2008 – a filmes oldalról

Ha már az írásaim itt valamelyest amolyan kis english manek New Yorkban, akkor most hadd kezdjem az újabb kis brit megszülését egy erőltetett párhuzamvonással a tavalyi filmes, és zenei felhozatal közt: ha már muszáj hasonló jelenséget keresnünk, talán a comeback lehetne az, amit érdemes megemlíteni, elvégre az elmúlt év rockzenei hírdömpingjeit kvázi uralták az új lemezel jelentkező „öregfiúk”. A Metallica, a Guns ’n Roses, és a Mötley Crue is ezt az évet választotta arra, hogy megpróbáljanak visszatalálni rajongóikhoz, és hasonlóképp tett Sylvester Stallone, Jean-Claude Van Damme, Mickey Rourke, és Robert Downey Jr. is.

Persze a régi nagy harcosok mellett új tehetségeket is felbukkantak, a remake-ekkel sűrűn díszített filmkínálatban (szerencsére ez zenében nem terjedt el, kétlem, hogy örülnénk annak, ha a Sepultura nekiesne a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandnek), ellenben úgy tűnik, tavaly nyáron kifogyott Hollywood egyelőre a folytatásokból, talán ez vezethetett az egész friss nyári felhozatalhoz. De miután nem áll szándékomban az egész évet aprólékosan kivesézni, íme az előző év legemlékezetesebb filmjei – azok, amelyekre valószínűleg idén is sort kerítek:

JCVD
Talán az év meglepetésfilmje volt ez az öniróniával alaposan átitatott bankrablós-túszejtős film, mely, ha nem is festett új képet a belga akciósztárról (aki eddig nem kapcsolt, az szégyellje magát), de jóval pozitívabb színben tűntette fel, és kiemelte pályatársai közül, nem utolsósorban pedig lassú tempója ellenére is laza szórakoztatást biztosított minden (b-)filmbuzinak. Sőt, még ha el is tekintünk a ferde tükörtől, és a belenéző kiégett színésztől, akkor is korrektül megcsinált túszfilmet kapunk.

És persze nagybetűkkel említendő az a bizonyos jelenet, melyben JCVD akkora monológot vág le, mely karakterszámban biztos hosszabb, mint a legutolsó három filmjében együtt a szövegei – és persze az olyan momentumokat sem szabad feledni, mint a saját filmjeinek kigúnyolásától harsány nyitószcéna. Elvégre az a bizonyos rúgás még így, agyonfilterezve, egy ferde mosollyal együtt is ott van a szeren.

In Bruges
Meglepett volna ez is, csak valahogy minden filmnél, ami a szigetekről jön, jót várok: és az írekben nem is kellett csalódnom, még akkor is, ha szerintem az összes itt szereplő film közül, ennek vevők legkevesebben a humorára. Ellenben akiket elkap, azokat ugyanúgy szétszedi, mint tette azt velem: a cinizmusba mártogatott fekete humor ugyanakkor csak egy alkotórésze ennek a komédiába oltott bűnhődéstörténetnek, melybe Farrell, Gleeson, és meglepetésre Fiennes is kiválóan beleillenek, karaktereik tökéletes kiegészítői a mesterien megtervezett, és kivitelezett cselekménynek.

Nem véletlenül néztem azóta párszor újra: rendkívül szerencsésen keveredik a bérgyilkoshumor a Bruges álmosító falai közé helyezett pokoljárással, a búskomor hangulatot pedig kellő gyakorisággal, és erővel törik meg a mindenféle korrektségnek fákoffoló gegek. A legtalálóbb talán úgy jellemezni, hogy íme az írek igen ír változata a No Country for Old Men témájára. Aztán ha tetszett, nehogy kifelejtsétek a rendező Oscar-díjas rövidfilmjét (Six Shooter), meg utánaleshettek a színházi munkáinak is.

