2011. február 22.
Azt hiszem, szinte a teljes jelenlegi huszonéves generáció nevében kijelenthetem, hogy a Csodálatos Pókember nélkül egyáltalán nem lennénk olyanok, mint amilyenre sikerültünk. Az a szuperhősök forgatagában gazdag miliő, ami a kilencvenes években elérhetővé tette számunkra nemcsak a Pókembert, hanem a Transformerst, Supermant, Batmant, a Maszkot és Spawnt is, gyökeresen megváltoztatta a gyermekkorunkat, kihatott a kreativitásunkra, a humorunkra, és úgy általában többünkben is megőrizte azt az örök gyereket, aki a mai napig szívesen nyúl képregényhez.
Persze a magyar képregénykiadás helyzete (már ami a szuperhősöket érinti, ennél nagyobb általánosításokat nem vonnék le) az elmúlt években nem lett sokkal rózsásabb: ahogy Harza Tamás gyakorlatilag egyszemélyes hadseregként szorgalmazta a legínségesebb időkben is a folyamatos megjelenést – legyen szó akár a mára természetessé vált kötetes megjelenséről, vagy úgy általában a Vertigo és a Marvel egyes termékeinek közvetítéséről –, úgy többek között (a Fumax és a Képes Kiadó mellett) a Cartaphilus is elindíthatta saját kultúrmisszióját, amelyben különleges képregények nyerik el mind vizuális, mind tartalmi szempontból példaértékű, egyedülálló honosításukat. Ez azonban csak azzal állhatott mintegy gerjesztett összefüggésben, hogy az újságos standokon valami megváltozott. Bekövetkezett egy újabb generációváltás, akik az Ultimátum alternatív világban játszódó történetein szívták magukba a képregények varázsát (ellenben a korábbi évtized szagosabb, klasszikusabb történeteivel), és akiknek a Star Wars nem abban a vitában csúcsosodik ki, hogy Han lőtt-e először, hanem abban, hogy Skysrác éppen merre jár a galaxisban. Némiképp ez is vezetett oda, hogy – amellett, hogy az idő közben felcseperedő nemzedék már elsajátított annyi idegen nyelvet, amennyivel elboldogult a világban – a potenciális felvevőközönség kihasználta az internet adottságait, és vagy eredetiben követte akár legális, akár illegális úton az egyes cselekményszálakat, vagy ahogy tehette, külföldről rendelte meg az adott lapszámokat, akár visszamenőleg is. Igény tehát mindig volt és lesz is a képregényekre: a kérdés igazából az, hogy milyenre. Ezt válaszolja meg most az az üdvös tény, hogy az Ultimátum befejeződésével az eredeti, a beavatottak számára csak „616-osként” emlegetett Pókember tér vissza havonta a hozzánk legközelebbi bódéhoz – ennek alkalmából született az alábbi cikk.
A Semic második Pókember-érája 2001 májusában vette kezdetét, és lényegében idén januárig tartott: ennek a sorozatnak kétségkívül voltak előnyei is, hiszen amellett, hogy számtalan új rajongót ismertettek meg itthon a Pókemberrel, az egyébként olykor nehezen követhető, vagy nem éppen érdekfeszítő cselekmény mégis maradandó élményt nyújtott számukra ahhoz, hogy mélyítsék ismereteiket, valamint a lehetőséget is felkínálta ahhoz, hogy a nevezetes klónsztori egyszer egy rendszerező kötet formájában is polcra kerülhessen. Emellett a Panini Comics neve is ismerős lehet azok számára, akik az utóbbi években vackolódtak bele a képregények körébe, hiszen ez, a többek között Franciaországban és Olaszországban is a mai napig hibátlan kiadású keménykötéses honosításokat és sztenderd lapszámokat egyaránt kiadó cég itthon a Hihetetlen Pókember szériáját próbálta megszerettetni a közönséggel, karöltve az Újvilág: X-Mennel és többek között a Fantasztikus Négyessel is. Ez a Pók-széria 27 lapszámot élt meg, a megszűnést követően pedig a Kingpin rendezte kötetekbe (szám szerint négybe) a visszamaradó legfontosabb eseményeket.
