Zubrowska – Family Vault (2005)

A Zubrowska egy fiatal francia csapat, a kezdetek idején még névtelen projekt alapító tagjai, Nutz (gitár), Jon (gitár) & Sam (dobok) azzal a céllal egyesítették erőiket 2001 novemberében, hogy vegyítsék a hardcore zene agresszivitását a death metal brutalitásával és súlyosságával. Nem mondható, hogy e szándékukkal egyedül lennének, elég sokan űzik mostanában ezt a fajta szörnyeteg muzsikát, de egyáltalán nem érdemtelen zajongás, amit tőlük hallhatunk. A legelső jammelések alkalmával rövid időn belül megszületett az „I Hate Teen Visions” című dal, s a hiányzó posztokon akkoriban még barátok segítették ki a triót. A névválasztási procedúra sem okozott túl nagy fejtörést hőseinknek: egy vodkával sűrűn áztatott próba után a padlón ide-oda guruló üres üvegek címkéjén látott márkanévről keresztelték el magukat, a névbe fűzve egy „s” betűt, ezzel gúnyosan utalva az országukban legnagyobb népszerűségnek örvendő, tengernyi mennyiségű ska bandára. Első koncertjüket a Cerebral Turbulency-vel zavarták le, s 2003-ban megérkezett a hörgésekért felelős Clod a csapatba, a magasabb sikolyokért ekkor már Ben felelt, a basszusgitárt Flo akasztotta a nyakába, s végül az új dobos Léo-val szilárdult meg az évek során változó felállás. A Family Vault a második lemezük, elődje, melyet One On Six névre kereszteltek, még régi dalokat is tartalmazott, többek közt a már említett első felvételt. Mindkét CD a spanyol Xtreem Music szárnyai alatt kezdte meg hódító útját, elismerő kritikákat begyűjtve, ám igazán nagy népszerűségre nem tettek szert egyik anyaggal sem, pedig a Cannibal Corpse „The Wretched Spawn” albumos turnéjának egy részén ők ugrottak be az Aborted helyett. Idén kiadókeresési célzattal rögzítettek öt dalt, illetve megadatott a fellépési lehetőség a francia Hellfest-en, s a cseh Obscene Extreme fesztiválon is.

Ennyi elég is a bevezetőből, nézzük, mit kínál ez az Alan Douches által (The Dillinger Escape Plan, Converge, Hatebreed és még sok más lemezen hagyta már ott a keze nyomát) maszterelt bő 34 perc! Már a nyitó From Hell nagyjából körülírja a táplálkozási forrásaikat: rengeteg témából építkező kaotikus deathcore túrás ez, Cephalic Carnage-jellegű örvénylő, tempós death mészárlás, alaposan megszaggatott riffelés, némi Botch-szerű pszicho gitárnyekergés, technikás (de nem szétütött) dobmunka, HC-s üvöltések, tiszta hangon elmondott sorok, és persze hörgés olvasztótégelyében szült ordas jobbhorog a nyitány. Poszt-rockos dallamos indítással hívja fel magára a figyelmet a meglepetésként ható Ode To My Black Sun, mely merengő pengetésből terjeszkedik az elborult akkordozásig, építkező dallamig, be nem durvulva pihenteti a fület, s vonszolja közelebb az elmét a mángorlógép kapálódzó fogaihoz; a végéhez közeledve egyre fokozódik és megjósolja az eljövendő vészt a duplázós dobtámadással kísérve, mély hangú szövegmondással szuggesztíven rántva az acélfogak alá. Brutális death metal a C.O.V.E.D. eleje, de természetesen hamar átcsap őrült témázgatásba, itt is alaposan megtördelt, korai Drowningman – Burnt By The Sun hatású kapkodó hardcore motívumokkal/riffekkel átfűzve, tonnás belassulással, némi dallamos énekpróbálkozással, ami annyira nem fekszik itt.

Elmebeteg a Maniac Rockers From Darkness, előkerül a disznóröfögés, a screamo sikolyok, de a témaáradat egyszerűen elsodor, nehéz felfogni első körben a kevés kapaszkodót kínáló sikálást. A See You Next Tuesday is efféle mentalitásban őröl, de itt kevesebb a gitárvinnyogás, nincs jazz, és inkább metalosabb a franciák profilja, dobok szempontjából inkább technikás, mint széttördelt, ebből adódóan az összkép is a death metalhoz közelít. Beteg vegyület a Vampire Killin’ Kit, és a Pay To Play is, mindkettő dinamikájában épp úgy ott van a vagdalkozó HC agresszivitása, mint a blastbeat-alapú burjánzó halálfém-kavargás, és a stílus jellemző örvénylése, de itt már vannak könnyebben megfogható, hagyományosabb zenei részek, melyek kapaszkodót adnak a tekergőzésben.

A Cause I Just Can Love Some Dead Persons-ben is a befogadhatóbb durvaság dominál, hagyományos blastbeatek, beindító riffek építik fel a szerzeményt, melyben elvétve némi gitárdallamot is kapunk, illetve egy jól eltalált depresszív befejezést. A Through The Sky finoman indul, screamo, és death keveréke, megfontoltabb tempóban, átható hangulatával, s dallamosabb felfogásával, s az ebből kitörő katarzissal adva pluszt a hallgatóknak. A záró felvonás előtti In The House Of The 7 Dead sem tér el az eddig hallottaktól, sem a témák mennyiségét sem a típusát tekintve, embertelen sikolyok, idegtépő riff-nyújtások teszik próbára a befogadás képességét, akárcsak a végére maradt What A Wonderful World, mely ezek után már kevesebb meglepetést okozhat. Pedig a dallamos leállás itt is pazar, akárcsak a kísérő dobmunka: az enervált énektémák üvöltésbe váltása, a grind-ba átcsapó tempó okosan koronázza meg az albumot.

Ugyan nem nevezhetők a stílus vezetőinek, innovátoroknak sem, nincs világrengető újítás és elég nehéz az elején elkapni a fonalat, de abszolút élvezhető és minőségi túrást kínálnak a deathcore zenék szerelmeseinek, s egyfajta alternatívát is a tengerentúli kezdődő tömegtermelés ellen, így a stílus rajongóinak szerezhetnek nagyon kellemes perceket, mert a témák jók, s kellő dinamizmussal, őrülettel tálalják dalaikat nemcsak élőben, de hanghordozón is. Tegyetek egy próbát vele, megéri a ráfordított időt!

MySpace Official Xtreem Music