Adams Aebler
Egyetlen dolog van, amiért nem ezt választottam az elmúlt év legjobbjának: mert igazából nem tavalyi film ez a félelmetesen erős dán dráma. Ám értékeit így, versenyen kívül indulva sem lehet tőle elvitatni: gyakorlatilag pislogni is alig enged az élet által meggyötört emberek sorsdrámája, abszurduma ugyanakkor zseniális. A történet szerint egy bőrfejű neonáci érkezik egy eldugott kis templomba, és az ott dolgozó paphoz – már ott van egy fegyvermániás pakisztáni, és egy „alkoholista” férfi. Később aztán felbukkan egy terhes lány, és a bőrfejű haverjai, de majd később.

Aztán beindul a teljesen groteszk történet, fény derül pár múltbéli dologra, a szimbolika szinte fáj, ahogy azok a nevetések is, amelyek kénytelen feltörni belőlünk néhány helyen. És a két férfi párharca egy pillanatra sem szakad félbe, a film végén pedig annyit vesz észre a néző, hogy a hangulattól enyhe légszomjjal küzdve bámulja a credits-et. És újra akarja nézni, mert ezt újra kell. Egész egyszerűen az utóbbi olyan 4-5 év legjobb drámája, nézzétek meg.

Låt den rätte komma in
Kicsit északabbra tekintve pedig újabb kiemelkedő darabra lehetett bukkanni – műfajilag talán horrordrámának lehetne bélyegezni ezt a kellően rendhagyó filmet. Elvégre mégiscsak tiniszerelem (de nem az uncsi 16-17, hanem a 12 éves korosztály), és iskolai gondok találkoznak egy vámpírsztorival, mindez ráadásul a történethez tökéletesen passzoló aurájú stockholmi külvárosi kerületben. Gyönyörű beállítások, és magukba forduló szereplők keltik ezt az elvont atmoszférát, és az előző két filmhez hasonló hangulatváltások játszanak a nézővel. Az egyik pillanatban még egy bimbózó gyerekszerelem, a másikban egy vámpírtámadás tanúi lehetünk.

A film lassan csordogál, nem siet sehova, de ez a nyugodt tempó adja pont azt a groteszkséget például a durvább jeleneteknek, máskor meg teljesen el tud ringatni, amíg a kissrác karakterfejlődését nézzük, vagy azt, ahogy a vámpírlánnyal csevegnek. Teljesen végiggondolt film, szépen ível a cselekmény a torokszorító medencés jelenetig, és bár durva lenne ilyet mondani egy teljesen sötét, vámpírrománcról szóló filmre, de a hó alatt mélyen ez egész feelgood.

RocknRolla
Döcögősen indul, aztán annál nagyobbat üt az új Ritchie-film. Szerencsénk, hogy a Revolver-féle görcsöléseket elhagyta, és újabb jó kis cockney gengszterkomédiát dobott nekünk, mégha az íz már-már szemöldökráncolóan ismerős is (buta angol bűnfejes, halhatatlan oroszok, stb.). Persze ha az embernek olyan receptje van, mint Ritchie-nek, akkor nem szívesen változtat rajta: meg az eddigi két produktum, amit e szerint a recept szerint készített, a szórakoztató filmek Top 2-es trónusán csücsül. Ezúttal nem tárhatunk fel újabb idézetbányát, de emlékezetes jelenetekben nincs hiány: Gerard Butler táncot lejt, a rablások furán alakulnak, a címszereplő pedig mindent visz, mert ugye ő a kibaszott rocknrolla.

Láthatóan mindenki lubickol a szerepében (főleg Butler), ellenben a prímet az a Toby Kebbell viszi, aki a Dead Man's Shoes után másodszor bizonyítja, hogy a színészet nem Christian Bale-el kezdődik (értsd: lehetsz noname, mégis királyabb a királyoknál). Ja, és meg kell még említeni a néhol dicséretesen kísérletezősre sikerült vágást, meg a remek (az év filmes dala a cool title credits-ben felcsendülő I'm a Man) zenét. No meg azt, hogy ez az év legmenőbb filmje (és egy trilógia indító darabja).

