2009. december 30.
Bár biztos vannak páran, akik a megtévesztő cím miatt azt gondolták, hogy a cikk azt a megdöbbentő jelenséget fogja kitárgyalni, hogy abszolút nem képernyőképes ex-sportolók miért is kapnak műsorvezetői széket, azért a legtöbbeknek biztos leesett, hogy itt bizony egy szigorú évértékelés fog következni az utolsó nullanullás év filmes terméséről, mely írás tartalmával tökéletes táptalajt fog biztosítani az évtized recenziójának, mert egy igazán nullanullás évről beszélhetünk.
És bizony itt a szigorú jelzőt nem csipkelődő humorom finom iróniája szülte (és a magyarhangom sem Láng József, bármennyire is szeretném), hanem azok az ellenérzések, melyek így decemberben vitriolként csapódtak le pennám hegyén, melyek az idei felhozatallal szemben gyűltek bennem össze, és amelyek a cikk első felét mindenképp uralni fogják, mert nincs is jobb boxzsák az egyszeri kritikusnak. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy minden viszonyítás kérdése: egy évet kézenfekvő az előző esztendőhöz hasonlítani, márpedig 2008 az egyik legjobb évjárat volt az évtizedben, az idei viszont a tavalyi után kissé olybá hat, mintha Hollywoodot övön alul érte volna a kreditkráncs. Másrészt annak is köszönhető, hogy vastag volt a „jó volt, de többet vártam” csoport, de erről majd később, most lássuk, hogy is kezdtük az évet:
Ahhoz képest, hogy még az év végi minőségjavulás ellenére is milyen savanykás a szájízem, az év remekül kezdődött, elvégre Clint Eastwood, aki a XX. után a XXI. századnak is az egyik legmeghatározóbb ikonja és rendezője, bemutatta Gran Torino című külvárosi drámáját, a minőségből most sem adott alább. Az viszont már nem túl szép, hogy ez volt január egyetlen minőségi premierje, hisz olyan filmcsodákkal leptek meg minket az új év első havában, mint a Csajok háborúja, a Túlvilág szülötte, a Kutyaszálló, netán a Véres Valentin 3D, vagy az Underworld: A vérfarkasok lázadása (ugye milyen röhejes ez így felsorolva?). Utóbbiról fontos megjegyezni, hogy a középkorral és röhejes főszereplőnővel megtámogatott harmadik rész trilógiává bővítette a szériát, így a franc se mossa le róla a Női Penge gúnynevet (tudom, nem túl fogós, de a többi ötletem nem tűrt nyomdafestéket). A hó végén még jött az Inkheart megmenteni a helyzetet, és sikerrel el is érte, hogy ’05 és ’07 után 2009 már ne maradjon humortalan és unalmas Brendan Fraser vígjáték nélkül. A február ugyan valamivel jobbnak tűnt, de ha levonjuk az előző évről átcsúszott Oscar-drámákat, akkor bizony nem sok minden marad: a Hívatlan vendég egy kultikus koreai horrordráma felejthető remake-je, a Nem kellesz eléggé egy túlnyújtott randifilm, az Energia egyenértéű egy dupla Hősök-résszel, az olyan celluloidtemetőket meg, mint a Rózsaszín Párduc 2, vagy a Péntek 13, kommentár nélkül hagynám egy gonosz félmosoly kíséretében.
