2019. március 25.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt olvastam egy sztorit egy zenekarról, akik brutális atmoszférával, végtelenül leszart hangminőséggel, de mégis lebilincselő zenével, sátánista körítéssel és magyar kötődéssel csináltak maguknak hírnevet. Elborult és rögeszmés tagjaik önmagukat és egymást gyilkolták meg, koncertjeiken patakokban folyt a vér, nyomukban pedig csak füstölgő templomromok maradtak. Ez a zenekar nem más volt, mint a legendás Mayhem. Akkor egyből utánanéztem a zenekarnak, és az elsőként kezembe került Deathcrush lemezük annyira megfogott, hogy azt követően minden, ami hasonló vonalon mozgott, egyből rajongásom középpontjává vált. A banda a ’80-as évek végén, illetve a ’90-es évek elején egy teljesen új hullámot indított el a metalzenében, és a rengeteg botrány, tragédia és bűncselekmény csak még inkább növelte a norvég csapat és az általuk létrehozott true norwegian black metal hírnevét (az elnevezést egyébként a Darkthrone honosította meg). Ezeket a történeteket azóta már sok oldalról hallottuk és rengeteg formában feldolgozták, általában hatalmas szardobálást szítva a rajongók és zenészek között. Ennek a hitelességi pöcsméregetésnek az egyik legújabb állomása a tavaly forgatott Lords of Chaos film, melyet a trve rajongók és bizonyos érintett zenészek már a megjelenés előtt a pokolba kívántak.
A részben Magyarországon is forgatott film alapjait az 1998-ban, azonos néven megjelent Michael Moynihan és Didrik Soderlind által írt könyv képezte, mely többek között a Mayhem körüli bűncselekményeket dolgozta fel. Már akkor is sok irányból támadták a Lords of Chaost, hogy erősen ferdíti a valóságot, és egészen másképp történtek az események. Az 1990 és 1993 közötti sztori könyvadaptációját vitte most vászonra az a Jonas Akerlund, aki a legendás black metal-zenekar, a Bathory egyik alapítója volt. Ha azt vesszük alapul, hogy a producer maga is része volt a színtérnek (csak épp a svéd undergroundnak), akkor elsősorban arra számítunk, hogy egy insider biztos hű képet fog adni a történtekről – ám sajnos nagyon nem ez történt.
A film komolyságát alátámasztó „based on truth” szöveg természetesen itt is megvan, egy szellemesnek szánt „and lies” félmondattal kiegészítve, ezáltal rögtön elhessegetve az alkotás hitelességének a látszatát, és egyben felmentve a készítőket az esetleges ferdítések vádjai alól. A történet középpontjában a Mayhem zenekar áll, azon belül is a banda alapítója, Øystein Aarseth, vagy ismertebb nevén Euronymus, és a Burzum atyja, Varg Vikernes. Kettőjük elmérgesedő, majd gyilkosságba torkoló viszonyának, illetve a körülöttük lévő emberekre gyakorolt hatásaiknak és az ebből fakadó következményeknek lehetünk tanúi. Az már a film elején kiderül, hogy a készítők valamilyen szinten ragaszkodtak az eredeti történethez, már ami a párbeszédeket, helyszíneket, díszleteket és kosztümöket illeti. Igen sok beszélgetést szóról szóra átvettek a korabeli interjúkból, illetve mivel a színteret meglepően jól dokumentálva lett fényképpel és videókkal (hála a norvég újságírónak és kiadófőnöknek, Metalionnak), ezek alapján a jelmezek és a helyszínek is kifogástalanul át lettek emelve a filmbe. Az operatőri munka kivételes, a monumentális templomgyújtogatós jelenetek meg kifejezetten élethűre sikerültek, a tájakról és különböző norvég helyszínekről nem is beszélve.
Már a ’90-es évek elején is sok rémhír terjed a bandával kapcsolatban, melyeket Akerlund szintén vászonra vitt, ám ezek hitelessége erősen megkérdőjelezhető, már csak azért is, mert sok más mellett például az is kétséges, hogy a Mayhem énekesének, Deadnek (zseniális névválasztás!) minden buli előtt döglött állatok teteméből kellett volna inhalálnia, hogy hitelesebb legyen a produkció. Bár annak fényében, amit később tett, némileg megmagyarázná a szipus szokásait. Igen erősek, nyomasztóak és valóságosak lettek a véres jelenetek, főleg a Dead halálát bemutató rész, bár az öngyilkosság kellős közepén telefonáló apa ismét visszarántotta a filmet a hatásvadász hollywoodi mocsokba.