Slumdog Millionaire
Egy paraszthajszállal, sőt, még talán annyival sem marad el a City of Godtól. A történet hasonló, csak megbolondítva egy kis játékkal az idősíkokat illetően, és egy igen erős szerelmi szállal: egy olyan társadalmat mutat meg, melyből kitörni szinte lehetetlen, és ahol a sorsára minimális hatása is alig van az embernek. Ebben a feelgood sztoriban mégis megtörténik a lehetetlen, blabla, szóval Danny Boyle megint olyan filmet rendezett, amivel az év végi dobogóra biztosan felállhat, és mindezt a nyugati sztárok teljes nélkülözésével (egyetlen ismerős arc a főszereplő, ő az egyik srác a Skins-ből).

Megfelelő mértékű giccs, remek zenék, Bollywood hangulat (csak itt színvonal is van), és ez epizodikus szerkesztés (tulajdonképp minden válaszhoz, amit tudott, van egy történet, hogy miért tudta) teszik tökéletessé a filmet, hogy aztán a végén, az utolsó kérdésnél mi is együtt izgulhassunk egész Indiával – de csak azon, hogy Jamalé lesz-e a nyeremény, hiszen a szerelmi szál vége adott ebben a tip-top kis mesében. Kiváló film, gyakorlatilag negatívumok nélkül, hiszen a néhol szembeköszönő "nanehogymár" faktor teljesen elnézhető a film mese mivolta miatt, a szórakozás természetesen garantált.

MR 73
A film noir, csak úgy, mint a szatíra szomorú, de mára kihalt stílusnak számít, így aztán a jó pár klisé használata ellenére is szinte az újdonság erejével hatott az utóbbi idők legjobb francia filmjének (36) rendezője által jegyzett tömény kiégésfilm. A whisky és cigaretta szagától átitatott kockákon igazából sok újdonság nem pereg le, a noir nem egy tág műfaj, ám megkapjuk egy genre 50-60 évének borzasztóan erős, a műfajt definiáló filmjét. Valamint az év drámai alakítását Daniel Auteuiltől.

Mikor kijött a The Dark Knight, a sok, saját farkába kapaszkodó kritikus egyből az év legsötétebb filmjeként címkézte fel, de ez maximum gúnyos utalásként értelmezhető jól, a cselekmény „furcsaságait” nézve, mert bizony sehol sincs ehhez az émelyítően pesszimista, és hangulatrabló műhöz, mely buzgó fagylaltoshoz hasonlóan tölti fel az ember torkát gombócokkal. De azért ti majd próbáljatok meg levegőt venni a hullaházas résznél.

The Curious Case of Benjamin Button
Nem lenne a filmmel szemben fair letudni a sztorit annyival, hogy Forrest Gump máskor, de ugyanott. Tehát mi is ez? Egy XX. századon átívelő (I. világháború végétől kb. a ’80-as évekig) szerelmi történet, melyben az idő, és a kor központi szerepet játszik – ugyanis a címszereplő Benjamin visszafelé öregszik. Ugyanakkor nem éri el a fentebb említett Forrest Gump szintjét. Vannak dolgok, amikben hihetetlen jól teljesít (zene, a visszafele öregedés vizuális megvalósítása, és úgy általában a vizualitás), ám néhány helyen, ha el nem is bukik, de megbicsaklik: itt nem csak a borzasztóan "inkábbakkorne" déli akcentusokra gondolok, de arra is, hogy ez a film sótlan.

Szép, érzelmes, és alapvetően ezzel a "kor és idő" játékkal kreativitás-tablettát dob a szerelmes filmek állóvizébe, azonban mintha úgy gondolták volna a szkriptírók, hogy ennyi elég is volt: gyakorlatilag a film eseményügyileg egy konstans függvény, nagyobb kilengések nélkül, és ügyesen, de túl közel táncol az unalom nevű szakadékhoz. Bele nem esik, azonban pont kellően távol kerül az újranézés, és a klasszikusok táborától. Marad "sima" piszok jó film, de hát könyörgöm, Fincher-film.