Az alábbi helyzet kettős változást eredményezett: egyfelől elkezdett itthon átalakulni a periodikák szerkezete és minőségi háttere, másrészt a Kingpin igyekezett rendet teremteni a káoszban, így olyan kötetek kiadására fókuszáltak, amik épp annyira lehetnek kedvesek az újonnan érkezők számára, mint amennyiben a régi motorosok kedvére is válhat. A havi megjelenésű képregényeknél előbb a terjedelem csökkent, utóbb az ár (ismételten, hiszen korábban sem lehetett befagyasztani a gazdasági folyamatok miatt) emelkedett, mellette pedig a nyomtatott lap minősége is érzékelhetően romlott. Ez persze több rajongóra elidegenítően hatott, lévén nem érezték úgy, hogy a pénzük megtérülne, és részben igazuk is volt, hiszen – főleg az utóbbi évek gyakorlatában – nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg olyan nyomdai hibák mutatkoztak meg a lapokon belül, ami homályos és/vagy félrenyomott rajzokat, esetleg olvashatatlan szövegeket eredményeztek. A külföldi állapotokhoz képest így nálunk nem csupán a választék tekinthető szerényebbnek és megkésettebbnek – bár tegyük hozzá, így is csoda, hogy ez a szubkultúra néhány ember alázatos tevékenységének köszönhetően még mindig életképes és folyamatában megújuló tud maradni külső támogatás híján –, hanem a megjelenési formátum is, hiszen akár a külföldi honosítások, akár a meglévő eredetik tükrében vizsgáljuk, kétségkívül meg kell állapítanunk, hogy ha egy kicsit drágábban is, de mindenképp magasabb minőségű, gondosabban összeállított – azaz igényesebb – készterméket foghatunk a kezünkben.
Ez a probléma szerencsére kikerülte az utóbbi években általánossá vált kötetkiadói gyakorlatot, hiszen jóformán minden Marvel és DC-vonatkozású gyűjteményt élmény kézbe venni: még úgy is, hogy ezek ára értelemszerűen drágább a havi megjelenéseknél, de ez épp annyira következetes és szükségszerű, ahogy azt a nemzetközi árrések tekintetében is elkönyvelhetjük. Főként annak olvasatában, hogy az évek múlásával a kötetek között is megjelent egy olyan lineáris kapcsolat, ami nem csupán a folytonosság élményével ajándékozta meg egyes esetekben az olvasóközönséget, hanem kellő kitekintést nyújtott ahhoz is, hogy az idő közben a moziba érkező képregényadaptációkat valós közönség várja. Ugyanígy szerencsésnek tekinthető a jelenlegi visszatérés időzítése is abból a szempontból, hogy Az Új Bosszú Angyalai: Ellenhatás című kötetben már megismerhettük a Stark Armort (magyar fordításban >>Vaspók-jelmezt<<), így nem csupán ebbe nyerünk nagyobb betekintést, hanem ami még fontosabb: kis hazánkban is kibontakozhat a Polgárháború (azaz a Civil War) érája, amit az előzetes feltevések alapján még idén egy kötetben is megszerezhetünk.
Ugyan az Adoc-Semic gyakorlatilag stabil bástyája az utóbbi húsz év kiadói tevékenységének, idén mégis felröppent a híre annak, hogy csődeljárást indítanak a kiadó ellen. Ez nyilván többeket megijesztett, lévén akkor hogyan kezdődhetne el a harmadik Pók-széria, ám szerencsére ezzel nem lett semmi gond a Pókemberre vonatkozólag: idén a The Road To Civil War mellett a Back To Black és a OneMoreDay fog megjelenni, ami minden bizonnyal az utóbbi tíz év talán leginkább várt eseménye lesz, hiszen a nagyjából ötéves történetek a frissebb tengerentúli szériák legizgalmasabb darabjai közé tartoznak. A történetek kiválasztása Harza Tamás segítségével és felügyeletével történt, így a Semic gyakorlatilag a Kingpinnel teljes összhangban garantálja majd, hogy 2011-ben ismét beférjen a populáris kultúra szótárába a képregény fogalma (sőt, márciusban már meg is jelenik a Polgárháború: A háború kezdete c. kötet). Ezzel persze promóciós szempontból is foglalkozni kell, hiszen jelenleg a Képregény.net falain kívül máshol talán nem is találkoztam a valódi Pókember visszatérésének örömteli hírével. Ugyanez igaz az újságosok lefedettségére is, hiszen semmi külső hirdetés nem jegyzi a harmadik éra kezdetét. Remélem, ezzel nem esnek bele ugyanazon érdektelenségi csapdába, ami a Star Wars képregényeknél már érzékelhetően jelentkezik, mindenesetre az eddigi visszatekintést követően rá is térnék a már megjelent első lapszám kivesézésére.
A februári füzet cselekménye a halálból visszatért és Morlunnal már leszámolt Peter Parker Tony Starkkal való barátsága köré épül, hiszen a Polgárháború kirobbanását megelőző, az állammal szembeni tárgyalássorozatok ebben a lapban veszik kezdetüket. Ez a bürokratikus, főként érvelési alapú – ám a humornak és az akciónak is kellő terepet szorító – szócsata főként a második részre érvényes, hiszen az első epizód gyakorlatilag arról szól, hogy elhelyezze az olvasót ebben az új kontextusban. Peter, Mary Jane és May néni – aki ugye már tud Peter Pókként való működéséről – Vasembernél laknak, aki éppen új ruhát készít Peternek: ez főként azért fontos, hiszen következetes fejlődésen esik át a felszerelés már a lapon belül is. Az első próba egy autós üldözés közepére lett időzítve, ahol Peter lefegyverez két támadót, valamint kimenekít egy túszt is – a golyó azonban nem fog rajta, hiszen hősünk (A Másik kötetekből ismerve) a halálból tért vissza. Ennek főként az a pikantériája, hogy idén az amerikai széria is Death Of Spider-Man címmel teljesedik ki majd a nyár végére, ám ezt csak érdekességként kívántam megjegyezni. Azért is, mivel a lapszám is tartalmaz annyi kisebb utalást akár a más kötetekben, akár az eltelt idő alatti történésekre, amik izgalmasabbá, lélegzőbbé teszik a cselekményt.