A történetvezetés tévesen megpróbálja jóra és rossza bontani a főszereplőket, és ebből a felállásból egyértelműen Varg kapja a gonosz szerepét, holott Euronymus is ugyanolyan elborult, beteg, provokatív és manipulatív személy volt, annak ellenére, hogy a black metal második hullámának egyik legfontosabb alakjává vált. Az ő irányába van egy felmentő kísérlete a filmnek, mintha arra ment volna rá a készítő, hogy empátiát tápláljunk a gitáros iránt, a később főgonosznak beállított Varggal ellentétben. Olyan érzésem volt, mintha a rendező kicsinyes bosszúja érvényesülne bizonyos karakterek megformálásában, akik nem járultak hozzá a zenéjük felhasználásához (az érintettek közül egyedül a Mayhem engedélyezte a dalaik lejátszását). Ez a Thorns zenekarral korszakalkotó, de itt jelentéktelennek, karizmátlannak és szolgalelkűnek bemutatott Snorre karakterében, a Darkthrone-os Fenriz hanyagolásában, vagy az Emperorból Faust bemutatásában is megjelenik, de természetesen a Varg borzalmasan alakított karakterénél a legszembetűnőbb. Egy jöttment szerencsétlen lúzernek mutatják be őt, holott már a Mayhembe érkezése előtt abban az Old Funeral bandában játszott, mely később megágyazott az Immortal munkásságának. Van elég sok dolog, ami miatt meg lehet (és kell) vetni Vargot, de akkor azok legyenek tényleg azok, amiket elkövetett, ne pedig, amiket valaki kitalált.
Sokban rontják az összképet a végtelenül gagyi párbeszédek, az erőltetett poénkodások, a Varg által tételesen felsorolt hazugságok sokasága és a karakterfejlődések dinamikus folyamatának teljes hiánya is. Meg a rendkívül öncélú és hazug szexjelenetek (Varg több helyen is elmondta, hogy sosem vett részt ilyenekben), melyek megtörténtét már csak azért is nehéz elképzelni, mert egy olyan közegben, ahol a húszéves fiatalok teljesen elvesznek a neurotikus, depressziós, beteg képzeteikben, elég valószínűtlen, hogy ilyen hangulatban teltek volna a hétvégék – arról nem is beszélve, hogy Euronymus nagy valószínűséggel homoszexuális volt. Ezek a srácok a legkevésbé sem a csajozással foglalkoztak, hanem a bűncselekményekbe hajtó téveszméikkel és a zenével.
Annak idején számomra talán az is hozzájárult a black metal megkedveléséhez, hogy ez az egyetlen zenei műfaj, melyben hazai szinten fel tudunk mutatni egy korszakalkotó és legendás, nemzetközileg is fontos és elismert zenekart, a Tormentort. Az ő szerepük is megjelenik a filmben, legalábbis Csihar Attila énekesé (aki később a Mayhem frontembere is lett, és akit a fia alakít a stúdiós jelenetben) – de ennek miértjét és hogyanját szintén nem magyarázzák meg, a film végén egyre több minden ömlik a nézőre következetesség nélkül, ellentétben az elején tapasztalt lassú történetvezetéssel. (Apropó magyar szál: a film üde pontja, az Euronymust alakító Rory Culkin színjátszása a hazai Bornholm zenekar útmutatásával lehetett olyan, amilyen.)
A film – jogosan – lerombolja a black metal túlmisztifikált, sátánizmussal hamisan körbeszőtt képét, ellenben sok más hazugsággal és ferdítéssel ruházza fel a műfajt, miközben a feldolgozott korszak egyik legfontosabb termékére, a zenére kevés hangsúlyt fektet. Természetesen lehet azt mondani, hogy nem kell komolyan venni a történet hitelességét, hisz ez csak egy filmdráma, akkor viszont egy teljesen kitalált történetről is forgathattak volna, és nem biográfiaként kellett volna tálalni. Sokkal inkább érdekelt volna például a szereplők zenéhez kötődő kapcsolata, mint a minden hollywoodi filmben kötelező szerelmi szál, vagy az amcsi filmekből unalomig ismert bulizós jelenetek. A folyamatos szardobálás helyett a készítők inkább leülhettek volna beszélni az érintettekkel, és megegyezhettek volna, ahelyett, hogy az amúgy is sok hazugsággal terhelt történetet tovább deformálják. A Lords of Chaost egyszer megnézed, elfelejted, majd előveszed az Until the Light Takes Us című filmet, és nagyjából képben leszel a valódi történtekkel.
