2012. július 7.
Az utóbbi években Hulk és a Fantasztikus Négyes példáján láthatjuk, hogy a Marvel jobbára tényleg csak akkor nyúl néhány év leforgása után egy-egy filmvászonra vitt hősének újraértelmezéséhez, ha a stúdió szerint tényleg nagy gond volt a visszajelzésekkel. Persze ha a szívünkre tesszük a kezünket, sem Bruce Banner, sem Reed Richardsék nem tettek semmi rosszat – csupán a filmen látott történeteik hoztak olyan fordulatokat, melyek túl nagy kérdéseket tettek fel a folytathatósággal kapcsolatban.
És lássuk be, ez volt a legnagyobb baj az előző három Pókember-filmmel is, hiszen a Sam Raimi által felépített univerzum épp annyiban rugaszkodott el a képregényességtől, amennyire az újrakonstruálás jegyében egyre több logikai bakit, na meg egyre kevesebb tágíthatósági lehetőséget halmozott fel. Mindez főképp abban vált tetten érhetővé, hogy Peter Parker karaktere úgy kezdte egyre komolyabban venni magát (beleértve a harmadik rész parodisztikusnak ható elemeit is), hogy a közben futó képregények egy fiatalos fiú mindennapos problémáiba engedtek betekintést, így egyre nehezebben lehetett összeegyeztetni, hogy kinek a Pókemberét láthatjuk a képernyőn: a huszonévesek Csodálatos Pókemberé(nek elcseszett változatá)t, vagy a tizenévesek Ultimátumbelijét? Tobey Maguire éppúgy képtelen volt a két különböző elvárás között biztonságos utat találni, ahogy az eleinte bizalomgerjesztő cselekményszál is csak körbe-körbejárt a három epizód alatt, ennek pedig csak és kizárólag egy teljes újrakezdéssel lehet véget vetni, még akkor is, ha legutóbb öt éve láthattuk a Zöld Manó fiát meghalni a Venommal és Homokemberrel közös küzdelem végkifejleteként.
Persze a Pókember-rajongók joggal teszik fel azt a kérdést, hogy mégis mi lehet az az elmondatlan történet (ahogy a plakát is hirdeti, untold story), amire eddig vártak, mert ha azt el is fogadjuk, hogy Curtis Connors, avagy a Gyík bevonását a rajongók már az idén tízéves első rész óta kérték, ez önmagában még nem lenne releváns indok a teljes újraindításra. A valódi okot a Garfield által vászonra vitt Parker jelenti, aki egy másképp konstruált előtörténettel, más jellemmel kíván közelebb kerülni a fiatalabbakhoz, és mindezt úgy, hogy közben Stan Lee régi rajongói se húzzák fel a szemöldöküket. Ennek jegyében a vásznon kibontakozó Csodálatos Pókember megnyerően emberi és esendő, így akaratlanul is együtt tudunk érezni vele a legdrámaibb pillanatokban éppúgy – amelyek ezúttal tényleg drámaiak, sőt, alkalmasint idegtépőek –, mint akkor, amikor azt teszi, amihez a legjobban ért: könnyed humorral és irigylésre méltó lazasággal osztja az ellent. Persze az ebből fakadó lendület sem alaptalan: a kétórás játékidő alatt minden előttünk zajlik, nincsenek feleslegesen nagy kikacsintások és sejtelmes kiutalások (leszámítva Stan Lee kötelező cameóját, ami élete eddigi legjobbja), amire szükségünk van, megtudjuk, ami pedig nyitva marad, az jó eséllyel tárul majd fel az esetleges folytatásban.
Ahogy azt az előzetes is elárulta, a filmben központi helyet foglal el Parker családjának problémája, ez pedig alapjaiban szervezi újra Peter Parker Ben bácsihoz és May nénihez való viszonyulását. Petert sokkal jobban izgatja a kérdés, hogy tudós szülei miért hagyták őt ott, és miért haltak meg, az ebből fakadó homályosság feloldása azonban már a film cselekményében kezdetét veszi. Még akkor is, ha ennek hatására Ben bácsi néha unszimpatikusnak, May néni (akit Sally Field zseniálisan alakít) pedig távolinak tűnik: mindketten csak közvetve járulnak hozzá magához a cselekményhez. Annál több szerepet kap azonban Gwen Stacy, aki Emma Stone jóvoltából úgy kerülhetett a vászonra, ahogy mindig is megálmodtuk. Itt a rendező, Mark Webb is elsüthette azt, amihez az 500 nap nyár tükrében a legjobban ért: úgy érzékeltetni egy kapcsolat érzelmi mélységét, hogy az közben végig bájos marad, távol maradva a giccstől. Ez utóbbi csak egy-egy kiszámíthatóbb snittben bukkan fel, ám vegyük figyelembe, hogy a célközönség az a tizenéves nemzedék, aki ősztől minden héten kérni fogja a szüleitől a rebootolt Marvel-univerzum kapcsolódó képregényeit. Amerikában ugyanis emberfeletti promóciót kapott a film: a TV tele van a kapcsolódó reklámokkal, a Wal-Mart külön csomagokat állított össze (az egyikben 3 dollárért hozzá lehet jutni a klasszikus 6. szám reprintjéhez – ebben ütközött össze először Pókember a Gyíkkal – egy DVD-vel, amin egy filmbeli jelenet, valamint további extrák találhatók), a moziba kerülés napja előtt pedig a FOX egymás után leadta az előző trilógiát.
Mindezek tükrében azonban nem is lehet mást mondani, minthogy A csodálatos Pókember új első kalandja dinamizmusában, következetességében és izgalomfaktorában is maradandóbb élményt kíván, mint a Maguire-féle filmek folyamatos minőségbeli csökkenése. És ha eltekintünk az ingadozó CGI-minőségtől, attól, hogy a háborús előtörténettől megfosztott Dr. Connors végső terve egy kicsit messzire merészkedik, és attól, hogy a film utáni titkos jelenet csak még több kérdést vet fel, akkor is itt van előttünk egy fiatalos, szerethető, ízig-vérig emberi Pókember, aki a lehetséges folytatásokban a szemünk előtt fogja végigjárni mindazt az ugróiskolát, amihez Raimi további scriptjei látatlanul kevesek lettek volna.