A sikeres fellépést követően Tony pártfogójává, egyedüli jobbkezévé szeretné megtenni Petert, aki az Új Bosszú Angyalain felül is kiállna mellette – kisebb gondolkodást követően természetesen igent mond a felkérésre, amit egy washingtoni utazás követ a Metahumán Vizsgálóbizottsághoz. Lényegében ez a szerveződés fogja kirobbantani a Polgárháborút, hiszen végleg feszültség forrásává vált az, hogy a szupererőkkel rendelkező karakterek nincsenek számontartva az állam által. A szenátorok folyamatos vádaskodása az ülésteremben Petert is szólásra készteti, aki még – félig komolytalanságából, félig túlzott jóindulatából kifolyólag – lényegében saját maga ellen vall, amit ha Tony ideiglenesen ki is tud magyarázni, a Titánember váratlan felbukkanása mégis csak magasabb szintű konfliktusra vezet, ezt azonban csak a következő megjelenésből fogjuk igazán érzékelni.
A Garney–Reinhold páros rajzai természetesen az új iskolás, letisztultabb ábrázolásmód mellett teszik le a voksukat, amik mind színhasználatukat, mind karakterábrázolásukat tekintve is egyensúlyoznak a realitás és a rajzoltság érzete között: lényegében ettől válik ropogóssá a vizuális élmény. Azaz csak válna, hiszen a nyomdai munkálatok sajnálatos módon rányomták bélyegüket a lapszám külcsínére, így ismét érzékelhető egy zavaró elcsúszottság, aminek eredményeként a színek is tompábbak, koszosabbak az eredetinél, valamint egyes szövegbuborékok és beékelések nem is olvashatók könnyedén. A papír minősége természetesen ismét a költséghatékony kivitelezésre törekedett, ami az élményből némiképp a történet súlya ellenére is levon az összhatásból. Ez csak azért sajnálatos, mert a magyar képregényvásárlók egy rétege már nem feltétlenül azért veszi meg az adott számot, mert élvezni kívánja annak tartalmi és esztétikai oldalát, hanem mert támogatni szeretné a fennmaradást, ami valóban nagylelkű, ám mégsem tartható az örökkévalóságig. Ugyanígy hátrányként kell kiemelni a nyelvi lektorálás teljes hiányát, hiszen a füzetben nemcsak ordító nyelvhasználati és helyesírási hibák találhatók (gondolva itt az egybe- és különírásra), hanem a köznyelvnek egy olyan reprezentációja is, ami igen távol áll a valós nyelvhasználattól.
Azt persze aláírom, hogy Pókember minden Marvel-karakter közül a leginkább köznyelvi aspektusban használja tulajdon nyelvét, és ezt a lazaságot minden fordító igyekszik átültetni saját anyanyelvébe, ennek azonban nem az a legjobb módszere, ha diáknyelvi és a szlengből kölcsönzött szavakat vesszük elő – azt hiszem, erre az első és a második hazai széria is kellő alátámasztást szolgáltat egy jelenlegi újraolvasás során. Egyrészt azért, mert ezek a kifejezések eleve rövid élettartamra vannak ítélve, másrészt azért, mert bizonyos szóhasználatokról ordít az, hogy a fordító csak laza szeretne lenni, annál pedig – a sikertelen beteljesülés olvasatában – kevés rosszabb dolog van a nyomtatott sajtóban. Így az olyan nyelvi sémákat, mint a „Csá főnök, mi a pálya?” (mindezt Peter és Tony között), a „H.M.Cs.”, a „tutter lekapcsolnak”, valamint a „Héka”, inkább meghagynám Fluornak.
Azt hiszem, idén több sorstársammal egyetemben vissza fogok szokni arra, hogy havonta képregényt vegyek. Elvégre a Petrezselyem Lóránt által gyönyörűen honosított új logó is méltán érzékelteti, hogy a Pókember harmadik érája talán a lehető legjobb dolog az utóbbi években, ami a füzetes megjelenés terén megtörténhetett. Én – minden nyomdai és esetleges fordításbeli – viszontagságok ellenére is keblemre ölelem a hőn szeretett 616-ost, és ezt senki sem veheti el tőlem. Aki pedig eddig nem tette volna, csak most merüljön el benne igazán, hiszen ha eddig nem is ismerted volna Peter Parker világát, a füzet közepén található gyorstalpaló segítségével hamar eligazodhatsz abban, hogy merre is tart most hősünk útja. Készüljünk hát a Polgárháborúra.