The Wrestler
Lehet vitatkozni, hogy akkor most Darren Aronofsky jó rendező-e, vagy egy, a mélységet az audiovizualitásban kereső hatásvadász, viszont ha megkerülhetetlenné nem is, de jó nagy névvé dolgozta fel magát a Pi óta. Úgy tűnik azonban, hogy monumentalista énjét kiélte a The Fountain alatt, hisz egy jóval csöndesebb, kisebb produkcióval jelentkezett idén, még ha ez valamelyest szemben is áll azzal, amit a cím, és a főszereplő munkája sugall.

Így aztán Aronofsky ezúttal a háttérbe húzódott, és nagyon úgy tűnik, jól tette azt, hogy a filmet egy fiatal, friss arc helyett (a Box Office-huszárok alapból szóba sem jöhettek a szerep különlegessége miatt) a tapasztalt, ugyanakkor karrierjében rengeteg sötét folttal, és hullámvölggyel rendelkező, viszont kétségtelenül újjászületésre képes Mickey Rourke-ra, tényleges események helyett pedig a hangulatra bízta. Még ha a sztori semmi újat nem is ad, mégis több ez, mint az amúgy nagyon is jó utolsó Rocky-film, pont azért, mert Rourke hihetetlenül tarol. Neki elhiszi az ember, hogy ha 20 évig egy pankrátornak nem jön össze minden, akkor végül elfelejti a vesztenivaló fogalmát. Mert akkor már csak a ring marad, semmi más.

Tropic Thunder
Ben Stiller lehet, hogy színészként néha nagyon tud egyfajta „komikus Nicolas Cage” (bár a jó öreg Nic mostanában nagyon ráment a röhögtetésre) lenni, de rendezőként nem szeret hibázni. Már a Zoolander is megteszi hivatkozási alapnak, de mostantól erre a Tropic Thunder lesz hivatott – míg előbbi a divat-, utóbbi a filmiparból csinál hülyét, különös tekintettel a háborús filmekre nézve. És ezúttal még a Zoolander stábjánál is ütősebb gárdát toborzott maga köré, pedig már az akkori Stiller-Wilson-Duchovny-Ferrell négyes sem volt semmi.

Csak ott ugye nem volt az a (főleg 2008-ban) mindent vivő jelenség, aki Robert Downey Jr. néven tért vissza az éberkómából, és aki gyorsan szállította is minden idők egyik legviccesebb karakterét, valamint Heath Ledger mellett talán ő volt az idén, akinek az összes vásznon töltött pillanata remek volt. De persze nem hagyják tétlenül a többiek sem, hogy Downey ellopja előlük a show-t: Tom Cruise dagadtan támad, Jack Black hidrogénszőkén kívánja a narkót, Nick Nolte pedig mégsem hagyta el azokat a fránya kezeket. Sőt, végre Tobey Maguire is beismeri. Garantált a röhögés.

A Nyomozó
Hogy vajon a Down készít ritkábban lemezt, vagy inkább a honi filmipar termel ki ritkábban nemzetközi szinten is értékelhető, újranézhető, és igényesen szórakoztató filmet, azt nem tudom, mindenesetre 2008-ban utóbbi sikerült Gigor Attilának, és minden bizonnyal szakértői alapossággal kiválogatott stábjának. Mint minden jó film, ez is több lábon áll: a kiváló forgatókönyvből áradó, sötét (ám humoros) hangulatba remek alakításokat dobálnak a színészek. Főleg a Nyomozó.

Anger Zsolt ugyanis olyan alakítással lepett meg, amelyre gondolván még ma is mosolyogni kényszerülök, elvégre Anger a fekete humorral átitatott, érzelemmentes, csöndes kórboncnok szerepét tökéletesen hozza, együtt él, fejlődik a karakterrel. Mert Malkáv bizony átalakul, formálódik ebben a rendhagyó krimiben, mely jó pár különleges jelenettel is meglépi a nézőt – képzelődések, a negyedik fal lebontása, Gigor mindent megtett azért, hogy felkerülhessen erre a listára. Sikerült is neki az új évezred legjobb magyar filmjével.