Szerencsére Henry Selick (a népszerű közhiedelemmel ellentétben nem Tim Burton, hanem ő rendezte a Karácsonyi lidércnyomást) megtette, amit megkövetelt egy Neil Gaiman történet filmre adaptálása, és a Coraline-nal megnyitotta az idei, viszonylag minőségi produkciókból álló animációs idényt. Ráadásul egyből egy olyan darabbal tette ezt, ami az enyhe horror ízzel simán kitűnik a Dreamworks vicces-verekedős, valamint a Pixar vicces-okos filmjei közül. Sokkal több pozitívumra nem tudok visszaemlékezni februárból, lehetett szenvedni az Egy boltkóros naplójától, vagy attól a csalódástól, amit a kiváló Parfümöt rendező Tom Tykwer okozott a bűn árfolyamával. Ugyan már maga az alapötlet sem ígért sokat, de sikerült belőle egy elég hülye sztorit kihozni. A hónap második fele aztán még rosszabbra sikeredett, kasszát robbantott a Madea Goes To Jail, mely ugyan eladható jegyeket nem hagyott hátra, de (ugyan csúnya ilyet mondani) elégedett fehér nézőket sem, Tyler Perry tehát újra elbukott azzal a próbálkozásával, hogy új jelentést adjon a fekete komédia fogalmának. Igazából a Coraline után a hónap legjobbja a Fired Up! lett, ami ezt a megtisztelő címet nem csak azzal érdemelte ki, hogy egy egészen jól sikerült tinivígjáték, de segített neki az is, hogy a fentieken kívül olyan versenytársai voltak, mint a Street Fighter c. konzoljáték filmadaptációja (főszerepben a Smallville-ból ismert Kristin Kreuk, aki máig egy Neutrogena reklámban hozta élete alakítását), netán a Jonas Brothers koncertfilmje.
Itt azonban be is fejezném az év kronologikus sorrendben való részletes kielemzését, mivel egyrészt ilyen nagy arányban rossz filmek nem fordultak elő március után, másrészt még négyszer ennyi irományba én is belefáradnék, pedig imádom magamat olvasni. A két hónapnak ez a rövid kivonata tökéletesen példázza azt, hogy ez nem volt egy erős év, épp ezért a 2008-hoz hasonlóan idén is kigyűjtött filmekre tényleg illik úgy tekinteni, mint gyémántokra:
An Education
A film története szerint él egy gyönyörű, átlagos lány, Jenny, akinek életébe belecsöppen egy tőle jóval idősebb, megnyerő férfi, David. David feltár előtte egy olyan világot, ami Jenny számára ezidáig ismeretlen volt: koncertek, jazz klubok, Párizs, avagy a nagybetűs élet – ám nem megy minden ilyen könnyen. Mindez a '60-as évek Angliájában, a háború után, de még a Beatles előtt. Ahogy egy interjúban Hornby, a szkript írója fogalmazott: a külvárosi lány, aki fél, hogy kimarad minden jóból, ami a városban történik – ez kvázi minden rock 'n' roll banda története.
Star Trek
Előjáték a XX. század popkultúrájára talán legnagyobb hatással lévő sorozathoz, gyakorlatilag az egyetlen tv-s produkcióhoz, amely köré szubkultúra szerveződött, és amit mindenki ismer, de nem mindenki szeret. Nagy feladat volt tehát J.J. Abrams (Mission: Impossible 3) számára egy olyan film elkészítése, ami egyrészt kiszolgál egy rendkívül népes rajongótábort, másrészt élvezhető azoknak is, akik azt gondolják, a klingonok a Gyűrűk Urában voltak.
Crank: Magasfeszültség
A Crank 2006 legnagyobb meglepetése volt: a két, csupán videoklipes tapasztalattal rendelkező rendező az évtized egyik legjobb akciófilmjét ütötte össze rengeteg poénnal, és eszement pörgéssel, meg persze banális, de jó sztorival. Bár a befejezés egy debil fordulattal folytatást ígért, azért arra mindenki kíváncsi volt, hogy párszáz méter zuhanás után milyen galibába csöppen Chev Chelios.
Becstelen brigantyk
Quentin Tarantino, aki a Coen fivérek, és Paul T. Anderson mellett a '90-es évek talán legnagyobb találmánya, ezúttal szakított megszokott környezetével (az elmúlt 10-20 év Amerikája), és egy fiktív II. világháborús filmet rendezett, persze ettől még nem hagyta ki egyik jellegzetes stílusjegyét sem, csak megszokott színészeit (a filmhez a most készülő The Expendables összes színészét pletykálták) cserélte Brad Pittre és Christopher Waltzra. Megérte.
