pókember szemszögéből látjuk a Polgárháborúhoz vezető utat, nemcsak a legtöbb morális kérdést veti fel (család és hivatás, valamint állam és egyén kapcsolata), hanem az egyik legizgalmasabb és a háború kimenetele során legtöbb fordulattal szolgáló karakter önmagával való vesszőfutását is maradéktalan igényességgel, kellemesen ható érettséggel prezentálja. A folytatás csak még tartalmasabb lesz, és külön öröm számomra, hogy ugyan a magyar kiadás még mindig vékony és mind koszra, mind érintésre érzékeny papíron készül, olyan drasztikus elnyomtatások és elcsúszások most nem voltak a füzetben, mint a februári számban.