Taken
Bár az idei év nem bővelkedett (jó) akciófilmekben, ennek ellenére Luc Besson oly gyakorta besülő íróskodása-producerkedése végre igazi gyümölcsöt termett, és végre Liam Neeson is megszabadult a mentorkarakterek árnyékától, igazi meglepetést szállítva. Ha hasonlítani kellene, egyértelműen a Bourne-filmek lennének leginkább kéznél, sok a közös dolog: a közelharcok, néhol a kamerakezelés, valamint ez az „elszánt bulldog” stílusú nyomok utáni kutatás a főhősöknél. Viszont a Takennek van egy hatalmas nagy előnye a Bourne-filmekkel szemben: Liam Neeson.

(előre szólok, a trailerben ellövik a film legjobb jelenetét)

Nem fogom itt Matt Damon színészi képességeit cáfolni, viszont a Bourne-trilógiában nem volt meg benne az, ami Neesonban igen: az, amikor a profizmus egy borzasztóan kemény karizmává alakul, és egyszerűen tudod, hogy ez a pasas mindenkin átlép. Persze ezt Bryan tettei is nyomatékosítják: ahogy Dirty Harry, úgy ő sem ismeri az olyan felesleges dolgokat, mint az esélytelen helyzetekben is fair viselkedés – van itt minden, hátbalövés, halottnak tettetés, és még kínzásjelenet is. No meg az év egyik legjobb jelenete, melyben Bryan szelíden közli lánya elrablóival, hogy mi fog történni. Hogy beváltja-e? Szerintetek?

Valamint még pár említésre érdemes film, amit nem illik kihagyni:
The Dark Knight, Cloverfield, Iron Man, Choke, Zack and Miri Make a Porno, Burn After Reading, Pineapple Express, Happy-Go-Lucky, Changeling, Gran Torino, The Fall, Wall-E, Kung Fu Panda, Tropa de Elite, Vicky Cristina Barcelona, Vantage Point, The Visitor, Miss Pettigrew Lives for a Day, Strange Wilderness, Blindness, Eden Lake, W Delta Z, Death Race, Horton Hears a Who, Boy A (szerk: + Step Brothers, Transsiberian)

Tehát idén sem szűkölködtünk jó filmekben, viszont így utólag látom, hogy ez bizony elég hosszú lett, szóval amolyan Golden Globe-osan, gyorsan az év blablái:

Drámai alakítás:
Daniel Auteuil (MR 73) | Angelina Jolie (Changeling)
Alakítás vígjátékban:
Colin Farrell (In Bruges) & Sam Rockwell (Choke) | Sally Hawkins (Happy-Go-Lucky)
Drámai alakítás mellékszerepben:
Heath Ledger (TDK) | Marcia Gay Harden (The Mist)
Alakítás egy vígjáték mellékszerepében:
Robert Downey Jr. (Tropic Thunder) & Brad Pitt (Burn After Reading) | Anjelica Huston (Choke)

Drámai rendezés:
Danny Boyle (Slumdog Millionaire)
Vígjáték-rendezés:
Martin McDonagh (In Bruges)
Drámai film:
MR 73 & Slumdog Millionaire
Vígjáték:
Tropic Thunder & Burn After Reading
Zene:
The Curious Case of Benjamin Button & Slumdog Millionaire
Látvány:
The Fall
Eredeti forgatókönyv:
Martin McDonagh (In Bruges)
Adaptált forgatókönyv:
Simon Beaufoy (Slumdog Millionaire)

Drámai jelenet:
Louis a hullaházban (MR 73) & Joker bármelyik pillanata (TDK) & Bryan telefonos monológja (Taken)
Jelenet vígjátékban:
Kirk Lazarus bármelyik pillanata (Tropic Thunder) & Chad Feldheimer bármelyik pillanata (Burn After Reading) & Ray az étteremben (In Bruges)

Drámai karakter:
Joker (TDK)
Karakter vígjátékban:
Kirk Lazarus (Tropic Thunder)

Film, ami nem 2008-as, de idén jutott el hozzám:
Adams Aebler
Ddebütfilm:
In Bruges
A legjobban bánom, hogy még nem láthattam:
Doubt & Synecdoche, New York
A legpozitívabb csalódás:
Kung Fu Panda
A legnegatívabb csalódás:
The Happening