Így, a lista felénél beiktatnám a rangos Nuskull-díjak (Oscore?) 2009-es nyerteseit, ismét a Golden Globe elvét követve:
Drámai alakítás:
Sam Rockwell (Hold) | Kim Hye-Ja (Madeo)
Alakítás vígjátékban:
Jeremy Piven (Goods) | Amy Adams & Emily Blunt (Tiszta napfény)
Drámai alakítás mellékszerepben:
Christopher Waltz (Becstelen brigantyk) | Marion Cotillard (Közellenségek)
Alakítás egy vígjáték mellékszerepében:
Rhys Ifans (Rockhajó) | January Jones (Rockhajó)
Drámai rendezés:
Bong Joon-Ho (Madeo)
Vígjáték-rendezés:
Todd Phillips (Másnaposok)
Drámai film:
Madeo
Vígjáték:
The Hangover
Zene:
The Boat that Rocked
Látvány:
Avatar
Forgatókönyv:
Nick Hornby (An Education)
Fel!
A filmművészet klasszikus alapfelállásának, a mogorva vénember és a kisgyerek kapcsolatának Pixar-féle értelmezése az év egyik leginkább várt produkciója volt, hiszen eddig nem igen kellett csalódnunk a cégben. A történet szerint a 78 éves Carl Fredricksen úgy dönt, itt az ideje beteljesíteni gyermekkori álmát, és meglátogatni Dél-Amerikát, így luftballonokra kötött házában el is indul, a fedélzeten egy potyautassal. Bezony, sehol egy beszélő patkány/robot/kocsi, csak egy dagi cserkészkölyök.
Madeo
Bong Joon-Ho a XXI. század egyik legjobb rendezője, és bár nevét itthon nagyon kevesen ismerik, művei alaposan fel tudják kavarni az állóvizet: 2003-ban megalkotta a koreai Se7ent, a Memories of Murdert, ami egész nyugodtan Fincher klasszikusa mellé tehető. Rá három évre rendezte meg a a Gazdatestet, amivel a b-kategóriás szörnyfilmeket fordítja át egy szatírába(!). Így hát az év talán legvártabb filmje volt az elsőre meglepően egyszerűnek tűnő Madeo, melyben egy középkorú asszony próbálja megmenteni ártatlanul elítélt fiát a börtöntől.
Tiszta napfény
Ugyan csak egy színész, három producer, és a sunshine szó köti össze ezt 2006 talán legjobb filmjével, a Little Miss Sunshine-nal, mégis egyből arra asszociáltam a film során: nem csak az, hogy Alan Arkin ebben is elég különleges nagypapát játszik, hanem a sztori főbb vonalai is a fekete humorban bővelkedő road movie-t idézték.
(500) Days of Summer
Nagyon-nagyon kevés jól sikerült romantikus film van, hiszen nem könnyű eltalálni a megfelelő arányokat: legyen báj, de ne legyen túl sok, legyen érzelmes, de ne legyen unalmas. Ja és persze működő párosokat is ritkán találni – Marc Webbnek azonban sikerült, Tom és Summer története szinte az összes évvégi listán ott sorakozik.
Ahogy fenn is látható, 2009 tehát nem volt egy hatalmas év a filmek terén, tavaly pl. másfélszer ennyi filmet listáztam ki. Ez nagyban köszönhető azoknak a filmeknek is, melyektől vagy egyszerűen többet vártam, és ezért csalódnom kellett, hogy csak az erős közepes szintet ütötték meg, vagy a b-kategóriából, netán a semmiből (értsd: meglepetésfilm) kúsztak fel a-listás szintre:
District 9, Where the Wild Things Are, Invictus, The Boat that Rocked, Avatar, Antikrisztus, Hold, Közellenségek, Watchmen (előbbiek), Black Dynamite, Zombieland, Pokolba taszítva, Vengeance, The Damned United (utóbbiak).
(az éves választékból kimaradt a Sherlock Holmes, a Fantastic Mr. Fox, és az Up in the Air, ezek bármilyen formában csak jövőre jutnak el hozzánk sajnos)
